Új Élet, 1975 (30. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-01 / 1. szám
» A Bormann rejtély Annyi bizonyos, hogy Martin Bormannt, Hitler utolsó helytartóját nem volt könynyű megölni. Harminc esztendeje már annak, hogy eltűnt és e harminc esztendő alatt sűrűn röpködtek a „megbízható” hírek arról, hogy nem sikerült megszöknie a lángoló, romba dőlt Berlinből, — és arról is, hogy megmenekült és valahol Dél- Amerikában bújkál álnéven és megváltoztatott külsővel. Hogy 1945. május 2-án, Berlin utolsó óráiban Bormann is elpusztult, arra tanú is akadt, — de lehet, hogy ez a tanú meg akarta menteni Bormannt az üldözéstől; arra is akadt „szavahihető” tanú, hogy Bormannak sikerült Olaszországba menekülnie. Az egyetlen hiteles adat, amely a szovjet hatóságok kezébe került, Bormannak Berlin utolsó heteiben írt naplója, de a napló, amelynek utolsó szavai ,útitörési kísérlet” (Ausbruchsversuch), vagyis a bunkerből való menekülési kísérletre utalnak, nem világítja meg további sorsát. Bormann a hitleri III. Birodalomnak olyan főszereplője volt, hogy a rejtély harminc éven át foglalkoztatta a nácista bűnözők üldözőit éppen úgy, mint a magukba vonultan ábrándozó nemzeti szocialistákat. Az „élő” Bormann mítosza harminc éven át bejárta a világsajtót, de e harminc esztendő alatt az éberen fürkésző, nyomozó magánosok és hatóságok sehol sem akadtak Bormann nyomára. Nagyon jól szervezett összeesküvésnek kell lenni, amelynek harminc éven át sikerült rejtegetni az élő Bormannt az üldözők elől! De ha egy japán katona harminc évig bujkált a Fülöpszigeti őserdőkben, Bormann is eltűnhetett dél-amerikában számkivetett német fasiszták összeesküvésének dzsungeljében. Az utóbbi időben két kísérlet történt a Bormann-rejtély megoldására. A nyugatnémet hatóságok egy koponyára találtak, amelyet a nyugat-berlini építkezések során bulldózer vetett ki azon a területen, ahol az egyetlen tanú állítólag látta Bormann holttestét 1945-ben, és ahol a naplót is találták. Bormann egykori fogorvosa emlékezetből azonosította a koponya állkapcsát is. Ezzel a Bormannrejtély megoldódott volna, ha nem jelentkezik Amerikában élő hazánkfia, Faragó László újságíró, aki nemrégen könyvet írt Martin Bormannról és a hitleri Németországban betöltött szerepéről. Faragó szerint a német hatóságokat félrevezették: a Stem magazin munkatársai helyezték el a koponyát azon a helyen a szakértők beugratására és azok a szakértők vagy tévedtek, vagy maguk is részesei voltak a jól szervezett hamisjátéknak. Faragó szerint Bormann elmenekült Berlinből és előbb Schleswig-Holsteinbe szökött, ahol akkor még Dönitz admirális, mint Hitler kijelölt utódja székelt. Bormann azt remélte, hogy Dönitz mellett miniszteri tárcát kap, de az admirális hidegen fogadta. Bormann hát tovább menekült Olaszországba, ahol felesége várta. Feleségének 1946 márciusában történt halála után Bormann a római egyházi hatóságok segítségével, hamis útlevéllel 1948 augusztusában Argentínába hajózott Jezsuita páter gúnyáját viselte, vatikáni útlevél birtokában volt, amelyet Juan Gomez páter névre állítottak ki. Argentínában a német fasiszta menekültek fogadtailir körök támogatták Bormannt és erre Faragó szerint jó oka volt 1942—43. években Bormann sok millió értékű, a németek által megszállt területeken