Új Élet, 1977 (32. évfolyam, 1-24. szám)

1977-07-15 / 14. szám

Bp. bérmentesítve, Bp. Tfc, XXXII. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM 1977. július 15. Jáki Sándor, Kolozsvári Andor, Palásti László, Zsadányi Oszkár írása ÉLET m 4 M 11. . AAki előtt Beethoven is térdet hajlott A MAGYAR IZRAELITÁK LAPJA ׳*■ EGYES SZÁM ÁRA: 3,30 Ft Egy felirat tanulságai „Olyan hangnemű vitát kell folytatnunk, amely nem a Nyugat és a Kelet közötti ellenségeskedést célozza, hanem azt, hogy az embereknek hasznuk is legyen a vitából.” Hajdú János, nyilatkozta ezt a magyar televízióban — az emberi jogokkal foglalkozó, nemzetközi összetételű — vita előtt. A múlt heti érdekes tévévita — és a szerkesztő fentebb idézett megjegyzése — is azt mutatja, hogy minden nehézség és probléma ellenére folytatható és folytatandó a szocialista országok és erőit kezdeményezte enyhülési folyamat. Tegyük hozzá, hogy Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára — akinek legutóbbi nyugat-németországi látogatása a világsajtó majdnem egyöntetű véleménye szerint a különböző társadalmi és gazdasági rendszerű országok békés együttélésének nagysikerű demonstrálása volt — a nyugati sajtó képviselőinek kérdésére szintén azt hangsúlyozta, amit a magyar tévénézők számára a fentebb említett tévévita szuggesztíven bizonyított: hogy a különböző gondok és problémák nyílt megvitatása nem baj, sőt erőforrás. A cél azonban csak az lehet minden időben, hogy a viták ne a béke felbontását, hanem erősítését, ne a problémák elmérgesítését, hanem gyógyítását segítsék. Kádár János — nyugodtan mondhatjuk, történelmi jelentőségű — nyugat-németországi látogatásának különben volt egy olyan mozzanata is, amelyet az egyik magyar napilap jószemű tudósítója észrevett — és teljes joggal fel is emelte egy külön cikkben. Arról van szó, hogy Kádár János koszorúval tisztelgett egy bonni emlékmű előtt. Az emlékmű feliratát — „A háborúk és az önkényuralom áldozatainak” — talán nem minden tudósító olvasta el figyelmesen. Mint ahogy az sem egészen biztos, hogy a nemzetközi sajtó minden kiküldöttje elég figyelmet szentelt-e annak a német nyelvű feliratnak, ami az emlékmű elé helyezett koszorún állott: „A háború és a fasiszta önkényuralom áldozatainak.” Úgy érezzük, úgy kell éreznünk, hogy ez az „apró” korrekció szintén vita volt, méghozzá abban az építő — és mindenkit, a Német Szövetségi Köztársaság lakosságát is szolgáló — szellemben, amely immár évek óta annyira jellemzi az MSZMP, a magyar kormány és a magyar társadalom politikai érettségét és összeforrottságát. Teljesen igaza van a Népszabadság tudósítójának, az idők változását (és a Német Szövetségi Köztársaság kormányzatának a józanság és a történelmi realitás irányában tett fordulatát) bizonyítja, hogy ״ a Bundeswehr katonáinak sorfala előtt a MSZMP KB első titkára, itt Bonnban, emlékeztethetett”. Az emlékeztetéshez azonban nemcsak az tartozik hozzá, hogy Kádár János — egész népünk,־ annak minden rétege képviseletében — szívélyes és termékeny megbeszéléseket folytatott az NSZK különböző vezetőivel. Hanem az is, hogy Kádár János — a maga bölcs és emberséges módján — szükségesnek tartotta kihangsúlyozni a ,,fasiszta” kifejezést. A fasizmus