Új Élet, 1988 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1988-01-01 / 1. szám

2 A Nemzetközi Buchenwald Bizottság ülése (Folytatás az 1. oldalról.) megvalósulásához, amely mentes a Föld nukleáris megsemmisülésének veszélyétől. Reméljük, hogy meg fogják tenni e következő lépéseket a népek közöttimegértés javításának útján, és valamennyi fegyver felszámolására a Földön és a világmindenségben — hangzik a határozat, majd így folytatódik: — Bízunk benne, hogy ezek az eredmények hozzájárulnak ehhez, megszűnjék a földön az éhezés, s a sok országban felhalmozódott tudást és gazdagságot többé nem a gyilkolás, hanem minden ember élete érdekében fogják szolgálatba állítani. Nem hagyhatjuk, de nem is akarjuk figyelmen kívül hagyni a békét fenyegető veszélyt, amely a helyi háborúkban rejlik, valamint, hogy még léteznek fasiszta kormányok (Chile, Dél-Afrika). — Mi, a Buchenwald-Dora és Melléktáborai Nemzetközi Bizottság ülésének résztvevői mindent megteszünk, hogy a béke fennmaradjon, az emberiség szabadságban és boldogságban élhessen, fejeződik be a határozat. Nyíltan az igazságért (Folytatás az 1. oldalról.) lányait. Mózes egyik jelenetben sem tekint jobbra-balra, csak könyörtelenül harcol az igazságért, akár testvéreiről, akár idegenekről van szó. S éppen ez teszi alkalmassá a vezéri pálcára, Isten küldetésének vállalására. A nagy törvényhozó, Mózes alakja évezredeken át példaképül szolgált az egész közösség számára. Amikor most, ezekben a hetekben történetét a Tórakönyvből olvasni kezdjük, emberi nagyságának számos, értékes vonása közül kiemeljük azt, aminek alapján a Mindenható fölénk rendelte: az igaz ügyért való feltétlen ragaszkodását. A Magyar Vöröskereszt VII. kongresszusa A Magyar Vöröskereszt december 5-én és 6-án tartotta VII. kongresszusát a Parlamentben. Az egymillió 200 000 tagot számláló szervezet 600 küldötte a tanácskozáson megvitatta az országos vezetőségnek a VI. kongresszus óta végzett munkájáról szóló beszámolóját, és egyben meghatározta a következő öt évre a feladatokat. Dr. Hantos János főtitkár az országos vezetőség beszámolójához fűzött szóbeli kiegészítőjében a többi között hangoztatta: mivel az egészséges életmód, a közösségért érzett felelősség és az önzetlen segítőkészség haladásunknak, gazdasági, társadalmi kibontakozásunknak fontos tényezője, a Vöröskeresztnek részt kell vennie a kibontakozási programban, az erkölcsi értékek őrzését és gyarapítását szolgáló munkájával. Javasolta a főtitkár, hogy a véradók nagyobb társadalmi megbecsülése érdekében — a következő évtől — november 27. legyen a véradók napja. Az Elnöki Tanács ugyanis első alkalommal 1954. november 27-én adományozott kitüntetéseket a sokszoros véradóknak. A plenáris ülésen a Nemzetközi Vöröskereszt és Vörös Félhold mozgalom, valamint a testvérszervezetek képviselői köszöntötték a ■kongresszust. Részt vett és felszólalt a tanácskozáson dr. Csehák Judit, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese is. A többi között szólt az ország különböző megyéiben szervezett, követésre érdemes akciókról, kiemelve a szakszervezetek, a tanácsok, a mentők, a szülők, az egyházak együttműködését a vöröskeresztes szervezetekkel. Az MSZMP Központi Bizottsága és a kormány nevében megköszönte az eddigi munkát. A kongresszuson határozatba foglalták a szervezet legfontosabb feladatait, a következő öt évre szóló cselekvési programot. A határozat leszögezi: legfontosabb feladat, hogy az egészséges életmód ajánlásával, a betegségek és a balesetek megelőzését elősegítő ismeretterjesztéssel