zsákmányolt értékeket küldött át tengeralattjárókon Argentínába. E kincs fölött Bormann rendelkezett és hajlandó volt azon osztozni az argentinokkal — ha neki Argentínában védelmet nyújtanak. Argentínában Bormann hamarosan a német kolónia ״ Führer”-je lett A német La Arana — ״ a pók" — néven félelmetes szervezetet alkottak és Bormann élet és halál ura lett: akik útjában álltak, azokat — honi szokás szerint — eltették láb alól. Szabadon utazgatott a dél-amerikai országokban és a birtokában őrzött kinccsel korlátlan tekintélyt és hatalmat szerzett a német kolónia fölött Faragó szerint szellemileg is kiemelkedett a menekültek közül, akik ,,a cselekvés emberét”, a nagy nemzeti vezért látták és tisztelték benne. Ami merőben ellentétes Albert Speernek, Hitler volt miniszterének véleményével, aki kijelentette, hogy Bormann ״ túlságosan ostoba volt ahhoz, hogy megmenekülhessen és megálljon a saját lábán, azonfelül 1945-ben már idült alkoholista volt. 1945 előtt még hitlerista társai is közönséges, begyöpösödött bürokratát, könyörtelen törtetőt láttak benne. De lehet, hogy Dél-Amerika levegőjében megváltozott.” Faragó László szerint ez a megtörhetetlen akaratú hetvenkét éves korában kénytelen volt elhagyni Argentínát és Chilében keresni menedéket, de időnként viszszaszökött Argentínába, ahol egy hírhedt kuruzsló, Ciancaglini professzor milliomosokhoz mért tarifájú megfiatalító injekcióval felfrissülve látogatta barátnőjét-A vasidegzetű kalandor majd három évtizednyi „vezéri” hatalomban, a rablott kincsekben dúskáló jólétben és derűs szerelmek között eltöltött titokzatos másodvirágzását 1972-ben váratlan esemény zavarta meg. Akkor jelentek meg Faragó László első cikkei dél-amerikai rejtekéről és ezeknek ״ világraszóló” (Faragó szavaival) szenzációja ingerelte fel a Stem magazin ״ szélhámos” munkatársát, Jochen von Langot a berlini romok alól előkerült koponya ״ meséjének” közlésére. Az elszánt és rendíthetetlen új Führer, aki néhány évvel előbb SS legényeit Eichmannn Adolf kiszabadítására készítette elő, megtört, a régi lendület elszállt, hirtelen megöregedett. Megadta magát, feladta a ״ vezérséget”, s még megmaradt „hadikincsek” kezelését is átengedte társainak és viszszavonult a bolíviai Andesek egy kolostor kórházába. Itt talált rá Faragó László, de beszélni már nem tudott a halállal vergődő Bormannal. Ez lenne Bormann utolsó huszonnyolc évének romantikus története — Faragó László könyve szerint. De egy kitűnő angol újságíró, Trevor Roper a New York Book Review hasábjain azt állítja, hogy ha a Stern felfedezése Bormann Berlinben előkerült koponyájáról mese volt, — hát Faragó felfedezése Bormann titokzatos másodéletéről — még mesébb. Faragó három „kétségbevonhatatlan” bizonyítékra hivatkozott: az argentínai politikai rendőrség 41 jelentésére, — hetvenöt kilónyi bizalmas feljegyzésre, amelyet Peruban egy rejtélyes náci menekült: Friedrich Schwend lakásán foglaltak le és amelyek Borman argentínai életéről tanúskodnak, — és végül Bormannak Argentínában írt 400 oldalnyi naplójára. De ezek egyikét sem lehetett ellenőrizni. A titkosrendőrség papírjaiba Faragó a „Dél-Amerikában megszokott módon”, vagyis vesztegetéssel tekinthetett be, így a hivatkozás hitelességéhez kétség fér. A Schwend-papírok, amelyek Bormann