Mult és Jövő, 1937 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1937-01-01 / 1. szám
BRONISLAV HUBERMANN: TOSCANINIVAL PALESZTINÁBAN Ebben a pillanatban, amikor a Palesztina-zenekar gondolata valósággá vált, végig kell tekintenünk a zsidók szerepén a zenében. Még zsidó körökben is gyakran kétségbevonják, hogy népünkben megvolna a legmagasabbrendű zenei alkotásokhoz szükséges tehetség és erő. Sohasem élt még, — így érvelnek ezek a szkeptikusok — egy zsidó Bach, Mozart vagy Beethoven, tehát a zsidóság nem képes arra, hogy ilyen hatalmas zenei zseniket kitermeljen. Ez a következtetés hamis és csakis arra vezethető vissza, hogy az illetők egyáltalában nem foglalkoztak a zsidóság politikai és szociális viszonyaival, melyek pedig mindig döntő tényezőik voltak a nép művészi életében is. A művészet nemcsak az egyén alkotó tevékenységéből áll, hanem kifejezi az egyén kapcsolatát egy szellemi közösséggel; összefoglalja és formába önti egy adott közösségben rejtőző érzemű értékeket, ideálokat, vágyakat, reményeket, hercegbeeseseket. lennt a művészetnek oly atmoazférára van szüksége, melyet a közösségi élet teremthet meg. Különösen áll ez éppen a zenére, mely csak előadás és meghallgatás által válik valósággá. Ám a közösség légköréből a zsidók évszázadokon át ki voltak zárva. Hiszen a gettó teljes kulturális, szociális és politikai elkülönülést jelentett. Csak a Napóleon által a középeurópai államokra kényszerített emancipáció teremtett lehetőségeket a zsidók számára is, hogy érintkezésbe kerülhessenek az uralkodó európai kultúrával. Napóleon bukása után a középeurópai államok, melyek abban az időben a zenében igen nagy szerepet játszottak, ismét el szerették volna törölni az emancipációt. Ez politikai és kulturális korlátozásokhoz vezetett, amelyek csak a század vége felé szűntek meg. Nem volt tehát véletlen, hanem éppen ezek a körülmények nagyon is megokolják, hogy az első nagy zsidó zeneszerző, Felix Mendelssohn, ki volt keresztelkedve. Az emancipáció első korszakában a zoidák számára még a legelemibb feltételek sem voltak biztosítva, melyek a zenei tehetség felébresztéséhez és fejlesztéséhez szükségesek... Kivétel csak az volt, ha valaki kikeresztelkedett. Ez ugyanis egyszerre eltávolította mindazokat a korlátokat, melyek elválasztották a gettót Európa szellemi életétől. Amint azonban befejeződött a szellemi emancipáció a 19. század folyamán, a zsidók qualitative és quantitative egyaránt annyira kivették részüket Európa zenei életéből, hogy mindenkinek el kell ismerni tehetségüket ezen a téren is. Elég, ha csak a legkiválóbbak nevét említjük, mint Meyerbeer, Offenbach, Anton Rubinstein, Goldmark, Max Bruch, Mahler, Schoenberg, Milhaud, Bloch. Igaz, hogy az előbb említettek között senkit sem lehet Beethovenhez hasonlítani. De melyik európai nemzet hivatkozhat a zsidók emancipációját követő időkben egy Beethovenhez mérhető zsenire? Nem minden történeti korszak alkalmas arra egyenlő mértékben, hogy kifejezést találjon a művészet minden ágában. Gondoljuk csak meg, milyen rövid volt az a korszak, alig hat-hét évtized, mikor a szobrászat virágzott, Phidias és Praxiteles, vagy a festészet Rembrandt és Frans Hals, vagy a költészet Goethe és Schiller idejében, akár pedig a zsidó ókorban Józsaiás és Jeremiás próféták idejében. Ilyen egyedülálló jelenségek, melyeket