Zalai Hírlap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
Ilyenkor, tavasszal a megyét járva mindig megcsodálom a kertekben, háztáji földeken serénykedő idős embereket. Egyik ismerősöm is e korosztályhoz tartozik: 80. éve felé közeledő, hajlott hátú asszony, de ha eljön a tavaszi munkák ideje, szőlőt és gyümölcsfát metsz, veteményez, kapál. — Nekem a tél, amikor nem lehet kint a szabadban dolgozni — betegség. Ám ha itt a munka dandárja, meggyógyulok — szokta mondani. Igen, ők már ilyenek, kora gyermekkoruktól késő öregségükig ebben nőttek fel, ez jutott nekik osztályrészül: a munka. Sokszor kemény fizikai, vagy éppen szellemi. Hogy a ma emberének mit jelent dolgozni, erről kérdeztük három nemzedék képviselőit. Tóth Tamás hetedik osztályos tanuló. Bődéről jár be az andráshidai általános iskolába. Osztályfőnöke szerint egyike azoknak a gyerekeknek, akik a tanulásban éppúgy helytállnak, mint az otthoni, ház körüli teendőkben. — Szükség is van a segítségemre — mondja. — Nagyszüleimmel és édesanyámmal együtt élünk. A háztáji, a két szőlőhegy pedig bőven ad tennivalót. Többnyire a hétvégén és szünetben számíthatnak rám, mert hétközben a tanulás is az első. A leckéket mindig jól meg kell tanulni. S hogy mi ösztönzi erre, arról így szól Tamás: — Nálunk a családban mindenki teszi, ami a dolga. Játszani nem szoktam, tanulok és olvasok, ezek a legkedvesebb időtöltéseim. A favágás, a nyulak, a baromfiak gondozása és más tennivalók pedig nemcsak a változatosságot jelentik. Idősek már a nagyszüleim és amire az erőmből telik, azzal is az ő munkájukat könnyítem. Legkedvesebb tantárgya a biológia, de szereti a kémiát, s a történelmet is. Továbbtanulási tervei között a szakközépiskola elvégzése szerepel, aztán majd, munka mellett, még további tanulás. Akadnak olyan asszonyok, akik a kérdőívek foglalkozási rovatába ezt a három betűt írják: stb. Háztartásbeli, magyarán nincs foglalkozása, mert azt azért mégsem állíthatjuk, hogy munkahelye nincs, hiszen az az otthona, a családja. Az andráshidai Csenterics Gyuláné is ezek közé az asszonyok közé tartozik. — A családi körülmények hozták úgy, hogy itthon maradtam — említi, miközben a házukba invitál. — Régebben, Vaspörben, a napközi otthonban dolgoztam. Zalaháshágyi vagyok, férjem pedig a vasi Halastóról került Zalaegerszegre. 1978-ban esküdtünk, aztán rá egy évre szültem az első gyermekünket, Gábort, majd 80-tól Zsuzsival voltam gyesen. Közben belevágtunk az építkezésbe. A harmadik picivel pedig itthon maradtam, megszűnt a munkaviszonyom. A legkisebb, Annamária két és féléves. Mint mondja, döntését nem bánta meg. Munkájának öröme, ha szépen fejlődnek a gyerekek. Míg beszélgetünk, a két nagyobb gyerek is megérkezik a boltból, a kicsi is felébred ebéd utáni pihenéséből. Csentericsné igazi anyai büszkeséggel mutatja őket. — Gábor jól tanul az iskolában, Zsuzsi majd jövőre megy. Itthon rendszerint azzal segítenek, ha játszanak Annamarival, vagy vigyáznak rá. Nagycsaládból származunk. Mi 15-en, férjemek pedig hatan voltak testvérek, mindketten szeretjük a gyerekeket. Nálunk is néha nagy a zsivaj, lárma, ha a szomszédokból is összejönnek a lurkók. — Mit jelent nekem a munka? — kérdez vissza. — Örömmel végzi az ember, ha megbecsülik, s én nem panaszkodhatom. A kiskertben zöldségeket termelek, de vannak csirkéim is. S emellett Vorhotán van egy 800 négyszögöles telkünk. Kevés a pénz, de ha munka van, nincs baj, csak egészség legyen ... Harc Ernő 17 éve dolgozik a Ganz-Mávag Zalaegerszegi Gyárában, jelenleg szerelő Lakatos. — Mit is jelent nekem a munkám? Nehéz erre válaszolni. Mint tanuló, már itt a gyárban kezdtem, s azóta is a Ganzban dolgozom. Több részlegnél voltam már. Mindenféle munkának megvan a maga szép és nehéz