dél-amerikai címeit, levelezését tartalmazzák, egy perui ügyvéd birtokába kerültek, aki állítólag egymillió dollárt kér azok nyilvánosságra hozataláért Így hát ezek a papírok sem használhatók fel bizonyítékul — egyelőre. Ugyanígy állunk a Bormann-naplóval: az egy ״ magát megnevezni nem akaró” argentin ügyvéd birtokéban maradt aki — mint perui kollégája — szintén egymillió dollárt kér a napló átengedéséért. A „hiteles bizonyítékok”, amelyekre Faragó hivatkozik, ilyenformán ellenőrizhetetlenek. És Faragó látogatása a már összefüggően beszélni nem tudó haldoklóval — aki állítólag Bormann volt — a bolíviai kórházban, stílusosan zárja le az izgalmas riportot Amelyről Trevor Roper — miután Faragó történetét és bizonyítékait cafatokra szaggatta — azt írta, hogy ,h ha minden állítását és bizonyítékát hitelesnek és valónak fogadjuk el, akkor Faragó Lászlónak „végre” sikerült megoldani Martin Borman háború utáni sorsának rejtélyét.” Ha ... V. A. Szemere Samu professzor köszöntése ן A Rotschild család regénye Az Országos Rabbiképző Intézetben december 13-án, pénteken este ünnepelték Szemere Samu professzor 93. születésnapját. Scheiber Sándor professzor beszédében kiemel- te, hogy ritka áldás jutott az ünnepeltnek részéül, hiszen még mindig alkotó tudós. Az idei esztendőben három tanulmánya jelent meg. Szemere professzor meghatottan válaszolt. Zsidók a világ végén Amikor az új-zélandi Auckland repülőterére megérkeztem, olyan érzésem volt, mint amilyen valaha új világrészek felfedezőinek lehetett, hiszen én voltam az első magyar újságíró, aki ebbe a fiatal, százötven évvel ezelőtt az angolok által megszerzett országba érkeztem Tehát a magyar olvasók számára ״ én fedeztem fel” Új-Zélandot. Persze könyvekből valószínűleg már sokan olvastak a maori őslakosságról, Cook kapitányról, aki 1769-ben tanulmányozta partjait és a brit misszionáriusokról, akik 1815-ben érkeztek ebbe az ismeretlen szigetországba, de magyar riport még nem készült Új-Zélandról. Én az ortodox zsidó templomot fedeztem fel aucklandi tartózkodásom harmadik napján, mégpedig a legnagyobb új-zélandi város legszebb helyeinek egyikén, közel a kikötőhöz. Kis és nagyobb diákok tódultak ki a templomból, hittanórán voltak. Az iskolákban nincs vallásoktatás, aki akár felekezetének hittanóráján vehet részt. A gyerekek, akik most elhagyták az ortodox templomot, hittanórán vettek részt. Megszólítottam őket, beszélgetni kezdtem velük. Elmondották, hogy nagyon szeretik ezeket a templomi liturgia órákat, tanáruk színesen, érdekesen a vallásuk szeretetére oktatja őket, olyannyira, hogy megtörténik: a diák beszéli rá édesanyját a péntek esti gyertyagyújtásra, — mert iskolatársa szüleinél látta és szépnek, felemelőnek találta. — Közel négyezer zsidó vallású lakosa van Új-Zélandnak, — beszélte később a hitközség egyik tagja — köztük persze magyarok is vannak. Pontos számot nem lehet tudni, mert néha csak elhalálozásuk alkalmával derül ki, hogy zsidók voltak — tájékoztat. Az aucklandi hitközség vezetőségének sikerült sok reformot megvalósítani a hitélet megerősödése érdekében, így például létesítettek egy kóser mészárszéket és elérték, hogy olyan társadalmi eseménynél, amelyet ünnepi vacsora követ, csak kóser húst szolgáljanak fel. Auckland az ország legnagyobb városa, közel