járuljanak hozzá az egészségmegőrzés társadalmi programjának megvalósításához. A kongresszuson megválasztották a Magyar Vöröskereszt vezető testületeit, az elnök ismét dr. Gegesi Kiss Pál akadémikus, a főtitkár dr. Hantos Jánoslett, aki egyben az Országos Végrehajtó Bizottság elnöki tisztét is betölti. ÚJ ÉLET Müller Pincász főrabbi: Az elveszett briliánsok Részletek az „Apám világa” című könyvből Egy különös, nagy érdeklődést kiváltó könyv jelent meg Izraelben héber nyelven. Szerzője egykor Magyarországon volt ortodox rabbi: Müller Pincász. A háború után Izraelben telepedett le és megírta élete történetét. Hatalmas siker lett a könyv, mert szerzőjéről kiderült, hogy nemcsak nagy talmudista, hanem remekül fogalmazó író, akitől a humor sem áll távol. Az alábbi részek idézetek a műből, amelyet Benczel Béla, lapunk Szentföldön élő olvasója küldött el a részünkre. Tizenöt éves lehettem, amikor Tapolcsányra érkeztem, Tórát tanulni. Pár héttel lekéstem a szemeszter kezdetét. Schlesinger főrabbit a Bét Hámidrásban találtam, amint Talmudot adott elő jesiva-növendékeinek. Az ősz pap meleg Sálom Áléchemmel fogadott. Megcsókoltam a kezét és felvételi óhajomnak adtam kifejezést. Erre egy idősebb bocher szólalt meg, úgy látszik az ״ élelmezési egylet” (Chevrát Mezonot) gobbéja volt. ״ Ezt a srácot semmi áron nem lehet befogadni a Jesivába, mert nagyon szegénynek látszik, márpedig az összes ״ napok” a hitközségi tagoknál foglaltak. A gyereknek koldus képe van, pénze nem nagyon lesz, hogy a közkonyhán étkezzen”. Az öreg főrabbi homlokára tolta nagy pápaszemét és végigmért, utána a bocherek gobbejának azt mondta: ״ Ide figyelj fiam, az emberek azt beszélik, hogy ez évben sok volt az eső és nagy bőség van burgonyában és káposztában ... Hadd fogadjuk be ezt a szerencsétlen gyermeket, ha lelke Tórára szomjas és dárke Tapolcsányon akar tanulni.” Négy teljes évet töltöttem ebben a kis jesivában, sokat tanultam, de még többet éhezem. A közkonyhán is csak akkor ebédeltem, ha kis zsebpénz érkezett a csecsovitzi nagyapámtól. Szüleim annak idején roszszul álltak és a kevés hazai havi apanázs ruházatra ment. De, ha hétköznap sokat korgott a gyomrom, szombaton jóllaktam Ugyanis egy nagyon becsületes, jámbor, gyermektelen suszter vendége voltam minden lábbátra. A galamblelkű Márkó néni, a lelkét is tányéromba rakta volna. A három szombati lakóma fejedelmi volt. Mindössze a péntek esti premierrel volt a probléma, ugyanis a halpaprikást forrón tálalták fel, méghozzá agyon volt borsozva és paprikázva, úgy, hogy szám úgy égett éjfélig, mint a tűz. Annak idején, ortodox zsidó körökben nagyon megbecsülték a talmudistákat. Tapolcsányon majdnem minden jobb házban volt egy különbejáratú bútorozott szoba, amit idegen bocherek rendelkezésére bocsátottak. Télen tüzelőt is adtak és egész éven át mosták a bocherek fehérneműjét. A köhile tagjai boldogok voltak, ha házukban éjjelnappal a Tóra-tanulás hangja hallatszott. Azokban az időkben ez volt a zsidó „Bálbosz” életének kísérő zenéje ... Márpedig asszonyaik a közkonyhán micvéből szolgálták ki a talmudistákat és a helyi szegényeket. * Egyszer megkért Schlesinger főrabbi, keressek egy partit szerencsétlen fiának. — Nincsenek pretencióim — mondotta mesterem, lehet özvegy vagy elvált asszony is. Majd fülembe súgta: — Legrosszabb esetben szóba kerülhet egy hászid leánya is... A tapolcsányi főrabbi sokat mesélt tanítványainak a régi világ nagy Talmud-tudósairól. Ő maga unokája és tanítványa volt a hírneves Benjámin Zeev Laul verbói