Zalai Hírlap, 1992. március (48. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-17 / 65. szám
1992. március 17., KEDD Fókusz Még semmi sem véglegest?) 1977. szeptember 16-án Budapesten a magyar és a csehszlovák miniszterelnök aláírta a szlovákiai Gabcikovo (Bős) és a Nagymaros közötti Duna-szakaszon építendő vízlépcsőrendszer megépítéséről és közös üzemeltetéséről szóló szerződést. Az egyezmény 1978. június 30-án lépett életbe. A megállapodás szerint a létesítmények 38 százalékban Magyarországon, 62 százalékban Csehszlovákiában helyezkednek el. Az elkészült beruházás 50-50 százalékban közös tulajdon. 1983. október 10. — Prágában aláírták az 1977-es államközi szerződés módosítását, amely új határidőt szabott és előirányozta, hogy az energetikai létesítményeket 1990-94-ben helyezzék üzembe. 1985. — A magyar környzetvédők követelésére átmenetileg felfüggesztették a nagymarosi építkezést és részletes tanulmányt dolgoztak ki a beruházás környezeti hatásáról. 1988. október 7. — Az Országgyűlés 317 igen szavazattal, 19 ellenszavazattal és 31 tartózkodással úgy határozott, hogy az eredeti program szerint folytatódhat a beruházás. 1989. február 6. — Budapesten a magyar és a csehszlovák miniszterelnök-helyettes jegyzőkönyvet írt alá a beruházás határidejének lerövidítéséről, mind a bősi, mind a nagymarosi részt az eredeti határidőnél 14 hónappal korábban fejezik be. A vízlépcsőrendszer teljes kiépítésének határideje 1994 maradt. 1989. május 13.—A magyar kormány az erőmű működtetéséből adódó közvetett veszélyek elkerülése érdekében azonnali hatállyal felfüggesztette a nagymarosi munkálatokat. A vizsgálatok elvégzésére két hónapot adott. 1989. május 15. — A csehszlovák kormány indokolatlannak és megalapozatlannak minősítette a magyar kormány lépését, és ragaszkodik az eredeti szerződéshez. A szlovák kormány szerint a magyar kormány intézkedése ellentétes az érvényes szerződéssel és a nemzetközi joggal. 1989. június 2.—Az Országgyűlés felhatalmazta a kormányt, a további szakértői vizsgálatok idejére szüneteltesse a nagymarosi munkálatokat. 1989. október 31. — Az Országgyűlés határozatot hozott a nagymarosi munkálatok végleges leállításáról és a Csehszlovákiával kötött szerződés módosításáról. 1989. november 30. — Budapesten átadták a csehszlovák félnek a beruházás államközi szerződésének módosítási javaslatait. A magyar kormány a vízlépcsőrendszer csúcsrajáratásának mellőzését és a nagymarosi vízlépcső elhagyását kérte. 1990. február 15. — A csehszlovák miniszterelnök a magyar kormányfőhöz intézett levelében a kétoldalú tárgyalások azonnali újrakezdése és a bősi erőmű 1991 -es üzembe helyezése mellett foglalt állást. 1990. március 6. — A magyar miniszterelnök válaszlevelében kifejtette kormánya álláspontját: az 1977-es államközi szerződés módosításáról csak nemzetközi szakértők bevonásával megszervezett közös tudományos műszaki vizsgálatok után születhet döntés. 1990. május 21. — A csehszlovák szövetségi kormány a szlovák kormányt bízta meg a beruházás problémájának megoldásával. 1991. január 9. — A vízlépcsőrendszer magyar kormánybiztosa Pozsonyban átadta azokat a dokumentumokat, amelyek szakvéleményekkel támasztják alá az építkezést leállító korábbi magyar döntést. 1991. január 17. — A szlovák kormány elfogadta az úgynevezett C-változatot, melynek értelmében az erőmű akkor is üzemeltethető lenne már 1992- ben, ha Magyarország végérvényesen elzárkózna a közös megoldástól. 