hétszázezer lakossal, de Wellington a főváros mindössze 350 000 lélekszámmal. Az ottani zsidóság kerül szóba. — Tárgyilagosan meg kell állapítani — beszélték nekem —, hogy az ottani zsidóság vallásosabb az aucklandinál, de az aucklandi hitközség is szép eredményeket ért el a hitélet színvonalának emelése terén. Ez elsősorban L. D. Nathannak, hitközségünk lelkes elnökének köszönhető. — Új-Zéland nagyon fiatal állam. Mióta élnek itt zsidók? — érdeklődöm. — Nagyon érdekes. — hangzott a válasz —, hogy az első zsidó előbb ért ide, mint az angol misszionáriusok. Joseph Barrow Montefiore 1830-ban Sydneyből hajózott át Wellingtonba, a viharos Tasman tengeren át. Fivére egy évvel később, amikor alig volt itt más a maori őslakókon kívül, végleg letelepedett itt. John Israel Montefiore volt a neve. Ugyanebben az évben egy T. S. Black nevű kereskedő érkezett Wellingtonba. Leszármazottjai még ma is itt élnek. 1840-től kezdve a misszonáriusokkal együtt számos zsidó család érkezett Angliából. — És Aucklandban? — Az első zsidót, aki itt Aucklandban letelepedett — amely akkor még kezdetlegesebb település volt, mint a 19. századbeli Wellington — Barrett Keesengnek hívták. Ő alapította meg később az első zsidó hitközséget is. — És ki volt az első új-zélandi rabbi? — A hitközség már 1843- ban megalakult, de az első rabbi csak 1859-ben foglalta el hivatalát. Dr. N. M. Adler, a híres londoni főrabbi javaslatára nevezték ki J. E. Nierset. A történelmi visszapillantás után kezembe került az a héber és angol nyelven megjelenő díszes köntösű magazin, amelyben az ünnepek méltatásán kívül vallásos történetek, talmudmagyarázatok és a Midrásból való szemelvényeket közölt. Negyedórával később már Auckland határában egy farm mellett mentünk el. Sok száz juh és marha legelészett itt. Azután egy Aucklandhoz tartozó kisváros mellett ment el autóbuszunk. Kilenc templomot láttunk, kilenc felekezet templomát pillantottam meg. Hivatalos jelentés szerint több mint harminc felekezet működik a szigetországban, köztük két izraelita, az ortodox és a ,liberal” elnevezésű. Palásti László legyen mindig jólöltözött. A MÉRET után készült ruha MINDEN IGÉNYT KIELÉGÍT ERISZ DIVATSZALONOK: 17-es fiók Beauty Boutique Bp. V., Apáczai Csere J. u. 4. Telefon: 120—010/581. 19-es fiók Bp. V., Kossuth L. u. 3. Telefon: 188—305. 38־ as fiók Bp. VIII., Rákóczi út 13. Telefon: 143—687. 41-es fiók Bp. VIII., Rákóczi út 11. Telefon: 138—038. \\\"" Nem először és bizonyára nem utolszor írtatt azokról a családokról, amelyeket Szupergazdagok, címmel gyűjtött össze Gömöri andre papucista, aki valószínűleg nem krimit akart írni és nem özenet arról, hogy könyve százszor izgalmasabb a legkörmönfontabb bűnügyi regénynél is. Könyvében ״ Rotschuld — az öt aranynyil" címmel írta meg Európa legnagyobb és leggaz-dagabb bankárcsaládjának történetét. Elmondja, hogy a Rotschild dinasztia Frankfurt am Mainból indult, ahol a csa- lád ״ ősapjának” elődei generációkon keresztül éltek a Judengasse egyik házában. A házon vörös cégtábla (Rotschild) lógott és innen nyerte a család nevét. Meyer Rotschild inaséveit Hannoverben töltötte az Oppenheimer bankházban, majd visszatért 1764-ben Frankfurtba, ahol régi pénzekkel kezdett kereskedni. Ez volt az alapja, az induló pontja annak a