főrabbinak, aki arról volt nevezetes, hogy egyszer azt mondta: ״ Ribono sei olám, világ teremtője kérlek adjál nekem egy könyvtárat, szent könyvekkel és hozzá egy fekete kávét és lemondok a menyországodról. Egyszer jókedvében így fordult hozzánk szeretett mesterünk. ״ Manapság megtört és öreg vagyok, de pár évtizeddel ezelőtt a környék ünnepelt szónoka voltam. Egyszer királyunk és császárunk, Ferenc József születésnapján, oly klasszikus német beszédet vágtam ki zsidók és gojók előtt a zsinagógában, hogy az ünnepi ima után a tűzoltók parancsnokhelyettese, a dróset oly meleg kézszorítással honorálta, hogy utána egy fél napig fájt a kezem . . Majd így folytatta: „Mint jóképű és elegáns fiatal pap érkeztem Tapolcsányra, frakkot és cilindert viseltem. Ha nem hiszitek el ott van a cilinderem fent a padláson, rebrecenem libatollat szárít benne.” Négy év után úgy éreztem, hogy kinőttem Tapolcsányt és felső jesivába kell mennem. Mivelhogy nem éreztem semmi vonzódást a kereskedelem iránt, úgy határoztam, hogy nem édesapám foglalkozását fogom elsajátítani, hanem anyai nagyapámét, tehát a rabbipályát választottam. Az osztrák—magyar monarchia úgy tele volt tűzdelve kisebb és nagyobb, askenéz és hászid jesivákkal, mint az ég csillagokkal. De a pozsonyi jesiva volt az egyedüli, kormány által elismert nyilvános rabbi-iskola. Növendékei, mint minden teológiai intézet, fel voltak mentve a katonai szolgálat alól. Tekintettel arra, hogy a felmentéshez szükség volt egy négy osztályos állami középiskolai bizonyítványra is, ebben a jesivában kivételesen megengedték, hogy a bécherek világi műveltségben is gyarapítsák tudásukat, és főleg, hogy uralják az állam egyik hivatalos nyelvét. Ez a név ״ Chátám Szofer” örökké varázslatos hatással volt rám. Annak is örvendtem, hogy a Ferenc Jóska frakkomon nincs ablak és senki nem lát be a gyomromba . .. Egy eset azonban kivétel volt. Ugyanis, amikor első alkalommal a péntek esti ima után, a menzába érkeztem, meghökkentem, amikor láttam, hogy minden bocher előtt volt az aszta ton, két tojás nagyságú zsemle és egy pohár tej. Ez volt a szombat esti ünnepi vacsora. A nagy felindultságtól képtelen voltam a megszokott imaénekre nyitni a szám, mert fojtotta torkomat a bánat és a keserűség. Fájó szívvel gondoltam az egykori szombat esti tapolcsányi fejedelmi vacsorákra, a jóságos Márkó nénire, a hatalmas omlós, friss, fehér bárbeszra és az agyonrakott tányérokra. Még a forró-tüzes halpaprikás után is szokatlan vágy fogott el. .. Halkan elsírtam a kioldást, de az egyik zsemlét meghagytam, mert nem csúszott le a torkomon. Helyette a könnyeket nyeltem ... Amikor a kezemben volt a hivatalos, három pecsétes rabbioklevél és a pozsonyi főrabbitól is megkaptam a „Morénu” (mesterünk) titulust, úgy határoztam, nősülök. Az egyik talmudista barátom, ki véletlenül a szerencsi pap fia volt, a húgát ajánlotta, így lettem Pinchász Billitzer szerencsi főrabbinak a veje. Megboldogult apósom, ki nagy Talmudtudásán és bölcsességén kívül áldott lelkű, jóságos ember is volt, kilenc gyermeket nevelt házában. Hogy teljes legyen a „mintán”, engem is befogadott. Különbejáratú szobát ígért és 5 évi kasztot, míg rabbi-álláshoz jutok. Annak idején a telefont csak irodákban használták. Vőlegény és menyasszony levelezett egymással. Én a leveleimet német nyelven írtam, a rám Petőfi nyelvén válaszolt. Úgy, hogy a házasságig kölcsönösen nem értettük meg egymást .. . Barátaim „Glück-Sidech”-nak tartották a partit, de én boldogtalan vőlegény voltam, mert nem volt módomban ékszer-ajándékot