Zalamegye, 1888. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1888-04-08 / 15. szám

VII. évfolyam Zala-Egerszeg, 1888. április 8. i. mities is Megjeenik minden vasárnap. JL A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldunk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. 15. szám. Egyenlőség. A fejlettebb állami élet jogokat és kötelességeket csaknem egyenlő mértékben ró a társadalomra, de mindenesetre viszonyosság létezik e két nagyfontosságú fogalom között, oly arányban, amint egy vagy más téren mozog a társadalmi tevékenység. Nem puszta frázis tehát az a régtől fogva ismert, sőt igaznak elismert axióma, miszerint jog és kötelesség egymástól elvárhatatlan. A régi, úgynevezett „jó időkben" jog és kötelesség megfordított arányban állott egymással ; a változott viszonyok, az előre törekvő s haladó társadalom — vagy hát nevezzük történelmi nyelven korszellemnek, előnyösen módosította ezt a visszás állapotot, s most már, legalább a „modern" világban, ez is másként van. Méltó és igazságos, mikép ez a két eszme egymást teljesen átjárja. Kötelességet ró reánk az állam, cserébe az oltalomért és előnyökért, melyekben naponkint részesít; kötelességet ró reánk a család, melynek körében legszebb emberi jogainkat, örömeinket találjuk fel; kötelességeket vállalunk a társadalmi állásunk nyújtotta jogokért — egyszóval mindazért, ami jólétet, örömet, biztonságot s bármi előnyt nyújt cserébe. És ezt a fejlettebb társadalom minden tagja, az uralkodótól le az utolsó napszámosig, érezi napról-napra, tudja, ismeri s jónak, helyesnek ítéli. Kölcsönösség ez, amely legszebb feladata a nemesebb társadalmi életnek, legékesebb dísze a humanizmusnak. Boldog társadalmi, sőt állami élet sem képzelhető anélkül, hogy a jogok tisztelete és méltánylása, a kötelesség ismerése és szeretése ne hatná át a társadalom minden néven nevezendő rétegeit. Örvendezéseink közepett se feledkezzünk meg tartozó kötelességeinkről. Bánatunkat is enyhítse a tudat, hogy van jogunk a sors legkeményebb megpróbáltatásai mellett is remélni és hinni az igazságban. Csak így lesz szép igazán a „siralom völgye." Szomorúan sötét vonás a társadalom képén a kötelesség félreismerése, vagy egyenesen félretevése, a túlságos jogok igényelése, ami egy a jogtalansággal, az erőszakkal. Ezen fordul meg minden aránytalanság, minden társadalmi disszonancia. A balítéletek kora még nem járt le. A jogegyenlőség ideje itt van, de nem vagyunk rá mindnyájan megérve, ami pedig éretlen, nem alkalmas a létföntartásra. Nagyon is gyarlók vagyunk. Öröklött gyarlóságunkkal pedig nemhogy szakítani iparkodnánk, hanem abban mindjobban elmerülünk. Hová vezet ez! Hogyha a sors kisujját nyújtja segítségünkre: az egész karját magunknak követeljük. — és ilyenkor rendszerint nem kapunk semmit, amiért aztán elégedetlenség üti fel tanyáját a csalódott lélekben. Egyenlőség! — Oh, ez a nagy és hatalmas szó, ez! . . . Ez az, amelynek titkát soká fogjuk mélyebben megérteni. Elméletben sokszor hangoztatjuk, mert nagyon kedvesen hangzik demokrata nyelven. Csakhogy hányan vannak, akik egyenlőknek szeretik magukat tartani azokkal, akikkel Isten és törvény előtt teljesen — tán épen akaratuk ellenére - egyenlők? A szánalomig kevesen vannak ezek. Hogy mindenben, de mindenben egyenlők legyünk, ez fizikai lehetetlenség, hiszen még két falevél sincs egymással teljesen egyenlő. Egyenlőség a jó erkölcsökben, jogok és kötelességek valódi megismerésében: ez a titka © o a sokszor hangoztatott, sőt keresett, óhajtott egyenlőségnek. Legtöbben