Új Élet, 1971 (26. évfolyam, 1-24. szám)
1971-01-01 / 1. szám
bérmentesítves Bp. tt* PJ A MAGYAR IZRAELITÁK LA XXVI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1971. JANUÁR 1. ״ A gyilkosok közöttünk járnak ” Jegyzetek Simon Wiesenthal könyvéről A barkochba játék eredete Bihari Klára tárcája EGYES SZÁM ÁRA: 3 FORINTA Eredmények és reménységek A polgári újesztendő küszöbén vagyunk. Elbúcsúztunk az 1970. évtől, és mire e sorok megjelennek, beléptünk az 1971-es esztendőbe. Az elmúlt esztendő nem volt könnyű kormányzatunk és a magyar nép számára, hiszen olyan elemi csapások sújtották az országot, mint a tiszai árvíz, amely falvakat tüntetett el a föld színéről és első kötelességévé tette az ország vezetőinek, hogy hajlékot, biztos fedelet adjon azoknak, akiket földönfutóvá tettek a Tisza árhullámai. Ez nem csak sok munkába és rengeteg pénzbe került, de ugyanakkor magával hozta, hogy ezer és ezer hold termőföldön alig termett valami és mégis, ez akadályokat leküzdve elmondhatjuk a kormány beszámolója után, az elmúlt esztendő sem volt eredménytelen. Emelkedett, ha szerényen is, a lakosság életszínvonala, és ha voltak is, és vannak is még problémák, ezeket közös erővel az új esztendőben meg fogjuk oldani. Most, hogy búcsúzik az óesztendő és ezzel befejeztük a harmadik ötéves tervet is, és ránk virradt 1971. első napja, az új tervperiódus időszaka, megállapíthatjuk, hogy kedvező kilátások között kezdhetjük meg a negyedik ötéves tervet. A pénzügyminiszter beszámolójából megtudtuk, hogy az 1971 költségvetési előirányzata szerint, a lakosság pénzbevételei mintegy 8—9 százalékkal növekednek, a munkások—alkalmazottak egy keresőre jutó reálbére 2,5—3 százalékkal, az egy főre jutó reáljövedelmek pedig 5—5,5 százalékkal emelkednek. Most nem kívánjuk részletezni az új ötéves terv hatalmas beruházásait, csak egy számadatot közlünk. 1971-ben több, mint 70 ezer új lakást adnak át a lakosságnak. Ahhoz, hogy mindez megvalósuljon és az új terv sikert érjen el, természetesen szükséges mindnyájunk hozzáállása és közös munkája. De szükséges az is, és ez nem utolsósorban, hogy Európában és az egész világon tovább erősödjenek a béke kilátásai. Az európai biztonság legfontosabb alapját képező szovjet—nyugatnémet és lengyel—nyugatnémet szerződések ratifikálása megtörténjék, és mindenütt a földön, Vietnamban és a Közelkeleten is megszülessék az igazságos béke. Hisszük és reméljük, hogy 1971 a béke esztendeje lesz, végre elhallgatnak a fegyverek és helyettük a józan tárgyalások viszik közelebb az emberiséget az annyira várt békéhez. ״ S két szó között a hallgatás” Ritka szép élményben volt része mindazoknak, akik december 19-én délután leültek a képernyő elé, s meghallgatták a mártír költők műveiből összeállított adást. Egy fiatal színésznő, Ronyecz Mária hangján megszólalt a méltatlanul elfelejtett költő, Fenyő László, aki fiatalon, 42 éves korában pusztult el valahol Ukrajnában, a munkaszolgálat poklában. Hallgattuk a Könyörgés című döbbenetes erejű költeményét. Csak ezt hagyjátok meg nekünk: ingünk alatt a meztelen bőrt, a bordák puszta ráncait, a légszomjas mellkosarat — irgalmas — irgalmatlanok — A költő könyörgését a megvadult, gyilkos fasizmus nem hallgatta meg és puszta életét sem kímélte. És hallgattuk Gelléri Andor Endre mártír író tündérszép elbeszélését, Bálint György gyilkos szatíráját a fasizmusról és az ifjan meghalt Forgách Antal költői vallomását: Nem vagyok bűnös semmiért De lesz-e, aki ezért megbocsát.. Sík Csaba az emlékműsor összeállítója bevezetőjében és összekötő szövegében kegyelettel és