küldeni menyasszonyomnak. Hogy éveken keresztül tudtam Pozsonyban tengődni, több volt, mint lehetetlen teljesítményű művészet volt. De oly nagy művész nem voltam, hogy egy nagyobb összeget is meg tudjak spórolni. Nagyon elszomorított az ügy, a szégyen rágta a lelkemet. De bánatom nem tartott sokáig. Ugyanis apósom egy külkönc útján nagyobb összeget küldött, hogy ékszert vásároljak menyasszonyomnak. Aranylelkű apósom nevében, a szerencsi küldönc megesketett, hogy e titkot soha feleségemnek és senkinek a világon nem fogom elárulni. A sors keze Erdélybe sodort és a petrozsényi hitközség rabbija lettem. A húszas évek végén az egyik főművemet, rendeztem sajtó alá. Sok volt a kézirat, elszámítottam magam, nagy adósságba süllyedtem és a könyv nyomása leállt. Gazdasági pangás volt, a kereskedők bőgtek a pénztelenségtől, és a bankok nemfolyósítottak kölcsönöket. Feldúlt lélekkel jártam-keltem a házban, mert nem tudtam magamnak tanácsot adni. Álmatlan éjszakákon cigarettát cigaretta után szívtam. Egy reggel megkönyörült rajtam a feleségem és így szólt hozzám: ״ rájöttem, hogy a drága ékszerek csak a fiatal nőket ékesítik. Egy öreg asszony tekintélyét nem nagyon emeli az arany és a drágakő. Különben is, nekem élő ékszereim vannak — az én sikerült és szépséges gyermekeim, ezek az én élő briliánsaim... Nincs többé szükségem erre a két fülbevalóra. Nem tudom végignézni szenvedésedet, visszaajándékozom neked a briliánsokat és fejezd be a könyv nyomását.” Könnyek szöktek szemeimbe, a meghatottságtól én sem tudtam uralkodni magamon, hogy el ne áruljam a 30 éves titkot... Pár évvel ezelőtt megültük az ,,arany lakodalmat" és most készülődünk alistázni a Szentföldre. Én nem érkezem oda üres kezekkel, mert magammal viszem szellemi kincsemet — a ,,Léchem Aser” (Aser kenyere) nevű művemet. De sír a lelkem, amikor rebbecenomra gondolok, ki minden értékétől megfosztva érkezik Erec Izráelbe: az apja briliánsait odaadta a nyomdásznak, márpedig az élő briliánsait elpusztították a németek a lágerekben. Héberből, nyersfordítás alapján: Benczel Béla « A BÁV szakbecsüsei készpénzért vásárolnak, bizományba és aukcióra átvesznek műtárgyakat, festményeket, keleti szőnyegeket, antik és stíl bútorokat az alábbi felvevőhelyeken: V., Bécsi u. 3. műtárgy, festmény Tel.: 172-548 V., Kossuth L. u. 1. műtárgy, festmény Tel.: 180-433 V., Néphadsereg u. 21. műtárgy, festmény Tel.: 310-513 V., Semmelweis u. 19. műtárgy Tel.: 176-327 V., Felszabadulás tér 5. szőnyeg Tel.: 183-733 Gyűjtemények, hagyatékok, helyszíni átvételét vállaljuk. Bútorbecsüs hívható a 176-307 vagy a 187-898-as telefonszámokon. BIZOMÁNYI ÁRUHÁZ VÁLLALAT Ammmm SS?. A jiddis nyelvet tanítják A Birobidzsanban, a Zsidó Autonóm Terület Központjában jiddis nyelven megjelenő Bírobidsehaner Stern című újság olvasói új nevet fedeztek fel a lap költészeti rovatában. Az egyik szombati számban megjelentek Alekszandr Belouszov versei — ő harmincéves mérnök, és a Volga menti Kujbisev városban él. A jiddis az orosz Alekszandrnak nem anyanyelve. Azért taníta meg, hogy eredetiben olvashassa a zsidó irodalom klasszikus műveit, az ezen a nyelven író kortárs szerzőket. Abban a tudományos kutatóintézetben, ahol Belouszov dolgozik, az ő szerencsés kezdeményezésére sokan kezdték tanulni a jiddis nyelvet. — Hogy segítsünk olvasóinknak a zsidó nyelv önálló tanulásában, újságunk ez év óta nyelvleckéket közöl — mondta Leonyid Skolnyik, a Birobidschaner Stern főszerkesztője. — A szovjet és más országbeli olvasók véleménye szerint, ez nagy érdeklődést