Új Élet, 1980 (35. évfolyam, 1-24. szám)

1980-01-01 / 1. szám

Bp. bérmentesítve, Bp. 72. Chanukka ünnepségek Barabás Tamás, Domán István, Raics István, Scheiber Sándor, Somos István írása Sakkozás nélkül Nyomatékkal beszéltek nehézségekről — mind olyanokról, amelyek a nemzetközi helyzetben, mind olyanokról, amelyek a hazai gazdaságpolitikában jelentkeznek —, az országgyűlés legutóbbi, téli ülésszakán. Azt jelenti ez, hogy valóban a nehézségek, a problémák — csak a nehézségek, és csak a problémák — uralkodnak, mind a szélesebb, mind a szűkebb világban? Egyáltalán nem. A téli ülésszak azért szólt a hazai közéletben immár megszokott, s a „lakkozások”-tól mentes őszinteség hangján, hogy ezzel is mozgósítson. Hogy ezzel segítse a lehetőségek okos számbavételét és az illúzióktól mentes, jogos reményt. Ami a nemzetközi helyzetet — és az emberséges célokra szövetkezett, magyar társadalomnak ehhez a szituációhoz való viszonyát — illeti, azt Pója Frigyes külügyminiszter úgy foglalta öszsze, hogy az elmúlt időkben bekövetkezett megtorpanások ellenére ״ az enyhülés a nemzetközi politika fő irányzatává vált”. Éppen ezért a Magyar Népköztársaság — amelynek, mint azt a külügyminiszter kiemelte, ״ kitűnő kapcsolatai vannak a semleges országokkal, elsősorban Finnországgal és Ausztriával is” — tovább bővíti kapcsolatait a különböző országokkal. ״ A magunk eszközeivel mindent meg kell tenni, hogy elősegítsük a katonai enyhülést! — jelentette ki a téli ülésszakon a külügyminiszter, és hozzátette: — Széles körű tevékenységet kell kifejteni a madridi találkozó jó előkészítése érdekében.” . A most kezdődött naptári évben Madridban megrendezésre kerülő, nemzetközi tanácskozás — mint tudjuk —, a helsinki leszerelési és békekonferencia szellemében született újabb eredményeket (és az eredmények útjában álló gátakat) vizsgálja. A magyar nép újabb és még újabb erőfeszítései a békéért, közvetlenül és közvetve is e fontos találkozó jó előkészítését szolgálják. A téli ülésszakon erős hangsúllyal szerepeltek a gazdasági témák, a költségvetés kérdései. Ide tartozik az is, hogy a Minisztertanács a napokban tárgyalta meg és hagyta jóvá az 1980. évi népgazdasági tervet. Mind az országgyűlésen hallottak, mind a népgazdasági terv adatai alapján elmondhatjuk — a legilletékesebb szónokok ezt maguk is elmondották! —, hogy a változó körűimé■ nyékhez való alkalmazkodás bo■ nyolult feladat, ami nemcsak a gazdasági vezetőktől, hanem mindenkitől, aki a maga posztján részt vesz a termelőmunkában, erőfeszítést, felelősséget és kezdeményező rugalmasságot igényel. Örvendetes, hogy az iparvállalatok, a mezőgazdasági és élelmiszeripari termelők egy része már kezdeményezőbben és hatékonyabban dolgozik, mint tegnap. Igen helyes, hogy az újévtől érvényes szabályozó rendszer kedvez a gazdaságos termelést fejlesztő vállalatoknak, és nem kedvez az alacsony színvonalon dolgozóknak. Lehetőségeink és reményeink ezen a téren is nagyobbak, mint a nehézségek. Amelyekről — a nehézségekről — mégis nyíltan kell szólni, többek közt ezeken a hasábokon is. Hogy mindenki, aki csak tud és akar tenni valamit a maga helyén, „mozgósíttassék” a közös jólétért, a tartalmas életért vívott küzdelemre. Zsadányi Oszkár: Tisztelgés a mártír Kardos Albert emléke előtt Amikor e sorok megjelennek, a naptár már 1980-as dátumot mutat és az újesztendő hajnalán önkéntelenül az ember arra gondol, hogy a polgári új év, reméljük és hisszük, már valóban a béke esztendeje