veszélye — tudjuk — még nem tűnt el. Annak, amit ׳ — kissé leegyszerűsített ״ sajtó-nyelven” — Nyugat-nak és Kelet-nek neveznek, szükségképpen közelednie kell egymáshoz a világproblémák fölszámolása és elsősorban a béke megszilárdítása érdekében. ס״ ©#! | Képek a régi óbudai zsidóság életéből Az Új Élet hasábjain már nem egyszer szóltunk az óbudai zsidóság múltjáról. És hogy most újra szólunk, annak több oka van. Egyfelől az óbudai zsidóság tekintélye, jelentősége az 1700-as évek végén, az 1800-as évek elején messze túlnőtt az átlag hitközségeken. De nem kevésbé döntő szempont, hogy egyetlen hitközségnek sem őrzi múzeumunk olyan rendkívül sok, öszszefüggő iratanyagát, mint éppen az óbudaiét. Tudjuk, hogy az érdeklődés a magyar zsidóság múltja iránt erős a mi közösségeinkben. Adatainkat közzétenni, tehát úgy érezzük, kötelességünk. TEKINTÉLYES HITKÖZSÉG Azt mondtuk, Óbudán tekintélyes hitközség működött. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ország többi zsidó hitközségei milyen sokszor fordultak az óbudaiakhoz közbenjárásért, segítségért. 1821-ben kelteződött például a győrszigeti zsidó község vezetőinek egy levele. Ebben arról panaszkodnak, hogy a földesúr rendkívül sokféle és elviselhetetlenül nagy adókat vet ki rájuk. Ha az óbudai zsidók nem tudnak jó tanácsot adni és főképpen közbenjárni érdekükben, félő, hogy közösségüket egyáltalán nem fogják tudni többé fenntartani. Néhány évtizeddel korábbi a péceli zsidók kérelme, 1790-ben fordultak Óbudához. A panasz hasonló az előbbihez. A rájuk kivetett és számarányukhoz mérten nagyon magas külön zsidó adó, az ún. kamarai adó elengedését, vagy legalább mérséklését kérik. Elmondják, hogy régebben voltak jómódú tagjaik, de ezek mind meghaltak már és az életben levők nagyon szegények. Legtöbbjük házalóként tengeti életét, most azonban 60. helyen még a házalástól is eltiltották a zsidókat. Ilyen körülmények között képtelenek megfizetni a rájuk kivetett súlyos terheket. Minthogy az óbudai zsidóság vezetőinek szerepük van az adók elosztásának meghatározásában, az ő támogatásukat, megértő segítségüket kérik. Gondoljuk csak végig. Amiről most utóbb szóltunk egyetlen levél. És mégis, milyen sok minden kiderül belőle számunkra, a késői utódok számára. Kiderül például, hogy a péceli zsidók nagyon szegények. Hogy legtöbbjük foglalkozása: a házalás, hogy újabb diszkriminációval ezt is nehezítik. De kiderül egyben az óbudai zsidók tekintélye és lefolyása is. EGYÉNI KÉRELMEK Iratanyagunkból az is kitűnik, hogy nemcsak a hitközségek kértek segítséget, de az óbudai vezetőkhöz fordultak nemegyszer egyéni igazságtalanságok orvoslásának ügyében is. Ismertessünk néhány ilyen ügyet is. Egy beadványból például a következőket tudjuk meg. Vörösváron élt egy öreg zsidó, hetven esztendős. Eladósodott és adósságát nehezen tudta törleszteni. A beadvány keltezésének idején, 1791-ben, 37 forvttal tartozott. Az Úriszék kihallgatás és vizsgálat nélkül letartóztatta és kiszolgáltatta hitelezőjének. Ez a hitelező a hetven éves zsidót bezárta és nehéz munkára kényszerítette. Ezt sürgősen meg kell szüntetni és egyben elintézni, hogy hasonló törvénytelenség ne fordulhasson elő. Ugyanebben az évben ugyanis több hasonló