Mult és Jövő, 1936 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1936-03-01 / 3. szám
ABÁDI IMRE: AZ ÉN ASSZONYOM A TE ASSZONYOD Húsz évvel ezelőtt, mikor e folyóirat hasábjain azt írtam Tel-Avivról, — amelynek akkor még csak két-három utcácskája volt — hogy ״ Kelet fénypontja és büszkesége lesz“, sokan csak mosolyogtak soraimon. Cikkemben körvonalaztam a majdani híres zsidó metropolis gigantikus arányait, kifejtettem, hogy csak a Hasmonea nevű sugárút lehet az a főtengely, amelyen az épülő város diadalmasan fogja magát megmutatni a tengernek és a cikk végén vágyódva sóhajtottam fel: ״ Istenem, ha én mindezt meg is érhetném!“... És íme, ma Isten kegye és kitüntetéseképpen boldogan mutathatok rá, hogy a valóság túlszárnyalta a fantáziámat, annyira, hogy álom és jóslat megvalósult hatása Judea fejlődésével kapcsolatosan újabb jóslatokra ösztönös. Egy külföldi újságban olvastam éppen, hogy az angolok, miután pozíciójuk Palesztinában és Észak-Arábiában megszilárdult, végleg befejezték azt a régen tervezett vasútvonalat, amely a Perzsa-öböl és a Holt-tenger mellékét a Szinai-félszigettel és Egyiptommal köti össze. Ez a vasútvonal persze elsősorban stratégiai érdekeket szolgál, de a vasútvonal mentén úgy szaporodnak az ipartelepek, az évezredeken át érintetlenül heverő természeti kincsek kihasználására, mintha ezt a földterületet valami misztikus varázsütés érte volna. Bizonyos, hogy a nagy, modern átalakulás csakhamar elsöpri erről a vidékről a beduinsátrakat és a nomádságnak választania kell a civilizációval járó bérrabság, vagy a pusztulás között. Befellegzik a beduin korlátlan szabadságának. Véget ér a fegyver-, a lovasbravúr, meg az asszonyrablás gyönyörű, izgalmas romantikája. A beduin könnyű, gondtalan életének kék- és aranyfonalát ez a vasútvonal vágja ketté: Petra és Buggidi határai között. E vidékről élénken él még bennem egy szép és különös élmény emléke a török uralom idejéből, a szépséges keleti éjszaka minden jelenségével együtt, amely ennek a keleti életképnek keretül szolgált; a keleti éjszaka, amely hirtelen, szinte átmenet nélkül, meglepetésszerűen áll be ezen a vidéken. Miikor a lámpással hirtelen kisiet valaki a szobánkból, akkor lesz ilyen kellemetlen sötétség. De utána néhány perccel úgy érzi magát az ember, mint a színház nézőterén, mikor kialusznak a lámpák, hogy csak a színpad megvilágított díszletei, meg a kosztümök csillogó pompái mosolyogjanak reánk. Előttem a sötétségbe vesző út távlatában földig érő, nagy csillagábráik formáival telenyirbált hatalmas függöny tüneménye, amely, hátterében fényes színjátékot sejtetve, csábítóan hívogat... A tájékozatlanság éji tengerén leszálltam lovamról és nyugtalan, ijedős fejeit simogatva, bevártam, amíg felragyog valahol valamelyik beduinsátor előtt a tűz. Mert ilyenkor már visszatérnek a férfiak a portyázásból és az illatos, forró zsírban buzgón forgatják az asszonyok azt a különös, finomra vagdalt, orsóformájúra gyúrt és borssal, majoránnával, meg egyéb fűszerekkel illatosított húseledelt, amelynek piruló illatától oly nyugtalanul vonítaniaik a finom szimatú sakálok; bizonyosan tantahiszi kínokat éreznek, hogy nem rohanhatnak zavartalanul a pecsenyeillat irányába, mert viszont a tűztők úgy félnek, mint a fegyverek durrogásától. És tényleg: jobbról és balról bíztató tüzek kezdtek éledezni. Mégpedig jobbról egyszerre hármas tűznek a lobogása kelt versenyre a csillagokkal, balról pedig egy magános tűz eregette szikráit a magasba. Kétszer is megkíséreltem, hogy lovamat a hármas tűz felé irányítsam, de az mindannyiszor csökönyösen visszafordult, mellső lábával verte a földet, mintha ezzel a kínját akarta volna kifejezésre juttatni, hogy nem adhatja szavakkal is