1991. április 16.—A magyar Országgyűlés felkéri a kormányt, folytasson tárgyalásokat a csehszlovák kormánnyal a vízlépcsőrendszer megépítéséről szóló szerződések és megállapodások közös megegyezéssel való megszüntetéséről. 1991. április 22. — A szlovák miniszterelnök budapesti tárgyalásán nem született megállapodás. A kormányfő hangsúlyozta: az 1977-es szerződést nem lehet egyoldalúan felmondani. 1991.május 21.—A szlovák kormány döntése: folytatják a bősi vízlépcső építését és megépítik a Duna vizét elterelő csatornát. 1991. május 24 .—A szlovák miniszterelnök Pozsonyban kijelentette, kormánya még nem döntött arról, hogy a bősi vízlépcső megépítésének C-változat szerinti munkálatait ténylegesen folytatni kell. Ugyanakkor hangoztatta: a Duna új mederbe terelése nem sérti a trianoni szerződést. 1991. június 6. — A csehszlovák kormány a magyar munkák leállítását az 1977-es szerződés egyoldalú és indokolatlan megsértésének tartja. 1991. július 23. — A szlovák kormány döntött: „ideiglenes megoldásként” 1992-ben üzembe helyezik a bősi vízierőművet. Két nappal később a csehszlovák szövetségi kormány hozzájárult a szlovák döntéshez. 1991. július 24. — A magyar kormány szerint a bősi erőmű üzembe helyezéséről szóló szlovák döntés sérti a nemzetközi jogot, ezért a testület diplomáciai úton magyarázatot kér. 1991. december 2.—A szlovák miniszterelnök budapesti tárgyalásairól kiadott közlemény szerint Magyarország tíz napon belül választ vár arra, hogy a csehszlovák fél leállítja-e a vízlépcső úgynevezett pótmegoldásának munkáit. Amennyiben ennek nem tesz eleget, a magyar kormány akár az államközi szerződés felmondását is fontolóra veszi. 1991. december 18. — A csehszlovák kormány meghatalmazott levelében kijelenti: a csehszlovák fél folytatni fogja a vízlépcsőrendszer munkálatait, abból a célból, hogy üzembe helyezze a bősi vízlépcsőt. Ugyanakkor ígéretet tesz, hogy 1992 júliusáig a Duna medrében nem hajt végre munkálatokat. 1991. december 19.—A magyar miniszterelnök a csehszlovák kormányfőhöz intézett levelében hangsúlyozza: amennyiben nem találnak lehetőséget a problémák megoldására, a Magyar Köztársaság kormánya kénytelen áttekinteni a tárgyalások megszakadásának következményeit, az 1977. évi államközi szerződés sorsát és a szükséges válaszlépéseket. 1992. február 4. — A prágai magyar nagykövetség képviselőjének átadták a csehszlovák miniszterelnök és parlamenti elnök Antall Józsefhez és Szabad Györgyhöz intézett leveleit. A dokumentumok először erősítették meg hivatalos formában, hogy az 1992-ben is folyó munkálatok a Csehszlovákiában „pótmegoldásként” emlegetett C-változat kivitelezését szolgálják. 1992. február 7.—A magyar kormány felhatalmazta az államközi tárgyalásokat folytató kormánydelegáció vezetőjét, hogy adjon tájékoztatást az Országgyűlésnek a kialakult helyzetről és kezdeményezzen konzultációt az Országgyűlés Környezetvédelmi, továbbá Gazdasági, valamint Külügyi Bizottságával a magyar kormány tervezett lépéseiről. 1992. február 10. — A magyar kormány meghatalmazott részletes áttekintést adott a bős— nagymarosi beruházásról az Országgyűlésnek, majd bejelentette, a testületi konzultációk után a parlament állásfoglalását kérik a kérdésben. 1992. február 11.