eset is előfordult. Szabadkáról fordult egy zsidó asszony az óbudaiakhoz. Levelében megírja, hogy maga és kis gyermeke súlyos nyomorba került. Férje ugyanis tekintélyes összeggel tartozik valakinek. A hitelező, aki maga is zsidó feljelentette a városi magisztrátusnál és ugyanúgy, mint az előző esetben arra kötelezték, hogy adósságát nehéz munkával dolgozza le. Minden holmijuktól is megfosztották őket és így került kisgyermekével együtt rendkívül súlyos anyagi körülemények közé. Ebben az egész ügyben — hiszen tartalmában annyira hasonlít az előzőre, hogy megemlíteni sem volna érdemes — a legérdekesebb, amit a levél hátlapján olvashatunk. Itt ugyanis a szabadkai zsidóság vezetőinek feljegyzése látható. Igazolják és aláírásukkal tanúsítják, hogy mindaz, amit az asszony levelében megírt, igaz, és hozzáteszik, hogy a feljelentő hitelező ellen olyan nagy a felháborodás a zsidók körében, hogy „bérem” alá helyezik, azaz kiközösítik. Hogy iratanyagunkban oly sokféle és oly számos kérelem található, annál feltűnőbb, mert az óbudai zsidók sem voltak sokan. 1787-ben íródott az aszódi zsidóknak az a beadványa, amelyben ők is, mint a péceliek a külön zsidó adó méltártyásabb szétosztását kérik. Azt írják, hogy az egész megye zsidóságára 6832 forint türelmi adót vetettek ki. Ebből Óbuda mindössze 1100 forintot vállalt magára, az aszódi zsidókat pedig 940 forint megfizetésére kötelezték. Az eloszlás aránytalan, hiszen Óbudán 286 zsidó család él, Aszódon pedig mindössze 54 család. 1787-ben tehát 286 zsidó család élt Óbudán. És, hogy nem voltak gazdagok, azt onnan is megtudhatjuk, hogy egy 1788-ban íródott beadvány szerint Óbudán 650 lakóház volt és közülük mindössze 17-nek volt zsidó tulajdonosa. Egy másik iratból kitűnik, hogy Óbuda zsidósága nagyon összezsúfolva élt. Közismert, — olvashatjuk egy hatósági iratban, —hogy a zsidóknál szokásban van az, hogy több népes család lakik együtt׳ Ez a 286 zsidó család rendkívül vallásos volt. Különféle jegyzékek, kimutatások, pénztárkönyvek mind ezt bizonyítják. És ezt bizonyítja az az irat is, amelyben 1787-ben az Óbudai Hitközség pótimaház felállítása- crak engedélyezését kéri az Úriszéktől, mert a főzsinagóga anynyira zsúfolt, hogy az már az imádkozók épségét veszélyezteti. Óbuda körül sok kis zsidó közösség működött. Legtöbbjük jelentéktelen, néhány családból áll. Már tudjuk, számarányában Óbuda is kis hitközség volt. Tekintélyét néhány jelentős vezetőjének köszönhette, akiknek nevét megőrizték ezek az iratok. Nem kevésbé járult a tekintélyhez Óbuda nagyon is ellentmondásos személyiségű főrabbija. Mam Mózes, aki irataink szerint egyszerre volt jóságos és megértő és indulatos, összeférhetetlen és kíméletlen. Harcos egyénisége, összetett jelleme, külön tanulmányt érdemelne. ZSIDÓ FÁKLYÁSMENET Nagyon sok minden, ami az óbudai zsidókra jellemző volt, eltűnt szinte nyomtalanul. Egy al- szalommal már szóltunk a zsidó zenészekről és zenekarokról. Most említsünk valami mást, aminek nyoma sem maradt, nemcsak a magyarországi, hanem az egész európai zsidóság életében. Ebben az időben sok volt a tűz- vész. Nem egy kérelemmel találkozunk az iratok között, amelyben különböző városok zsidósága anyagi segítséget kér, mert a