tisztelettel adózott annak a több mint 200 mártír írónak és művésznek, aki egy embertelen korban lett áldozata azoknak, akik a költőt, a művészt, az alkotót sem becsülték Elmondotta, hogy a mártír írók antológiáját Fenyő László költeménye alapján állították össze és a mártír fogalmát úgy határozták meg, mint a költő, mindenki mártír, akit testéből kivetett a haza. A versek, a prózai írások között megjelentek Major Máté akadémikus értő szavai nyomán Vajda Lajos, Goldmann György, Sugár Andor, Juhász-Berger Pál, Schnitzler János mártírhalált halt képzőművészek alkotásai. Egy félórás műsor, és benne visszatükröződött a magyar irodalom és művészet iszonyatos vesztesége *s. O. Lévai Jenő: A nyugatnémet ifjúság és a Stangspean KOMOLY ERŐFESZÍTÉSEK történnek évek óta nyugatnémet ügyészek és bírák részéről, hogy a náci bűnügyi eljárások óriási restanciáját az egyes törvényszékeknél és legfőképpen a felsőbb bíróságoknál valamelyest csökkentsék. Nem könnyű feladat ez, már csak azért sem, mert az elsőfokú döntések ellen szinte minden esetben benyújtott jogorvoslatok túlnyomó részben azt eredményezik, hogy a legfelsőbb bírói fórumok az ítéleteket feloldják és újabb esküdtszéki főtárgyalást rendelnek el. Sok esetben indokolt is ez, mert még most is sűrűn akadnak olyan bírák — s ez jó néhány nyugatnémet jogász vélekedése, akikkel e kérdésről behatóan beszélgettem —, akik tárgyalásvezetésükkel és ítéletükkel a nyugatnémet igazságszolgáltatást valósággal kompromittálják. Ugyanez vonatkozik nem egy furcsa ügyészi döntésre is. Azt a tekintélyt, amelyet sokan a bírák közül igazságszolgáltatásuknak megszereztek, sűrűn rontják le más bírák döntései, amelyek a nácik bűneit megtorolni kívánók erőfeszítéseit semmivé teszik. KIRÍVÓ PÉLDAKÉNT sűrűn emlegették a Buchenwaldhoz tartozó föld alatti Dora-tábor — ahová Auschwitzból magyar zsidókat is vittek a V2 bombák előállítására — egyes náci bűnöseinek perét. Furcsa vita alakult ki a bíróság előtt. A védők egyöntetűen arra az álláspontra helyezkedtek: a koncentrációs táborok egykori foglyai a nekik okozott szenvedések hatása alatt nem lehetnek abban a helyzetben, hogy az ott történteket, mint normális emberek foghatnák fel, s ezért vallomásukat a bíróság nem fogadhatja bizonyítéknak el.” Általános meglepetésre a bíróság erre az abszurd „védői fogásra” szakértő meghallgatását rendelte el. Kéznél is volt gyorsan ilyen, aki szakvéleményében kijelentette: a bíróság helytelenül járna el, ha minden egyes volt táborlakó tanúnál nem rendelne el szakértő pszichiáter által való megvizsgálást, vajon a táborokban történt megkínoztatásuk, átélt súlyos szenvedéseik nem teszik-e őket alkalmatlanná objektív tanúzásra? A magánvád képviselőjének replikája ez volt: — Nem kellene-e akkor inkább a mentőtanúkat, — jobbára egykori SS-eket szakértőorvosokkal megvizsgáltatni, mert ezek éppen a terhelő tanúkkal, volt foglyokkal úgy bántak, ahogy „normális emberek” nem cselekedtek volna? Egy védő: — Ez ellen tiltakozunk. Az akkori SS-ek a táborokban nem szenvedtek, s így azok megfelelő tanúk lehetnek. Ezek után — ha ez gyakorlattá válna — lennének a bíróságok előtt elsőosztályú tanúk, ezek volnának a védelem mentőtanúi, a volt SS-esek, s lennének másodosztályú, tehát elvetendő tanúk, akiknek terhelő vallomásait a bíróságok nem vehetnék figyelembe, hiszen szenvedéseik folytán már „nem normális emberek” WIESBADEN TÖRVÉNYSZÉKE sem maradt el a felhozott példától. Öt SS-tiszt állott vádlottként az esküdtbíróság előtt, Lublin környékén elkövetett tömeggyilkossággal vádolva, amelynek 65 000 zsidó esett