—A három bizottság együttes ülésén nem vetették el az 1977-es államközi szerződés felmondásának lehetőségét, a szakbizottsági állásfoglalás kialakításához további elemzést, külön-külön bizottsági vitát tartottak szükségesnek. 1992. február 20. — A kormány felkérte Antall József miniszterelnököt, hogy intézzen levelet Marian Calfa szövetségi miniszterelnökhöz és ismételten hívja fel az egyoldalú és jogsértő munkák azonnali leállítására, a szakértői vizsgálatok közös megindítására. Negatív válasz esetén a magyar fél felbontja az 1977-es államközi szerződést. 1992. február 28. — Antall József Marián Calfának írt levelében tájékoztatja a csehszlovák felet a magyar kormány álláspontjáról, miszerint a Duna egyoldalú elterelése nemcsak az 1977-es államszerződés hatályát kérdőjelezi meg, nemcsak ellentétes azzal, hanem a nemzetközi jog több előírását is sérti. A magyar kormányhatározatnak megfelelően kérte az építkezés felfüggesztését, hogy ezzel lehetővé váljék a háromoldalú szakértői vizsgálat haladéktalan megkezdése. 1992. március 6. — A Csehszlovák Szövetségi Gyűlés határozatban szólította fel a kormányt, hogy haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a magyar kormánnyal annak a szakértői bizottságnak a létrehozásáról, amely felmérhetné a bősi vízierőmű megépítésének reális megoldási változatait, ugyanakkor elutasította a csehszlovák oldalon jelenleg is folyó munkálatok leállítását. (MTI) Gosztonyi Péter A Magyar Honvédség a második világháborúban VIII. Gúzsba kötve táncolt Jány Gusztávról, a katonáról és az emberről tisztjei és tábornoktársai az emigrációban, de Magyarországon is, privát beszélgetések során csak jót mondottak. Kemény embernek tartották, aki, ha szükséges, saját magát sem kíméli. Dicsérték szerénységét és katonai etikáját. Meg kell hagyni: a hadműveleti területen mindvégig rendet tartott. S az nem német rend volt, ahol a lakosságot terrorizálják és öncélúan sanyargatják. Jány nem üldözte az orosz és az ukrán lakosságot, parancsára nem gyújtottak fel házakat a honvédek. S ha történt is itt-ott atrocitás, ami a háborúban elkerülhetetlen, lány a bűnöst hadbíróság elé citáltatta. Radnóczi Antal vezérkari százados, a III. hadtest szállásmestere írja, hogy a hadtest és az orosz, illetve ukrán lakosság jó viszonyának eredményeképpen a III. hadtest hadtápterületén, 1942 őszétől a visszavonulás befejezéséig, tehát 1943 márciusáig, nem volt partizántevékenység. Valahány egykori tábornokkal az emigrációban beszéltünk — Veress Lajos, Hennyey Gusztáv, Aggteleky Béla, Vasváry József, s mások mind azt mondották, hogy Jánynál jobb hadseregparancsnokot nem találhattak volna a 2. magyar hadsereg élére. Még akkor sem, ha hadiakadémiai tanári idejéből rajta ragadt a jellemzés: „Jány kitűnő harcász, de nem hadász.” Ami más szavakkal kifejezve azt jelenti, hogy a hadászat tudományához hozzátartozik egy adag politikai bölcsesség is. És ez az utóbbi hiányzott Jány Gusztávból, azokban a sorsdöntő 1943 januári napokban. A vezérezredes mindvégig csak katona volt, akit kötnek a felsőbb parancsok, akitől idegen bármiféle politikai ravaszkodás vagy manőverezés, így Jány azokban a januári napokban úgyszólván gúzsba kötve táncolt. Tulajdonképpen tudta, mit kell tennie, hogy katonáit a bekerítéstől megmentse, de mivel kötötték a felsőbb parancsok, szinte tehetetlenül nézett végzetük elé. Szerepe hasonlít a görög tragédiák hőseiéhez, akiket a fátum