tűzvész elpusztította az egész városi és az ott lakó zsidók minden holmiját is egyben. Akkora volt a tűztől való félelem, hogy 1789- ben a a kamarai prefektus ismételten megtiltotta az utcákon való dohányzást és kihirdette, hogy azokat, akiket rajtakapnak azon, hogy égő pipával járják az utcákat, 12 botütéssel fogják büntetni. Úgy tűnik, a zsidók szerettek pipázni, mert a fenti rendeletet fel kellett olvasni a zsinagógában. Ugyancsak tűzrendészeti ügy, hogy atűzoltóság arra kéri a prefektust, tiltsa meg az óbudai zsidóknak az ünnepi fáklyásmeneteiket. A prefektus szigorú óvatossági szabályokat rendelt el, de azt mégis megengedte, hogy a zsidók esküvők alkalmával mégis meggyújthassák a fáklyáikat. Szép szokás: az esküvői menetet zenészek és fáklyásmenet kísérte. Az Óbudáról származó iratok a magyar zsidóság közösségi és egyéni életének kimeríthetetlen kincsesbányája. Éppen ezért örülünk nagyon, hogy múzeumunkba arégi iratok mellé most újabbak csatlakoztak. Hozzánk került az óbudai hitközség két világháború közötti számos, és köztük néhány fontos irata. Feldolgozásukat megkezdtük. Benoschofsky Ilona Mártír-Istentiszteletek A makói mártírok emlékére Június 12-én a szegedi zsinagógában tartottak istentiszteletet. Klein Márton zsoltáréneke után Zucker István szegedi rabbi szólott a Makóról elhurcolt zsidókról. Az egybegyűltek közös kaddismájával ért véget a kegyeletes ünnepság. Mezőkovácsházán június 24-én emlékeztek meg a mártírokról. A szertartáson megjelent Krausz Majer főrabbi. A Makói Izraelita Hitközség küldöttségét Pudler Adolf, a neológ tagozat elnöke és Szunyogh Ferenc, az Ortodox Tagozat gabéja vezette. Labrisz Ima után Márkir keretében olvasták fel a mártírok neveit, majd Két Mole Racimimot mondtak. Az ünnepségen Krausz Majer főrabbi tartott emlékbeszédet és szemelvényeket olvasott fel Rubinstein Dávid, mártírhalált halt mezőkovácsházi főrabbi posztumusz könyvéből. Misnájesz tanulás után a gyülekezet Szijumon vett részt. Itt felszólalt Pudler Adolf. A soproni temetőben az 1600 mártír emlékét megörökítő emléktábla előtt június 28-án tartottak gyászistentiszteletet. Müncz József kántor éneke után Pollnauer József rabbijelölt mondott beszédet. Az ünnepélyen beszédet mondott Steiner Gyula községkerületi elnök. A gyászoló gyülekezet tisztelgett az ismeretlen munkaszolgálatosok és a baltimuszosok emlékműve előtt is. A hódmezővásárhelyi nagytemplomban június 30-án került sor a mártíristentiszteletre. Ezen képviseltette magát a Hazafias Népfront és a református lelkészi kar is. Emlékbeszédet Zucker István szegedi rabbi tartott. A kántori teendőket Klein Márton látta el. A zsinagóga előcsarnokában levő jelképes sírnál a MIOK és a községkerület nevében Varró Ármin községkerületi elnök, a Hazafias Népfront nevében pedig dr. Erdős Mihály városi titkár mondott beszédet. Az ünnepség közös kaddismával ért véget. Nagykőrösön június 26־ án tartottak emlékünnepséget. Az ősi liturgias énekeket Ingber Miklós főkántor énekelte, majd Lőtor Tamás rabbijelött emlékezett a mártírokra. A MIOK és a ־.k izségkerület nevében Atlasz Miklós községkerületi főtitkár mondott beszédet. Mezőberényben a mártíremlékműnél június 26-án tartották meg az ünnepséget. A megemlékezésen részt vett a zségi tanács és a Hazafias Népfront képviselője is. Wallenstein József mondott beszédet és kaddist. (Folytatása a 2. oldalon) Gyász és vigasz írta: Weisz Dávid gyöngyösi főrabbi Az elkövetkező hetek a gyász és vigasz hangulatának jegyében telnek. 