áldozatul. Bejelentés érkezett a bírósághoz, hogy az egyik kijelölt pótbíró egyik nagymamája zsidó származású. Elnöki kérdésre a pótbíró megerősítette, hogy elhunyt nagymamája valóban zsidó származású volt. De — mondotta: ״— Ez a tény, amennyiben valamelyik tárgyaló bíró megbetegedése esetén sor kerülne, hogy részt vegyek az ítélkezésben, nem fog pártatlanságomban befolyásolni engem”. A bíróság négyórai tanácskozás után kizárta „elfogultság” címén a pótbírót. Ezért azután a főtárgyalást más pótbíró bevonásával, újólag elölről kellett kezdeni. Ekkor, az egyik védő állott fel szólásra és bejelentette: — Tudomásomra jutott, hogy az egyik esküdt annak idején a Waffen-SS soraiban harcolt. Márpedig az ilyen veteránok ma már szembenállónak a valódi SS-ekkel. Kérem tehát ennek az esküdtnek a kizárását. Újabb 4 órai tanácskozás következett. A hozott végzés alapján az esküdt helyén maradhatott. Ez ellen a védő semmisségi panaszt nyújtott be. Lehet, hogy a felsőbíróság neki fog igazat adni, s a hozandó ítéletet meg fogja semmisíteni ? A wiesbadeni bíróság furcsa döntését egy neves nyugatnémet jogász előttünk így kommentálta: — Megdöbbentő e bíróság állásfoglalása. Még mindig él a náci mentalitás bíráink körében? A nácik is megkísérelték már 1931-ben, hogy politikai perekben a ״ zsidó származású” bírákat kizárassák. Akkor azonban kimondotta a legfelsőbb Reichsgericht, hogy ״ zsidó származású bírák kizárása olyan perből, amely a nácipárt tagjainak magatartása felett kíván ítélkezni, nem indokolt. Minden német bíró kötelessége — bármely hitet is valljon, — hogy pártatlanul ítélkezzék”. Ma ez az elv már nem lenne helytálló? PÉLDAKÉPPEN KEZÜNKBE ADTÁK azt a regensburgi ügyészségi döntést is, amely immár 1102/69 szám alatt az ottani bíróság archívumában van eltemetve. Ebben Ober- Staatsanwalt Witzek két SS- őrnagy ellen a következő indoklással szünteti meg az eljárást: — Nevezett gyanúsítottak cselekménye ugyan gyengeelméjűségre vallott (״ war idiotisch”), de hülyeség (״ Idiotie”) nem foglalja magában az újabban módosított 87. §-ban megkövetelt bűnösségi ismérvet, az „aljassági” ismérvet, s ezért nem lehet gyilkosságért ellenük vádat emelni. Ezt mondja egy nyugatnémet főügyész abban a mélyen felháborító bűntettben, amelyet Ennslin és Schönbeck őrnagyok 1945-ben, — órákkal az amerikai csapatoknak bevonulása előtt —, a bajorországi Ittling bei Straubing faluban elkövettek. Két egészen fiatal ember, Alois Huber és Hans Beutelhauser, harctéren szerzett súlyos sebesülésükből lobbadozóként e faluban, szüleik házában tartózkodtak. Elhatározták, hogy szülőfalujukat megóvják a szétrombolástól, s a náci csapatoknak onnan való visszavonulása esetén a templom tornyára fehér zászlót tűznek ki. (Egyikük a sekrestyés fia volt.) Besúgók révén a terv a kivonulásra készülő parancsnok, Erislin őrnagy tudomására jutott. Elfogatja a két fiatalembert, s haditörvényszéki tárgyalás nélkül, mint „gyáva hazaárulókat” halálra ítéli. Elrettentő példaképpen a falu lakosait a piactérre rendelte, a két fiút egy teherkocsira állíttatja, nyakuk köré telefondrótot csavartat. Annak végét pedig egy hársfára hurkoltatja. A teherautó lassan megindul, a drót nyakukat átvágva, elszakad. Ennslin és az alája rendelt Schönbeck őrnagy erre egy szakasz katonát sorakoztat fel és az út porában, rettentő nyaksérülésükkel vergődő áldozatokra sorozatot adat le A „gyávák” meghaltak, s ők a ״ hősök” futva hagyják el az amerikaiak elől a falut. Az eljárást ellenük, mint akkori ״ idióták” ellen a regensburgi államügyész beszünteti. Ma egyikük ״ nyugdíjas”, a másik magas