azokkal szeretnének egyenlők lenni, akikkel semmi tekintetben sem kelhetnének az ő általuk álmodott egyenlőség terén komolyabb versenyre. Vagyoni és társadalmi téren keresik azt, tehát majdnem minden esetben csalódnak. Szellemi oldalon próbálnak szerencsét, repülni akarnak szárnyak nélkül, s végre is mulatságosakká válnak. Legtöbben jfjtzokkal hasonlítják össze sorsukat, akik minden e terintetben fölöttük állnak, s kész az elégedetlenek tábora — józan vezérek nélkül. Így is, úgy is csalódtak, s a következmény nem lehet más, mint a csalódás szülte elégedetlenség. Az elégedetlen ember pedig a legveszedelmesebb társadalmi és állami individuum. Jobb lett volna nem születnie neki is, de azoknak is, akiket sorsuk keze ügyébe, hatáskörébe taszított. Ezek szokták felforgatni a köznyugalmat, a rendet s a jólétnek minden alapját. Ha ők nem lehetnek elégedettek jogtalan vágyaik mellett, sőt azok dacára sem, más se lehessen boldog, így gondolkoznak. Szerencsétlen felfogás ! Legszánandóbb a nagyralátó önteltség. Önmagánál különb embert nem ismer, s nem tűr; s ha mégis kénytelen megtűrni, ha tán egyazon társadalmi mezőn ugyanazon munkakörben forog azzal, akit tehetség, szorgalom, pontosság és különösen kedvezőbb vagyoni állapot tesz előtte irigyeltté, akkor örökös pokol az ilyen erkölcsi kötelék. Szemben jó barát, de nagyon hamar elárulja magát s megutáltatik a baráti kétszinüség látványossága. S vége az egyenlőség és kölcsönösség valódi őszinteségének. Ha pedig az elégedetlenség okai történetesen megszűntek, nincs fölszinesebb, pöffeszkedőbb, zsarnokibb az ilyen uborkafára felkapott exisztenciánál. Napjainkban sok téren látjuk versenyre kelni az egyéneket, s a nemes ambíció mindenkor biztos jele a céltudatos, gyümölcsöző sikernek. Hanem annál szánandóbb a tehetetlen versenygés. Ez a szerencsétlenség iszapos forrása. Kényes külső élet, drága berendezés, gaz Jelen számunkhoz 12 iv melléklet van csatolva. „Zalamegye" tárcája. A csendes bolond. — Rajz. Ráncos arcbőre olajbarna, szeme beesett, Ősz haja rendetlenül omlik le vállaira. Hej! pedig milyen rózsaszínű volt egykor az a ráncos arcbőr, hogy villogott az a mélyen beesett szempár, hogy tudott beszélni, mosolyogni, nevetni, azt Bodor Bandi tudná megmondani! Utánaszalad az utcagyerek, kigúnyolja, kikacagja, megtépi, sárral dobálja, nem is szól érte, hozzászokott már ő ehhez 15 esztendő óta. Ha már a gúnyt, kacagást, dobálást megunták, szépen megkérlelik, még dalol is: „Te csaltál meg, nem én téged"; köszönésképen egyet kettőt rántanak még rajta, azután ott hagyják. Szegény bolond! Igen kis lány volt még Erzsike, mikor az udvaron a kántor uram búcsúztatója elhangzott, azután kivitték a jó édesanyát a temetőbe s arra a frissen hantolt sírra egy igazi árva könnyei hullottak ! Egyedül állt a világban. Valami szomszéd falubeli jó lelkű rokona megszánta szegénykét, magához fogadta s annál nevelkedett. Év mult év után, egyszer csak azon kapta magát Bodor Bandi, hogy megakadt a szeme ezen az árva teremtésen, meg a szíve is. Szép leány lett belőle olyan, hogy hét faluban nem lelhették a párját. Ne felejts a szeme, nyiló piros rózsa az orcája, eper az ajka, vert arany minden haja szála, nem csoda, ha a Bandi szeme megakadt rajta! Ha a táncra mentek, az igaz, hogy — így hívták — nem volt olyan pucéros, Árva Örzse mint Veres Julis, akinek hatökrös gazda az apja, de azért mindig táncolt annyit, ha nem többet, mint Julis, meg azután Örzse Bodor Bandival járta, már pedig az túltett akármelyik legényem Irigy