23-án templomainkban • felolvassuk prófétai olvasmányul Jezsaiás I. fejezetét, a nagy koatholást és 30-án a Névtelen nagy vigasztaló XL. fejezetét, amely a vigasztalás szavait kínálja. Jezsuiás kora 740—701-ig, színhelye Juda birodalma. A próféta ostorozza a kor bűneit: a földéhséget, a szociális szintkülönbséget, a fényűzést stb. Az I. fejezet, amelyet hagyományos szokás szerint az Echo, a Siralmak könyvének dallamával recitálunk, 70 - ben hangozhatott el, amikor Szanderib asszír uralkodó körülveszi Jeruzsálemet ostromgyűrűjével. Egyik feliratában az uralkodó meg is emlékszik erről a hadjáratáról. A város csodálatos módon megmenekült. Ma is meg lehet sejteni azt a visszhangot, amelyet ez az erőteljes, emelkedett stílusú beszéd a közönségre gyakorolt. Hadd idézzük rögtön az ünnepélyes bevezetést, amely a természetet hivatott mozgásba hozni: ״ Hallgassatok egek és figyelmezz föld, mert az Örökkévaló szól: Fiakat neveltem, naggyá tettem, de ők hűtlenek lettek hozzám.” A Vigasztalás szombatján új prófétai hang szólal meg, a Nagy Vigasztalóé. Nevét nem ismerjük, ezért a régi kanonizálás Jezsaiás könyvéhez illesztette a 26 fejezetét. Ez lehetett az avató látomása, elárulja az egyik mondata: ״ Egy hang szólal meg: Hirdesd! És legott közli, mit hirdessek. Minden test hervadó fű és minden kelleme olyan, mint a rét virága. Elszárad a fű, elhervad a virág, mert az Örökkévaló lehellete ráfuvall.” Már a hangütő első mondat mutatja, mennyire eltér korholó elődjétől: ״ Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, úgy mond a ti Istenetek.” Érthető a hang változása, hiszen a Szentély és az ország elpusztult, a nép a babiloni fogságban sínylődik. Ott él közöttük maga a próféta is. Az ő kötelessége, hogy tartsa bennük a lelket és a visszatérés reménységét csillantsa meg előttük. Milyen emelkedett költői mondatok olvashatók ebben a hirdetésben: ״ Mint a pásztor, aki legelteti nyáját, karjára gyűjti a báránykáit és ölében viszi, és az anyaállatokat gondosan tereli. Vajon ki az, aki tenyerével megméri a tengereket, araszával kiszabja az égboltozatot, ujjával összefogja a föld porát, mérlegen mérve a hegyeket és a halmokat Vajon ki irányította az Örökkévaló szellemét és hol a férfi, aki tanácsot közölt vele? Kitől kért e tanácsot, ki igazította útba, ki oktatta a helyies irányba, ki tanította tudásra és a mély belátás útját ki ismertette Vele? Íme: a hatalmas nemzetek olyanok előtte, mint egy csepp a vödör szélén, mint a mérlegen maradt törmelék. íme a szigeteket szétszórja, mint porszemet.” Gyász és vigasz. Két és fél évezred után zsinagógáinkban újból aktuális lett mindkettő. Szomorúan gondolunk a több mint három évtizeddel ezelőtt ránk zúdult példátlan tragédiára, gyászoljuk a hatszázezer magyar zsidót. Ám ugyanakkor a vigasztalás, érzése támad szívünkben, hogy haláluk a szabadság és egyenlőség korszakát nyitotta meg utódaiknak hazánkban. Szellemük velünk van a■ Vigasztalás szombatján.