oldala. Ezenkívül a jó kollektíva is közrejátszik abban, hogy szeretem azt, amit csinálok. Érdekes a ganzos fiatalember életútja. Nagyobb családjából ő az, aki elsőként szülei foglalkozásától eltérő pályára lépett: paraszt család gyermekeként munkás lett. — Szobafestőnek készültem az általános iskola elvégzése után — emlékezik vissza. — Ám a szakmunkásképzőben vasszerkezeti lakatosnak javasoltak. Most már nem bánom ezt a „pályakorrekciót”. Változatos a munkám, sok mindenhez kell érteni, s a megbecsülésre sem lehet panaszom. Felidézi azokat, akik megszerettették vele a szakmát, akiktől sokat tanult, így például első főnöke, az azóta nyugdíjas Papszt László példamutatását emeli ki. — A tanítgatás mellett szóltak a munka szépségeiről, nehézségeiről, céljáról is. Mert az mind együtt van ... Ha szériában dolgozunk, akkor az a cél, hogy selejtmentesen tudjuk legyártani a munkadarabokat, de egy-egy jól sikerült egyedi darab is örömet okoz. Értelme pedig akkor van, ha szervezetten folyik a termelés, ha minden úgy megy, ahogy kell. Az igazat megvallva, ez utóbbin még sokszor javíthatnánk. Hogy a gyárban eltöltött évek mennyire határozzák meg életét, arról így szól: — Jövőmet, számításaimat itt, a munkahelyemen megtalálom. Sok jót tanultam itt, gyarapodott a szaktudásom, s politikailag is sokat fejlődtem, és ezt is elismerik. Itt lettem munkásőr és párttag, voltam alapszervezeti KISZ- titkár, jelenleg pedig a szakszervezeti ifjúsági tagozat vezetője vagyok. Lakást is a vállalat vevőkijelölési jogán kaptunk... Dolgozom, ha kell túlórában is, s ha megvan a látszatja, mindig elégedetten megyek haza ... Németh Ágnes A Caola zalaegerszegi gyárában a múlt év márciusában úgy döntöttek, hogy a férfiakból álló tűzoltó egység mellett nőit is létrehoznak. A szervezést Török Sándorra, a mosószerüzem művezetőjére, tűzoltó parancsnokhelyettesre bízták. — Örömmel teljesítettem a megbízatást — emlékezik vissza Török Sándor. — Egyrészt tudtam, hogy könnyű dolgom lesz, hisz a mosószer üzemben dolgozó asszonyok, lányok nemcsak jó munkások, hanem a munkaidőn kívül is szívesen részt vállalnak a közösségi életből. Másodszor: arra gondoltam, ha nem is érnek el kimagasló eredményt a versenyeken, de megismerkednek a tűzvédelemmel, a tűzoltással, s ennek szükség esetén hasznát láthatja a gyár. Csupán egy valamiben tévedett Török Sándor: abban, hogy nem érnek el jeles eredményeket a caolás tűzoltónők. Ugyanis megalakulásuk után néhány héttel már elsők lettek a városkörnyéki versenyen, nem sokkal utána a megye legjobb vállalati női tűzoltó rajának bizonyultak. A nyáron Szekszárdon megrendezett elődöntőn elért eredményükkel sem kell szégyenkezniük, a harmadik helyen végeztek. Amikor először közelebbről megnéztük a Polónia 800- as motorosfecskendőt — amivel versenyzünk — azt hittük, soha nem tudjuk kezelni — meséli Vincze Andrásné, akinek a „legnehezebb” feladat jutott: ő az osztós, aki összeszereli és kihúzza a vastag csöveket. Erején és gyorsaságán sok múlik. — Azért is választottak erre a feladatra, mert én vagyok a legkondisabb. Apróbb nő el sem bírná a csöveket, nemhogy loholni tudjon velük a pályán. A motoros tűzoltófecskendőt heten kezelik. Melyik a legszebb feladat? Erről megoszlanak a vélemények. Mindenkinek a maga reszortja. Kecskés Edit — sugárcső kezelő —, a következőképpen indokolja véleményét: — A* „sugarasnak” öt méter távolságból, egy öt centi átmérőjű lyukon át öt liter vizet kell belecéloznia a tábla mögött lévő tartályba. A lámpa csak akkor gyullad ki, ha mind a két tartály megtelik. Ezért, ha az enyém már kész, segítek a társamnak, s a két vízsugárból előbb megtelik. Nem könnyű a nagy nyomás alatt lévő csövet kezelni, ráadásul a víz eléggé szétszóródik, csak kis része jut be