lesz. Az óév utolsó napjaiban igyekeztem a munkaszüneti napokat azzal eltölteni, hogy ne emlékezzek a fasizmus éveire, az elmúlt szörnyűségekre, és ezért olyan könyvek társaságában töltöttem szabad időmet, amelyek nem ezeket az eseményeket idézik, hanem a kultúráról, az irodalomról szólnak. Így vettem kezembe Kardos Pál irodalomtörténész, a debreceni tudományegyetem tanszékvezető professzorának posztumusz könyvét, amely Irodalmi tanulmányok címmel most jelent meg a Gondolat gondozásában. Kardos Pál professzor életművének kiemelkedő tanulmányait gyűjtötte öszsze e kötet és a tudós nem tehet arról, hogy a fasizmus soha el nem múló emléke e tanulmánykötetben is helyet kapott. Kardos Pál, amint ismeretes 1971 nyarán távozott el az élők sorából és 1900-ban, a huszadik század első évében született. Élete és életműve szorosan összefonódott édesapja, Kardos Albert, a debreceni zsidó gimnázium egykori igazgatójának tudományos és irodalmi munkásságával. Amit Kardos Albert egykor, ifjúkorában elkezdett: a magyar irodalom szeretetének és megbecsülésének tanítását, azt fia Kardos Pál, egyetemi színvonalon továbbvitte, követte. Egész élete a magyar költészet és irodalom szolgálatában telt el. Mint tanár és mint irodalomtörténész előadásaiban,írásaiban, könyveiben Arany János, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Babits Mihály, Tóth Árpád, Nagy Lajos és mások irodalmi munkásságát ismertette és népszerűsítette. A fasizmus alatt nálánál többet kevesen vesztettek el... Édesapját, az országos hírű irodalomtudóst pátriárka korában hurcolták el a haláltáborba, ahonnan soha nem jött vissza, és ahol a szemtanúk szerint szinte utolsó percéig Arany János költészetéről tartott előadást az odahurcolt gyermekeknek. Megölték édesanyját, feleségét és gyermekét, és ő maga is megízlelte, mint munkaszolgálatos a poklok poklát. A most megjelent nagy értékű tanulmánykötetében Ady és Babits kapcsolatáról, Tóth Árpád költészetéről és a mártírhalált halt Nagy Zoltán költői életművéről, a debreceni Ady-társaság húszéves történetéről írt tanulmányai jelentek meg, valamint egy kitűnő és sok vitára alkalmat adott tanulmánya, Arckép Nagy Lajosról címmel. De ami bennünket közelebbről érdekel, megírta tanulmányát édesapja, Kardos Albert életéről is, amelynek e címet adta: „Kardos Albert születésének századik évfordulója alkalmából.” E tanulmányában, amelyet fiúi és tanítványi szeretettel és mégis tudósi tárgyilagossággal írt, elénk vetíti az 1861. december 26-án Récekeresztúron született apja egész életpályáját. Megírja, hogy Kardos Albert atyja, Katz Sámuel elszegényedett gazdálkodó volt, Katz Izraelnek a fia. Anyja Benedikt (Beneth) Johanna, Benedikt Ézsaiás, nagykárolyi rabbinak a leánya, a csurgói születésű Benedikt Mordecháj nicolsburgi rabbinak, a talmudtudósnak unokája. Katz Sámuelnek sok gyermeke volt, Albert a hatodik. Apja a szoboszlói református elemi iskolát és gimnáziumot végezte, majd a debreceni kollégium tanulója lett. Végigkíséri apjának és tanítómesterének életútját, megemlékezik apja egykori tanárairól és mestereiről Beöthy Zsoltról, Gyulai Pálról, Négyessy Lászlóról és felsorolja gazdag életművének kiemelkedő alkotásait. De ugyanakkor arról is ír, hogy édesapja irodalmi munkássága és tanári munkássága mellett mindig talált időt a zsidó ügyekkel, a zsidó kultúrával való foglalkozásra is. A debreceni lapokban harcolt a zsidóság recepciójáért, dolgozott a Magyar Zsidó Szemle tudományos folyóiratba, az