ranggal továbbszolgálhat. HAHOM NAGY BÜNPER tárgyalásán is részt vettem. Ezek vegyes érzéseket váltottak ki belőlem. A mintaszerűen vezetett Stangl-perben állandóan megteltek a hallgatóság részére fenntartott helyek. Feltűnő sok volt a fiatal hallgató. Okát így adták: — Tanáraik vezetésével rendszeresen látogatják a düsseldorfi iskolák felsőbb tagozata és az egyetemi ifjúság a pert. Tanáraiknak és nekünk is az a véleményünk, hogy elmúlt náci idők jellemzőit a legjobban ilyen bűnperek hallgatása révén ismerhetjük meg. Tankönyveinkben ugyanis ilyen vonatkozású anyagot nem találhatunk. Ott szemérmesen átsiklanak a zsidókérdés, a háború előtt és alatt velük szemben elkövetett törvénysértések, igazságtalanságok és tömeggyilkosságok felett. E tapasztalatunk szögesen ellentétben áll a neves antifasiszta Günther Grass író vélekedésével: ״ A mai nyugatnémet ifjúság, a fiatal generáció elfáradt a történelem megismerésében. Sőt, hogy még fokozzam az erről mondanivalómat, az új generáció alaposan undorodik a múlt eseményeitől és megismerése elől valósággal menekül.” Grass általánosításával szemben, az általam megismert düsseldorfi fiatalok, jelenlétemben Alfred Spiess főállamügyészt, aki a Stangl-perben a vádat képviselte, a főtárgyalás szüneteiben körülfogták és valósággal megostromolták kérdéseikkel. Utána ő jelentette ki, hogy a mai fiatalság nagyon is érdeklődik: „ ״ Sie sind recht und kritisch interessiert”. Vajon a híres Günther Grass már "nem ismeri a mai német fiatalság gondolkodását? A KÉT MÁSIK BŰNPERBEN tapasztaltak között feltűnő némely hasonlatosság. A Frankfurtban egyidejűleg tárgyalt Schumann-per és az „Ahnenerbe” által irányított csontvázgyűjtő-perben szereplő vádlottak a „tudósok” pózában igyekeznek az ellenük emelt súlyos vádak alól szabadulni. Horst Schumann pere kirívó. Az euthanáziás tömeggyilkosorvos, aki azután Auschwitzban és más táborokban a foglyok szelektálása által, a betegek gyógyítása helyett számukra gázhalált rendelt, ״ tudományos érdemeire” való hivatkozással remél bíráira hatni. Ugyancsak ״ tudós” mivoltával kérkednek a másik frankfurti per vádlottai dr. Bruno Beger és dr. Hans Fleischhacker is. Ők ketten még jogosan használhatják orvosi címüket, míg Schumanntól azt egyeteme megvonta már. E két nagy per feltűnő tárgyalásáról helyszínen szerzett tapasztalataim már nem voltak oly kedvezőek, mint a fentebb ismertetett düsseldorfi tárgyaláson szerzett benyomások. Talán lesz alkalmam majd legközelebb erről beszámolnom. m írta: dr. Geyer Arthur főrabbi Mózes első könyvének végső heti szakasza, amelyet a jövő héten olvasunk fel templomainkban, Jákob ősatyánk utolsó napjairól számol be. Látjuk a haldokló partiarchát, amint áldó igével az ajkán költözik el az élők sorából. Harcait már megvívta, a csalódásokon és szenvedéseken, melyekkel az élet sújtotta, már túl van, földi hívság nem gyötri lelkét, sorsát már csak az örökkévalóság szempontjából szemléli. Milyen mélységesen megkapó és felemelő kép ez. Amilyen viharos és küzdelmes volt Jákob pályafutása, olyan békés és harmonikus a befejezése. Kibékült sorsával, elérte földi zarándokújának célját, belátja, hogy a sok csapásban is, mely érte, a gondviselés kegyelme nyilvánult meg, hogy minden bánatából és csalódásából végül mégis csak üdv és áldás fakadt. Kiengesztelődve néz viszsza a múltba, világos öntudattal tekint a jövőbe, csak a hála szavai az ég kegyelméért és az áldás igéi fiai s unokái javára hagyják el ajkát. Mikor Jákob megbetegszik, József két fiával elsiet apja ágyához és odaállítja elébe unokáit. Ez az utolsó napsugár