későbbi, szinte egész Európát behálózó banküzletnek, amely még ma is a leghatalmasabb bankdinasztiák közé sorolja a Rotschild családot. Gömöri Endre végigkíséri a család útját, megírja, hogyan sikerült ilyen hatalmas vagyont szerezni és ismerteti azokat az összefonódásokat Európa történelmének fordulataival, amelyeknek nagy része volt a család meggazdagodásában. Nem mindig kesztyűs kézzel, sokszor könyörtelenül, bizalmas információk megszerzésével gyarapodott, nőtt ez a vagyon és terjeszkedett Európa nagyvárosaiban a Rotschild család. Párizsban, Londonban, Bécsben alakultak meg a Rotschild bankházak és ezek szinte irányították az egyes országok, sőt mondhatnánk, Európa gazdasági, olykor politikai életét is. A Rotschild család regényének legizgalmasabb fejezetét, a bécsi Rotschild báró letartóztatását az SS-ek által is megírja Gömöri Endre és e fejezetének adhatta volna azt a címet is, hogy az úr a pokolban is úr. Mert nézzük, mi is történt 1938 márciusában Bécsben. A francia Rotschild-ház riadóztatta báró Louis Rotschildot, a bécsi bankház főnökét az Anschluss előtti napon, hogy sürgősen hagyja el Ausztriát. A bécsi báró azonban kényelmes ember volt és csak egy nappal később, inasa kíséretében jelent meg a repülőtéren, hogy Zürichbe utazzon. Felszállás előtt azonban két SS-őr felismerte és elkobozta útlevelét. Két nappal később megjelentek az SS-ek a báró palotájában és felszólították: kövesse őket. És itt egy olyan jelenet kezdődött, amelyből Molnár Ferenc bizonyára kitűnő vígjátékot írt volna. Rotschild báró kijelentette, hogy hajlandó az SS-eket követni, de előbb szeretné elfogyasztani vacsoráját. Az SS- ek, akik bizonyára különleges utasításokat kaptak, — ahogy Gömöri Endre megírta —, engedelmesen ott álltak a damasztabrosszal megterített hatalmas asztal előtt és végigasszisztálták Rotschild báró vacsoráját, amelyet három inas szolgált fel. A báró vacsora után illatos kézmosó vízzel leöblítette ujjait, bevette gyógyszerét és rágyújtott egy cigarettára, majd az SS-ekkel eltávozott. Az SS-főhadiszálláson hiteles feljegyzések szerint a kihallgatást végző SS-tiszt megkérdezte a bárót, mekkora a vagyona. Erre Louis báró azt válaszolta, hogy néhány napig tartana, amíg könyvelői ezt meg tudnák állapítani. Következő kérdés az volt, hogy legalább azt mondja meg, menynyit ér a bécsi palotája a benne levő műkincsekkel. A báró kérdéssel válaszolt: „Menynyit ér a Szent István katedrális?” Ezután egy cellába zárták, majd onnan átkísérték a Gestano bécsi központjába, ahol Schuschnigg kancellár melletti szobában helyezték el. És ugyanakkor megindult, a nagy alku, Göring megbízottját Svájcba küldte, aki a Rotschildok zürichi képviselőjével közölte a feltételeket. A feltételek a báró szabadon bocsátására vonatkoztak és Göring ezért azt kérte, hogy nevére helyezzenek el egy svájci bank trezorjában kettőszázezer dollárt. A hitleri birodalom pedig kapja meg a bécsi Rotschild ház vagyonát, beleértve a Csehszlovákiában■ levő vitkovicéi acélműveket is. Az alkudozás mindkét részről elhúzódott és hogy megpuhítsák a letartóztatott Rotschild bárót, maga a legfőbb SS-véreb, Himmler is megjelent a bécsi Gestapo-főnökségen és személyesen alkudozott Rotschild báróval, aki azonban kitartott álláspontja mellett és csak a bécsi palotát, a