tudtomra, hogy milyen veszedelem vár reáim arrafelé. Követtem tehát a ló finom ösztönét. És itt kezdődik a tulajdonképpeni intermezzo, amely maholnap minden rék vizit urnávail a múlt időkről szóló mesék birodalmába tartozik. Vagy nem meseszerű már az is, hogy a keleti éjszaka tájékozatlanságában balról a veszély, jobbról a barátság tüze intett felém? Nem meseszerű-e, hogy a barátság tüze mellett valóban egy vendégszerető beduin-főnök ült három gyönyörű feleségével, leányaival, fiaival és szolgáival? És mikor a tűz fénykörébe jutok, ő maga siet elém, meleg szavakkal üdvözöl és kérdésemre, hogy kaphatnék-e szállást, lovaimnak abrakot, testvéri szavakkal nyitja meg szívét előttem: — Az én sátram a te sátrad, az én kenyerem a te kenyered, az én szolgám a te szolgád, az én asszonyom a te asszonyod. De téved ám, aki azt hiszi, hogy a beduin szavai csak udvarias, de tartalmatlan szólamok. Amit mondott, azt be is váltotta. A lovamat egy szolga rögtön gondozás alá veszi. A vacsoráinál a legszebb ürüsült az én lángosomra kerül. A beduinoknál ugyanis nincs tányér, se villa. Tányér helyett mindenki elé egy sárgás bélű darából készült kerek lángost tesznek; erre a lámgosra kerülnek egymásután a vacsora fogásai. Tehát az olajbogyótól kezdve a paradicsomsalátáig, meg a gomolyaszerű juhsajtig minden. Ez a lángos aztán minden egyes fogás fogyasztása közben kisebb és kisebb lesz, mert folyton tépdesnek a székéből; végül csak a zsíros közepe marad, amit aztán mindenki szertartásos mozdulattal és a családfőre pillantva, egyszerre gyűr be a szájába, hogy a feketekávé áhítatát ne zavarja már semmi. A beduin tehát a tányérral együtt fogyasztja el az ebédjét, de ezen nem lehet csodálkozni, mert néhány szem olajbogyón és datolyán kívül egész nap nem eszik semmit. A feketekávénak ugyanolyan szerepe van az ő életében, mint a bornak a magyar ember életében. A fekete ad a keleti embernek mámort és ez deríti fel a kedélyét. Nagyszerűen értenek a készítéséhez, de csészét nem kap a feketéihez senki. Egyetlen kancsóban kerül a fekete a szőnyegre és kézről-kézre, illetve szájról-szájra jár. Vacsora után csak a családfő, az asszonyok, meg én maradtam a sátor elé terített szőnyegen. A lányok, három sudár virág, kis kézidobokat verve, a tűz jobb oldalára álltak és táncolni kezdtek. Kecsesen, finom tempóval, könnyed kis rajzokat írtak le a vörös saruval lábukon. A formás, barna leánykarok majdnem könyökig megrakva csillogó ékszerekkel, jobbra lendültek a dobokkal, balra lendültek a dobokkal, aztán a fejek fölé ívelődtek. A dobok hangjára a szomszédból is átjött három beduinheány. Ezek is hasonló táncfigurákat ejtettek, de szembeálltak az előbbiekkel. A tánc egyre szebb, egyre ingerlőbb, vérpezsdítőbb. A tűz magasan lobogva ég. A táncoló lányok mögött széles ívben tarka csoportok állnak már. Most a fiúk előhozzák a széles vívókardokat; balkezükben korongszerű vastag pajzsot tartanak; a tüzet közrefogják s megkezdik azt a kardjátékot, amelynek szép vadságát, szemfényvesztő virtuozitását, lélekzetállító pillanatait leírni nem lehet. És mikor a káprázatban és gyönyörben elfáradt szemmel azt hitte volna az ember, hogy mindez már a teljesítmény teteje, akkor következett csak ennek a ״fantazi je“-játéknak nevezett produkciónak a legbravúrosabb jelenete. Hirtelen, mintha a földből pattantak volna elő, két másik kardos ifjú jelenik meg a tűz peremén és az előbbiekkel keresztbe állva, összemérik, megvillogtatják kardjukat a játék fölött: ügyességben, gyorsaságban, virtuozitásban versenyezve azokkal, akik mindig érthetetlen ügyességgel tudták azt a pillanatot eltüntetni, amelyben a versengő kardok fölé kerültek és úgy folytatták káprázatos játékukat. Ez az ellenőrizhetet- 84