szemmel néztek rá a lányok, meg is szólták érte, hogy ilyen jött-ment személy mit köti magát a bíró fiához, meg azután az a Bandi is hogy tehet fel vele ? és tudná az Isten, még mit nem beszéltek. Bánták is ők, akármit beszélnek, ők csak azt tudták, hogy szeretik egymást forró szerelemmel. * * * Kemény akaratos ember volt Bodor Márton uram, nem hiába volt biró. Árva Örzse egy álló hétig hiába várta Bandit a leveles kis kapuban, biz az csak nem jött. Azt beszélték a faluban, hogy biró uram, meg Veres Mihály gazda ugy beszélték volna meg a dolgot, hogy e farsangon lesz a Bandi meg Julis lakodalma, egyszerre tartják meg, Bandi lesz vőlegény, Julis meg a menyasszonya. Ez a hír nagyon is hamar eljutott az Örzse fülébe. Nem hitte ő azt, hiszen Bandi neki azt mondta, hogyha az apja bele nem egyezik, hogy őt elvegye, elmennek világgá, majd csak megélnek, ha véres verejtékkel szerzett száraz kenyéren is, — de szeretni fogják egymást holtig! Mikor aztán Bandi egy hétig felé sem nézett, holott máskor ha csak szerit ejthette, eljött, ha egyébre nem, egy édes csókra, — akkor már ő is félni kezdett. Ki-kiállt esténként a leveles kis kapuba, ott dalolgatott, várta Bandit, várta, de az csak nem jött. Ott könyököl most is. Hej! csak legalább erre jönne, — gondolta magában — ha már nem is hozzám, legalább beszélnék vele, megkérdezném, miért csalt meg, miért hagyott el? Még jóformán meg sem gondolta, amint oldalt néz az országútra, Bandit látja, ott jön fütyörészve a tanyáról. Elszorult a szive. — Adjon Isten jó estét — avval ballag tovább. — Fogadj Isten! Bodor Bandi nem igy szoktál te nekem máskor köszönni. Bandi megállt. Ha már elhagytál, ha már megcsaltál, gyere ide, mondd meg a szemembe, mit vétettem, mivel érdemeltem, de hát miért is voltam én oly bolond, hogy hittem neked, hiszen az én apám nem Veres Mihály, annak nincs hat ökre, meg két telke, ugye Bandi — El tehetek én róla, mikor az apám . . . — Nem hát, hogy is tehetnél, vágott Örzse a szavába — áldjon meg az Isten Bandi, úgy szeressen téged Veres Julis, mint ahogy szeretlek és szerettelek! Felejts el engem is, meg a gyer ... a zokogás elfojtotta a hangját s befutott a házba. Bodor Bandi a szemére húzta a kalapot s ballagott hazafelé. * * * Elmúlt a nyár, beköszöntött az ősz, sárga levelét elhullatta a fa, puszta, kopár volt minden, csak az Árva Örzse ablakában virágzott a viola, öntözgette este, reggel forró könnyeivel, Banditól kapta. Vígan vannak a bíró uram házánál, jön megy a sok vendég, még jóformán le sem szállt az egyik, máris jön a másik csengősen, felkendőzött lovakon, nagy lakzit csapnak, ott van az egész falu népe, hivatalos mind, de hát teheti is ilyen két módos gazda. Mikor azután mind együtt voltak, megindultak a templomba, elől a cigány, utána a násznép. A templomban szépen sorba álltak, a vőlegény meg a menyasszony letérdeltek a tisztelendő úr elé. Mikor aztán Bodor Bandi tiszta érces hangján bátran azt mondta: „Igen szeretem" olyan kacagás hallatszott az oltár mögül, hogy még a tisztelendő uram kezéből is kiesett a feszület. Pár pillanat múlva Árva Örzse tántorgott elé az oltár mögül, egyet kacagott még és végig esett a márványon. Haza vitték, nagy beteg lett, nem szánta meg az Isten, felgyógyult, azóta a falu csendes bolondja. * * # A leveles kis kapu régen elpusztult, a kerítést elhordták a jó szomszédok, a virágos kertet felverte a gyom, a dudva s ha arra járkálsz csendes nyári estén, még most is hallhatod, amint a küszöbön guggolva dúdolgatja: „Te csaltál meg, nem én téged."