a lyukon. A motort Horváth Károlyné kezeli. — A motor a lelke mindennek. Rekordot állíthatnának fel a társaim a futásban, a szerelésben, ha a motor nem indulna időben, nem nyomná rendesen a vizet. — További céljaik? — Tavaly a start után 56,1 másodperccel már kigyulladt a lámpa. Jelezve, hogy a feladatot végrehajtottuk. Szeretnénk az idén még jobb eredményt elérni. F. Zs. A női egység tagjai, férfi segítőikkel. Balról jobbra, első sor: Geiger Imréné, Tóth Gyuláné, Horváth Károlyné, Nagy Béla; hátsó sor: Török Sándor, Godena Erzsébet, Kecskés Edit és Vincze Andrásné. Anya köszöntő n, elhiszem: Anyák Napjáról az is szépen tud szólni, írni, emlékezni, akit ő maga soha nem volt édesanya (mert férfi, mert még nem szült gyermeket, mert nem adatott meg neki a szülés fájdalmas öröme), hiszen ő is le tudja írni, el tudja mondani érzéseit a saját édesanyjáról. De egy valamit csak az tud, aki anya, aki életet adott gyermeknek, aki nevel vagy már felnevelt gyermeket: jó dolog, talán a világon a legjobb dolog ANYÁNAK lenni. Talán butaság, de az jut eszembe, hogy május első vasárnapján, anyák napján talán nemcsak az anyákat kellene köszönteni, hanem az anyáknak is a gyerekeiket. Tudom, tapasztaltam: nemcsak gyerekszülés, de gyermeknevelés sincs fájdalom nélkül. És az még csak a kisebb fájdalom, ha a gyerek beteg, mert tudom, hogy majd felgyógyul. Persze szívesen átvállalnám a fogfájását, a lázát, a betegségét, de azt is tudom, hogy ez nem lehet. A nagyobb fájdalom, ha a gyerekem tartósan beteg, ha sérült testében vagy lelkében. Ez a nagyobb fájdalom, főleg az utóbbi, mert azon nehéz segíteni. De még ilyenkor is marad szikrája az örömnek, az, hogy van kiről gondoskodnom, van kit megértenem, van kit segítsek. Ahol megáll a szülő, az anya „tudománya": ha a gyerek erkölcsileg válik sérültté, távolodik el tőle. De messzire jutottam a gondolatsorban, hiszen a többség — a többségünk — szerencsére úgy éli át az anyaságot, hogy az öröm a meghatározó, örülünk az első lépésnek, az első szavaknak, az első versikének, az iskolai sikereknek, a jólsikerült házasságoknak (sajnos ezekből mintha kevesebb lenne), és örülünk annak, hogy van gyermekünk. Most Anyák Napja következik, a gyermekek köszöntik tehát az édesanyákat. Köszöntenek bennünket, akik boldogak vagyunk azért, hogy egyáltalán ők vannak — s persze annak is örülünk, ha figyelmesek hozzánk, ANYÁKHOZ. Kevéssel beérjük. (sárdi) anyaság a művészetben: Picasso: Anya és gyermeke Stróbl Alajos: Anyánk (részlet) Veress Miklós: Mióta karján nem cipel csupán a létem hiszi el mint bolygóik a csillagok Azért mert jó vagy rossz vagyok Tűnődöm főnévén igen szobáját nem föstöm ki én az ajtót rá ritkán nyitom válók aztán házasodom mig akad végül házam is elmúlik minden lázam is s csodálkozik mint kisfiún rajtam a nagy gimnázium a Táncsics avagy Festetich hogy kibírom még Pestet is mint tettem Szegeddel habár nem lettem szigorú tanár aki a lelket oltanám és oltalmazhatnám anyám s nézném a fákon fönnakadt napon túl ama dombokat Nyiforogjon a vén fotel legyen ki néha elvisel ha megint Somogy a tavaszom mert az anyámhoz utazom A N Y I Nem tudom jó vagy rossz vagyok csak azt hogy belőle vagyok igen beteg igen pici helyettem Isten is hiszi Hát Isten őt is higgye még mint engemet a dombvidék az a város és a szoba mit én nem fostok ki soha Ilyen büntetést érdemel ki nem néző szavakra fülel s oly hosszú lesz szamárfüle hogy ki se lát már mögüle csak van csak van mint egy anya messzire szakadt iszonya és akkor sír csak amikor rándul egy volt köldökzsinór s nem tudja visszarántani az sem akit csak áldani szabad bár megbocsájtani nem tud többé se bántani Anyámhoz ritkán mehetek nagyon pici már és beteg s hiánya bennem ciripel mióta karján nem cipel