műkincsekkel és a kétszázezer dollárt volt hajlandó szabadon bocsátása fejében átengedni, a csehszlovák ipartelepek részvényeit nem, mert azok már angol kézben voltak. Végül megkötötték így is az alkut és erre Himmler megbízottai közölték Rotschild báróval, hogy szabad és eltávozhat. Mire a báró azt felelte, hogy már este 11 óra van, ilyenkor nincs kedve az utcára menni, majd reggel távozik. Egy biztos, a Gestapo történetében erre még nem volt példa és később sem akadt. Két napig tartózkodott még Bécsben Louis báró, majd átlépte a svájci határt. A párizsi Rotschildok, azonban már óvatosabbak voltak, mert Párizs náci megszállása elől ,már időben Londonba távoztak, és a francia Rotschild család egyik ifjú tagja, Guy de Rotschild Londonban csatlakozott De Gaulle tábornokhoz és a háború végén Párizs katonai kormányzójának segédtisztje volt. A náciknak a Rotschild bárókat nem sikerült elfogniuk, de vagyonukra rátették kezüket. A felbecsülhetetlen műértékeket, festményeket, szobrokat, összesen több, mint négyezer darabot, megszerezték. Igaz, ezeket nem sokáig élvezhették, mert a háború végén különvonatok szállították vissza és a Rotschild család szinte hiánytalanul megkapott mindent. De a Szupergazdagok című könyv nemcsak a Rotschild dinasztia történetét írja meg, hanem részletesen ismerteti a az olajmágnások családjainak, ■a Krupp dinasztia, a Ford-vagyon keletkezését és terjeszkedését és még több európai és amerikai szupergazdag család karrierjét. Számunkra talán a legérdekesebb az a rész, amit a Krupp dinasztiáról ír, amelyben hiteles adatokkal, a nürnbergi per előkészületének irataival bebizonyítja, hogy az acélkirály Krupp és Hitler között milyen szoros kapcsolat volt 1940-ben Hitler személyesen jelent meg Essenben, hogy átadja Kruppéknak a ״ Náci aranyzászlót” és a ״ Nemzeti szocialista munkaüzem” kitüntetést. Amikor a náci birodalom végnapjai elkövetkeztek és megindult a felelősségre vonás időszaka, letartóztatták Gustav Krupp von Bohlent, aki azonban akkor már aggkori agylágyulásban szenvedett és ezért nem kellett megjelennie a nemzetközi törvényszék előtt. Helyette Alfried Kruppot 1947-ben állították egy amerikai katonai bíróság elé, mert bebizonyosodott, hogy a koncentrációs táborok rabjait dolgoztatták a Kruppüzemek. Ezért a Krupp-művek naponta négy márkát fizettek az SS-nek minden deportáltért és ebből 70 pfenninget vontak le „élelmezés” címén. A 70 pfenninges élelmezés főleg bikacsokból és gumibotból állott és megtalált a bíróság egy 1944 őszén kelt levelet, amely a Krupp-cég levélpapírján íródott és a vállalat egyik vezetője, von Bülow arról panaszkodik, hogy kevés a gumibot és a bikacsok és újabb szállítmányokat kér az SS-raktárakból Mindezekért Kruppra 12 évi börtönt mértek ki és „személyi tulajdonának” elkobzására ítélték, de sohasem határozták meg, hogy a Krupp-műveket személyi tulajdonnaktekintik-e. A 12 évi börtönből mindössze két és fél évet töltött ki, utána az amerikaiak szabadon bocsátották. Több ezer deportált haláláért két és fél év valóban nem sok. Ezeket a kiragadott részleteket ismertettük Gömöri Endre Szupergazdagok című, a Kozmosz gondozásában megjelent kitűnő könyvéből, amelynek számos fejezete bizonyítja, hogy a fasizmus és a monopoltőke mennyire összefonódott. Zsadányi Oszkár