kényszerít, hogy az előre megjelölt úton haladjanak a vég felé. Jány Gusztávról szólván fel kell azonban vetnünk — méghozzá nyomatékosan—a legfelsőbb magyar politikai és katonai vezetők felelősségét is. A vezérezredest sem a hadműveleti területre való indulása előtt, sem később nem készítette fel politikailag sem Horthy, sem Szombathelyi. Nem mondták meg neki, amit—mint majd olvasni fogjuk —más hadseregparancsnokoknak elmondtak, hogy miben áll a hadseregével kapcsolatos politikai feladata. Honnan tudhatta volna hát ez a „csak katona” hadseregparancsnok, hogy ebben a „német” háborúban milyen rejtett politikai céljai vannak a legfelsőbb magyar vezetésnek a hazától 1500 km-re küldött 2. hadsereggel? Mindezek nem elhangyagolható tények. És mindezt mérlegelni kell majd akkor, amikor a történelem ítélőszéke előtt vitéz Jány Gusztáv m. kir. vezérezredes ügyében sor kerül a perújrafelvételre. Vae victis! —Jaj a legyőzötteknek! Ezt kiáltotta oda a római fellegvárat ostromló Brennus gall hadvezér i.e. 390-ben a rómaiaknak, amikor tiltakoztak, hogy a gallok hamis súlyokkal akarják lemérni az elvonulásuk díjaként kiszabott ezer font aranyat. És dölyfös kiáltásához Brennus nyomatuknak még a kardját is odavetette a mérleg serpenyőjébe , még mélyebben megalázva ezzel Rómát. 1945-ben a magyarság ismét megtanulhatta, mit jelent legyőzőnek lenni. Külföldi barátainak száma elenyészően csekély volt, annál inkább megnőtt ellenségeinek tábora. A Trianonban elszakított s most ismét Romániához, Csehszlovákiához és Jugoszláviához került országrészek magyar őslakosságának megpróbáltatásait meg sem kíséreljük elbeszélni, külön könyv kellene hozzá. Az ott élő magyarságot kollektív bűnbaknak tekintették, rajta akarván megtorolni az 1938-1941 közötti országgyarapítást. Nehéz esztendők vártak az anyaország lakosságára is. A román és bolgár csapatok, amelyek a Vörös Hadsereg oldalán magyar területen harcoltak, 1945 nyarán visszatértek hazájukba. Magyarországon maradt azonban egy máig is ismeretlen nagyságú szovjet megszálló haderő, amelynek ellátási költségeit az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében a magyar kormánynak kellett fedeznie. Súlyos anyagi megterhelést jelentett a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) magyarországi tevékenysége is: nemcsak a működési költségeket kellett a magyar állampénztárból fizetni, hanem a vezetők és beosztottak szinte kényúri követelőzéseit is ki kellett elégíteni. És itt nem csupán az egykori luganszki mozdonygyári géplakatosnak, a bolsevik párt egyik alapító tagjának, az 1945-ben SZEB- elnökként tevékenykedő Vorosnov marsallnak a magyarországi udvartartásáról van szó, hanem a SZEB amerikai és angol tagjainak magatartásáról is. Az utóbbiakról írja visszaemlékezésében Kovács Imre: „A SZEB nyugati részlege hivatalos költségeit áthárította a megnyomorított Magyarországra, akárcsak az orosz részleg, mégis egy kirívó különbséggel. Az oroszok nem fizettették meg az ideiglenes kormánnyal élvezeti és szórakozási költségeiket, megszerezték, ahogy tudták. Az angolok és amerikaiak gátlástalanul, kritikátlanul, szemérmetlenül még a virágszámlákat is becsatolták a hosszú listákhoz, azoknak a virágcsokroknak az árát, amelyeket a helyrehozott legjobb üzletekben rendeltek magyar barátnőiknek.” (Sorozatunk következő részét lapunk csütörtöki számában közöljük.) Zalai Hírlap 7