elsők között volt, aki követelte a zsidó felekezeti gimnázium felállítását Budapesten, és röpiratot adott ki A magyar zsidóság nemzeti hivatása címen 1892-ben. Közben vállalta a debreceni izraelita elemi iskola igazgatását, majd a debreceni polgári leányiskola igazatója lett és élete alkonyatán éveken át a debreceni zsidó gimnázium első igazgatója volt. 1929-ben vonult nyugalomba, de még két évig tanította egy osztályban a magyar irodalom történetét. Utána is, nem volt nap, hogy be ne látogatott volna egykori intézetébe. Irodalmi munkássága korszakalkotó volt, és azt folytatta tanári és igazgatói működése abbahagyása után is. Utolsó írása Géresi Kálmánról, a protestáns Tanügyi Szemlében jelent meg, mestere századik születési évfordulóján. Ugyanakkor hurcolták el a gettó többi lakosaival együtt előbb a téglagyárba, ahogy Kardos Pál írja: ״ két hétig kellett állatokhoz sem méltó zsúfoltságban, mocsokban, szennyben tengődnie”. Ezután egy hétig nyolcvanadmagával egy lelakatolt marhavagonban, nyár derekán, rettenetes hőségben utazott előbb Auschwitz felé, majd egy véletlen folytán vonatjuk egy ausztriai táborban, Göstling an der Ybbs kötött ki. Kardos Albertet ez a rettenetes szenvedés és gyötrelem sem törte meg, a gyermekeket maga köré gyűjtötte és tanítgatta és várta a szabadulást. Felesége 1944. november 17-én a táborban halt meg. Ez a csapás őt is földig sújtotta, és utolsó írásműve az a gyászjelentés volt, amelyet felesége haláláról a szomszédos táborokban lakó debreceni zsidóknak küldött kezeírásával. Utána már testileglelkileg összetört, és így érte el 1945. január 9-én két héttel 83. születésnapja után, a szabadító halál. 1945. január 11-én temették el.ardos Pál tanulmányát e sorokkal fejezi be édesapjáról. Sírját egyszerű fejfa jelöli és pár lépésre domborodik az a két névtelen tömegsír, amelyben a tábor összes többi rabjainak a felismerhetetlenné vált hullarészeit hantolták el a falu lakói. Ezt a hetvenkét lelket, nagyrészt aggastyánokat, nőket, gyermekeket 1945. április 13-ára virradó éjjel egy hatvanhat tagú SS-különítmény lemészárolta, tetemüket szénné égette. Köztük volt Kardos Albert számos rokona, legkedvesebb unokája, a 13 éves Kardos Ferenc is. A sors kegyes volt a nagyapához, a borzalomnak ezt az éjszakáját már nem kellett megérnie. Kardos Pál arról egy szót sem ír, hogy nagyapja „legkedvesebb unokája”, Kardos Ferenc az ő egyetlen kisfia volt. Ez a megrázó és tárgyilagosságában is vádoló emlékezés emeli ki Kardos Pál tanulmánykötetét a hasonló művek sorából. A kötet Fülöp László válogatásában és szerkesztésében értő és tanulmánynak beillő előszavával jelent meg. Mezei András: Libánus-fa Anyám sírjára Csodálkozás és rettenet villámok az isteni fában Elül havában hullt a hó és hullt a hó Ellül havában Kiállhat Libánus cédrusa kiállhat, áll a kereszt a törzs sudarában Elül havában hullt a hó és hullt a hó Elül havában Zúghat Libánus cédrusa zúghat, lesz csönd a világ porában — Elül havában hullt a hó és hullt a hó Elül havában Agaiban már mint ha csönd — már mint ha csont a fában. Elül havában hullt a hó és hullt a hó Elül havában Dőlhet Libánus cédrusa dőlhet Áll a magasság pitvarában. Elül havában hullt a hó és hullt a hó Elül havában Kifehérül a hold s a nap sötétül az isteni gyászban — Elül havában hullt a hó és hullt a hó Elül havában Elhangzott a Magyar Televízió Mezei Andrással készített portréfilmjében. Megemlékezés a gettó felszabadulásának 35. évfordulójáról