Mult és Jövő, 1934 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1934-08-01 / 7-8. szám
hét a kisgyermeket — szinte azt mondhatnék — immunná tenni a sérelemmel szemben. Bármilyen különösen hangzik, de azt kell mondjuk, hogy a kisgyermek nevelésének egyik első feladata, már az értelmiség kialakulásának korai fázisában, hogy megértesse: te zsidó vagy, s ez nem azt jelenti, hogy te kevesebbet érsz, mint más, mint a nem zsidógyermek. Ennek a megértetése természetesen nem ilyen egyszerű. Hiába állítjuk ezt a tőmondatot, ha a kisgyermek a zsidósághoz való tartozását nem éli át olyan pozitív formában, hogy ez legyen azután az, ami profilaktikus jelentőséggel bír. Zsidó anyáink elfelejtették a nagyanyák bölcsődalait és elfelejtették a meséket is. Általában elfelejtették a múltat, az ősöket, a dédszülőket. Pedig a múlttal való összeköttetés az, ami a kisgyermek számára primér oltalom minden támadással szemben. Ha a kisgyermek meséken és történeteken át megéli, hogy a zsidóság a pozitívum, a múlt és az ő valósága, akkor arra is elő lehet készíteni, hogy vannak, lehetnek, akik fennakadnak az ő zsidóságán, akik csúfolják, — de neki ez nincs miért fájjon, sőt büszke lehet arra, hogy zsidó. Mi vagyunk a gyengébbek. Mindaddig, amíg a ״ zsidókérdés“ nemcsak a felnőttek társadalmának szociális és lelki problémája, de visszatükrözésében szembetalálja magát a kisgyermek, mihelyt nem zsidó gyermekek közé kerül, — nekünk is védekeznünk kell e megnyilatkozás ártásai ellen. Nem lehet elég korán védekezni ellene. Nem túlzás, amikor azt állítom, hogy végzetes befolyással lehet egy gyermek emberi kialakulására az a sérelem, amely éppen abban érte, hogy zsidó. A zsidó ifjúság fokozott neurózisának igenis ez egyik, nem is elmellőzhető komponense. És a felnőttek lelki életében is megmarad egy el nem intézett, fájó kérdésnek, annak a ״zsidó-komplexus“-nak, amely szinte elmaradhatatlan neurotikus tünete a különben talán jól elrendezett lelki életünknek. Igenis — bármennyire is fájdalmas — a ״zsidókérdés“ elsősorban és mindenekelőtt — ha ez talán meg is döbbent egyeseket, akik nem akarják ezt tudomásul venni — nevelési probléma. Mindaddig, amíg lehetséges lesz, hogy gyermekeink sírva és összetörve jönnek valahonnan haza, mert így tudták meg, hogy zsidónak születtek, — nem lehet szó egy egészséges zsidó generáció kialakulásáról. A külső viszonyokat mi nem változtathatjuk meg. Hermetice nem zárhatjuk el gyermekeinket más vallású gyermekek elől, akik esetleg otthonról már magukkal hozzák azokat a megjegyzéseket, amelyek bennük súlytalanok, de a zsidó gyermek lelkén mégis: bélyeggé lesznek. Egyedüli megoldás: neveljük már eleve ״ realitatsfahig“-ekké gyermekeinket; arra, hogy a zsidóságot, a zsidóságukat is el tudják viselni, bármilyen formában is találják magukat ezzel szemben. Ennek útja pedig: a pozitív zsidóirányú nevelés. Ennek hordozója pedig: a zsidó anya, így válik a zsidóság kérdése nevelési faktorrá. Azt akarjuk, hogy gyermekeink lélekben is egészséges emberekké fejlődjenek. Egészséges emberré pedig csak akkor lehetnek, ha nem éri őket zsidóságukban sem sérelem. Örök és fájdalmas kór ez, amely egyre visszatér. De nem törhetünk át rajta, mert külső világ, ״ gazda-nép“ az, amely ezt a kórt életünk köré kiformálja. Ezt tudomásul kell vennünk s ezért valljuk azt, hogy elérkezett az ideje annak, hogy a nevelésben és elsősorban a nevelésben számoljunk ezzel a kérdéssel. Nem azért, hogy teljes értékű zsidókká neveljük gyermekeinket. Ez sem lenne hiba, de ez nem elég. De azért, hogy teljes értékű, harmonikus emberekké formálódjanak. Ez minden nevelés célja. A zsidó gyermek neveléséé is, amely tehát — szükségképpen más, nehezebb feladatot ró minden zsidó anyára. Ezt a feladatot pedig a zsidóságon át oldhatja csak meg. Így válik végső konklúzióvá az a megállapításunk, hogy a zsidó gyermek igazi nevelője csak az lehet, aki teljes összhangra tudja hozni önmagában a zsidót és az embert. Aki a zsidót hanyagolja el, az nem tud teljes értékű embert nevelni gyermekéből, aki csak a zsidót domborítja ki, annak gyermeke éppen a teljes emberi értékké való kialakulásban mond csődöt. Tragédiánk — a zsidó nevelés tragédiája volt. Hogy ezt felismertük, talán ez az, amin keresztül a zsidóság kérdése, amely tehát pszichológiai probléma, s elsősorban az, — megoldást nyerhet. Barát Endre: Marci bácsi halála Járt-kelt, loholt, sok dolga volt. Hűséges templomszolga volt . . . Szép fáradtság ez, szent robot: Nyitta-csukta a templomot! Marci bácsi . . . Kopott, szikár Alakja még előttem áll, Amint imára zörgetett, Vagy ócska pixist csörgetett. S akármerre, ha útja volt, Zsebben a templom kulcsa volt . . . Egy világ: nála ennyit ért, Nem hagyta el semennyiért! . . . A lépte olykor reszketeg, Kínzó öregség lepte meg, Ránc ráncra gyűlt a homlokán Zord hetven évek nyomdokán . . . S egyszer... Szlidhesz volt s éjszakán Keltünk majdnem, én és apám Barát Endre, kinek most jelent meg Anteils dalol c. verskötete S mentünk, hajnali négy felé Templomi pisla fény felé... Kevésbeszédű, ásító: Jött még velünk egy pár zsidó S hogy odaértünk: ״lám, mi ez . . .? Nyitva a templom s nincs samesz . . . ?! Szorongás ránk ereszkedett, A gyertyák fénye reszketett És lomha árnyék-szörnyeket Mázolt szét a padok felett . . . Nagy csend . .. Nem volt egy árva nesz És lenn feküdt a vén samesz Halotton . . . Teste már kihűlt, A keze görcsbe merevült . . . Holt szeme nézett, mint azok Nézhettek: régi főpapok . . . Arcán rajongó, furcsa hit fogta a templom kulcsait.../ 208