életében. Most az ősatya egyedül van legkedvesebb fiával, ki annyi szeretetet és hűséget tanúsított iránta és külön áldásban kívánja részesíteni. ״ Megáldja Józsefet.” De miben áll ez az áldás? Abban, hogy József gyermekeit áldja meg. Mert valóban mi a szülők számára a legszebb áldás? Mi számukra az élet legnagyobb jutalma? Az öröm gyermekeik sikere láttán, az elégtétel, hogy nevelésük, fáradozásuk nem maradt eredmény nélkül, a boldogság, ha tapasztalhatják, hogy szülötteiknek sikerült szorgalmuk, komolyságuk folytán a társadalom értékes és megbecsült tagjaivá válni. Amit a szülők gyermekeikért művelnek, az a legmagasztosabb, egyúttal a legönzetlenebb szeretet, mert önmaguknak semmit sem akarnak. Minden fáradságért és gondért, minden áldozatért és bemondásért, melyetgyermekeikért vállalnak, nem óhajtanak más jutalmat, mint azok üdvét és jólététlátni. Ami küzdelmet, gondot, aggodalmat miattuk az élet nekik okozott, feledve van, ha idős korukban megérhetik, hogy gyermekeik boldogságában gyönyörködhetnek. Van-e meghatóbb, mint az apa vagy az anya tekintete, mikor szemük a boldogságtól fénylik, mert gyermekeiket dicsérik vagy sikerükről hallanak. Jákob boldogsága is az volt, hogy fiában áldotta meg a gondviselés. Milyen örömmel tekint fiára, öreg korának gyermekére, kit oly sokáig gyászolt és íme most megtalált. Nem csalódott reményeiben és várakozásában, már korán gyermekéveiben felismerte nemes gondolkodását, magasra törő szellemét. Nem anynyira a királyi dísz, a tisztelő hódolat, melylyel övezik, teszi őt boldoggá, hanem fia lényének nemessége, jellemének szilárdsága és főleg hithűsége, erkölcsi tisztasága, melyet az élet annyi kísértésében és a sors különböző fordulataiban megőrzött. Igen, ez az ő gyermeke, az ő szelleme, a nagy ősök méltó utóda, akin megvalósult az írás igéje: „légy áldássá”, mert hiszen valóban áldásává lett a föld számos népének. Óh bárcsak ez az áldás folytatódnék József fiaiban is, ez a patriarcha minden vágya, mely két unokájának láttán szívében ébred. Miképpen áldja meg Jakob fiát, Józsefet. Azt mondja neki: ״ Isten, kinek hitében őseim haladtak. Isten, ki pásztorom volt, attól fogva, hogy vagyok, egészen a mai napig, az angyal, aki megmentett engem minden bajból, ő áldja meg ezeket az ifjakat és nevezzék őket rólam és apáim nevéről”. Valóban milyen magasztos áldás ez apának és fiúnak egyaránt. Mi lehet megnyugtatóbb József részére, mint az az ígéret, hogy az apák nevét fogják viselni gyermekei, ami azt jelenti, hogy az ő őseinek szellemében fognak élni, az ő hitükhöz fognak hívek maradni, hogy rendületlen hűséggel fogják szolgálni azokat az eszményeket, melyeknek az ősatyák szentelték életüket. Mint most Jákob számára, egykor az ő számára is elérkezik az óra, mikor meg kell térnie atyáihoz. Milyen könnyű lesz számára az elköltözés az életből, ha tudja, hogy tovább él gyermekeiben, hogy amit az ősök megkezdtek, ők méltón fogják folytatni és ők is áldássá válnak a későbbi nemzedékek számára. A leggyengédebb és legszeretetteljesebb szavak tódulnak Jákob ajkára, mikor fiával, Józseffel beszél és őt megáldja. Hagyományunk szerint József az örök zsidóság jelképe. A zsidóság — mint József — történelme folyamán mindig az emberiség legmagasztosabb eszményeiről, egyetemes testvériségről, igazságról, örök békéről álmodott. Ezek az eszmények vezetnek bennünket, magyar zsidókat most, mikor új társadalmunkat építjük, ezért szól hozzánk késő utódokhoz is Jákob áldása, hogy gyermekeinket az ő és József szellemében neveljük, hogy munkájukkal ők is üdvére és áldására váljanak a föld népeinek