a kedvező körülmények összetalálkozása hoz létre, talán egyszer fordulnak elő egy évezredben. A légköri feszültségekhez hasonlíthatók, melyek mennyd ;rgésben és villámlásban vezetődnek le és melyeket aztán teljes sötétség és csend követ. A zenének is szüksége van különleges körülményekre és imponderábiliákra. Annak idején, Bach és Beethoven korában, mikor ezeknek a körülményeknek és imponderábi,Ráknak kedvező összejátszása megvolt,a zsidók még a gettóban éltek. Mikor a gettó falai ledőltek, a zene már túl volt a csúcsponton, hanyatlóban zsidók és nem-zsidók számára egyaránt. Természetesen, hogy újat alkothassunk, új hitet és bizalmat kell nyernünk sorsunkban, hogy legbelsőbb élményeink elég értékesekké váljanak arra, hogy a zene, az összes művészetek legmisztikusabbja által kifejezést nyerhessenek. Talán újra meg kell tanulnia szeretni az embernek, mielőtt azt remélhetné, hogy a ״ világmindenség csókját 44 megkapja egy új kilencedik szimfóniában. És sehol a világon nincs olyan hely, ahol hívőt és hitetlent, keresztényt, zsidót és mohamedánt mélyebben és ellenállhatatlanabbul ragadna meg egy megfoghatatlan, misztikus légkör, mint éppen Palesztinában. Van-e olyan ország, melyből kiindulhatna az emberszeretet harmadik, világmegváltó üzenete, inkább, mint Palesztinából, abból a Palesztinából, melyet a világ gyűlölete elől menekvők népesítenek be és vadonból új Édenkertté változtatnak. Ez ősi és örökké ifjú ország zenekarának nemcsak az a feladata, hogy az ország felépítését kulturális munkájával támogassa, hanem célja az is, hogy egyengesse az utat egy új zenei kultúra számára, mely valaha nagy, alkotó zenészeket fog ajándékozni a világnak. Ez a palesztinai Toscanini-napok kultúrtörténeti jelentősége! * A Toscanini-koncertek rendkívül ünnepélyes keretek között folytak le. Tel-Avivban több mint hétezer hallgató jelent meg az első koncerten. Ezt megelőzően a főpróbát sokezer munkás és földműves hallgathatta meg ingyen. Az elismerésekkel rendszerint fukarkodó Toscanini többször elragadtatva kiáltotta a zenekar felé: ״Molto bene!“ (Nagyon jó!) Az újságíróknak kijelentette, hogy soha sehol nem érezte magát ennyire jól és otthonosan, mint Palesztinában és bámulattal látta az egész országban tett kirándulásain a rendületlen zsidó építőakarat csodálatos teljesítményeit. BIALIK: KI VAGYOK ÉN?... Ki vagyok én s mi vagyok én, hogy köszöntsön aranysugár S lágy szárnyú szellő simogassa arcom? Mezőit kalászatért hajoljon felém? És zöldelő fű mért csókolja lábam? Késett Isten áldása, késett kegyelme, Vendégszállást sem kér már többé nálam . . . Csak menjen, menjen és én egyedül Magányom csendjében ki voltam, leszek . . . Nem várok semmit, semmit se kérek, Csak egyetlen követ a fejem alá, Egy rom követ, halott követ, mely némán hever S ágyékából kilobbant az utolsó szikra, Azt ölelem, behunyom szemem s megdermedek. S szívem néma lesz, mint az ő szíve, Ne közelítsen álom, látomás, se remény, se emlék. Tegnaptalanul és holnaptalanul vermed meg minden közülem s elnyel örök csend, Mit át nem hasít nesz, se suttogás, Fa nem rezegteti rám levelét, fűszál nem hajol felém, S ösvény nem hajlik határomhoz. Elszáll fölöttem a napsugár s nem lát engem. Ujjongó madár — s holtan hull lábaimhoz, Csak kicsiny felhő lebeg felettem pillanatra, Reám mered — s tovább úszik útjára némán . . .