Január 18-án, pénteken reggel 9 órakor, a Wesselényi és Kertész utca sarkán levő iskola falán elhelyezett emléktábla előtt a gettó felszabadulásának 35. évfordulója alkalmából koszorúzási ünnepséget rendel, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete és a Budapesti Izraelita Hitközség elnöksége. Ezt követően a Wesselényi utcai árkádsoron elhelyezett emléktáblát koszorúzzák meg. Az ünnepi megemlékezésre mindenkit szeretettel meghívunk és elvárunk. . . Irta: dr. Schweitzer József pécsi főrabbi A gyermekeit megáldó, végakaratát közlő Jákob halálával befejezzük Mózes első könyvének zsinagógai olvasását. A pátriárkák kora ezzel lezárul. Érdemes talán arra figyelnünk, mi volt a jelentősége e korszaknak hitünk, a monoteizmus kialakulása szempontjából. Hiszen Ábrahám, Izsák és Jákob az első emberek a földön, akik még a szináji kinyilatkoztatás előtt isteni megnyilatkozás élményében részesülnek. A vallástudomány egyes képviselői elfogadják ugyan ezt a tételt, mégis azon a nézeten vannak, hogy a pátriárkák vallása még csupán kezdetét, de nem teljes kibontakozását jelenti a monoteizmus világalakító eszméjének. Szerintük ebben a korszakban sokkal inkább egy zártabb törzsi vallásról beszélhetünk, sem mint olyanról, amely a maga teljes egyetemességében tükrözné a monoteizmus embert, természetet, mindenséget egyetlen egységben átölelő eszméjét. Ezzel szemben mi azt valljuk, minthogy a genezis könyvéből kimutatható, hogy vallásunk már e kezdeti korokban olyan hitet tár elénk, amely meghatározó módon hangsúlyozza Isten és az errt■mber kapcsolatát, Istennek az emberrel kötött szövetségét, lokális körülhatároltságra való tekintet nélkül. A pátriárkák vallása magán viseli jellemző jegyeit a monoteizmus egyetemesség igényének. Megrendítő része heti szakaszunk ctak a harmadik pátriárka Jákob búcsúja az élettől és övéitől. A halott apára sírva-csókolva boruló József képe. De a halottas ágyán nyugovó egy éltető eszmét hagy örökül, az egyetlen Isten hitét. Három nemzedék hitetménye összegeződik Jákob lelkében. A nagyapa, az apa és az ő istene. Aki jelen volt mindhármójuk nem kevés megpróbáltatással kikövezett életútján. Ez az isten nem egyedül egy meghatározott földrajzi terület és egy körülhatárolható csoport, törzs Istene, hanem a mindenség Ura. Akihez Jákob fohászkodik, valóban ugyanaz, Aki jelen van nagyatyja Ábrahám életében (Gén. 24. 27.), Aki megnyilatkozott atyjának Izsáknak (Gén. 26. 24.) és Aki az áldás ígéretével szól hozzá, az éji látomásban (Gén. 28. 13—14.). De ez az Isten egyben az universum Ura is, ég és föld alkotója (Gén. 24. 3.), életforrás, hiszen ő nyitja meg az anyaméhet (Gén. 30. 2—6.) büntet és irgalmaz, ítél emberi cselekedetek felett (Gén. 18. 26.). Istennek mindenkire gondja van. Milyen gyönyörűen fejti ki ezt Maimuni. Isten gondoskodása éppúgy kiterjed a földre, mint az égre. Szeretetben, igazságban és jogban talál tetszést. Ezért szent feladata a hivő embernek, hogy ugyanezek gyakorlásában meg ne fáradjon. Így leszünk — amenynyire lehetséges — hasonlatosak az Alkotóhoz. Tudjuk, e-hasonlatosságról már Szentírásunk első fejezete tudósít. Maimuni tanítása szerint mi más e-hasonlatosság, ha nem az egyetemes monoteizmus hitéből fakadó erkölcsi szolgálat és tevőleges hozzájárulás mindahhoz, ami az ember javát, életét, békésségét szolgálja ezen a földön. Hitünk gyökerei, a Genezis könyve, a pátriárkák vallása már teljes szépségében ragyogtatják fel az erkölcsi monoteizmust.