keltett. Örülünk annak, hogy felnőtt olvasóink azt kívánják, segítsünk gyermekeinknek az irodalmi jiddis elsajátításában — ez a szovjet és külföldi zsidók millióinak nyelve, Mendele Mojher-Szforim, Sólem Aléhem, Perec Lejbus, Perec Markis nyelve. A Birobidschaner Sternt előfizetés alapján a Szovjetunió több mint 80 városában, valamint 16 országban terjesztik. J APN} 1988. január 1. Történelmi fordulat Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov 1986-os rejkjaviki találkozója ugyan sikeres volt — enélkül azonban nem születhetett volna meg a közepes- és rövidebb hatótávolságú rakéták felszámolásának Washingtonban aláírt szerződése —, de a „zárókép” mégsem volt a legbiztatóbbnak mondható. 1986 végén és 1987-ben is voltakkülönböző olyan viták a két nagyhatalom között, amelyek aggodalommal töltötték el azt a bizonyos Egyszerű Embert, aki — mivel idegeiben ott él még az emberek millióit elpusztító II. világháború emléke, mert látja és érzi a különböző, s azóta is zajló kisebb háborúk hatását, és mert tudja, mit jelent, s jelenthet a nukleáris fegyverzet felhalmozása — éppen a Szovjetunió és az Egyesült Államok felelős vezetőitől várta olyan újabb lépések bejelentését, amelyek megfelelő választ adhatnak az egyszerű emberekben felmerülő kérdésekre. A washingtoni csúcstalálkozó — ha nem oldotta meg és fel, mint ahogy nem is oldhatta egyszerre és véglegesen a világban és bennünk, egyszerű emberekben is felmerülő problémákat — olyan reményt, reményeket nyújtott, amelyek birtokában sokkal nyugodtabbak lehetünk. Akárhol is éljenek az emberek a széles, de a modern technika— és tegyük hozzá, haditechnika — által szűkké tehető világban, most okkal bizakodhatnak. Hiszen a washingtoni találkozón nemcsak a már jelzett megállapodást írták alá, a nem csupán saját országaik biztonságáért és jövőjéértfelelős szovjet és amerikai vezetők, hanem olyan nyilatkozatokat is tettek, amelyek bizalommal tölthetik el a világ különböző, nagyobb és kisebb országait, az emberek millióit és milliárdjait. Mihail Gorbacsov, akinek — éppen nem személyes, de a személye által képviselt diplomáciáját, mint tudjuk, a Varsói Szerződés tagországainak vezetői is teljes mértékben támogatják — a nem sokkal az Egyesült Államokból való elutazása előtt. • Washingtonban tartott sajtóértekezletén többek között elmondotta: a két ország vezetői most a legmagasabb szinten szögezték le, hogy túllépnek a hosszúra nyúlt konfrontáción, maguk mögött akarják hagyni azt. Ez fontos politikai eredmény — tette még hozzá a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára — és ez jelenti a szovjet—amerikai kapcsolatok új szakaszára történő áttérés lényegét. Néhány órával később tartotta Ronald Reagan amerikai elnök — különben a szovjet televízióban, ahogy a magyarban is látható és hallható volt — beszédét, amelyben leszögezte: — Úgy hiszem, hogy a most megkötött szerződés mérföldkő a háború utáni történelemben, mert nem egyszerűen a fegyverzet ellenőrzéséről, hanem tényleges csökkentéséről szól. Később még azt is hozzátette ehhez, hogy bármily fontos is önmagában e szerződés,a mostani tanácskozás és az egész csúcstalálkozófolyamat még fontosabb eleme az, hogy a szovjet—amerikai kapcsolatok már nem csupán a leszerelés kérdésére összpontosulnak, hanem szélesebben terjednek ki, s ezek alapjául a realizmus és a nyíltság szolgál.” Hosszan idézhetnénk még — s nem is csupán Gorbacsov és Reagan megnyilatkozásaiból —, amelyek azt bizonyítják, ha nem is érkezett el még a teljesen bizonyos, aminden ember alapvető érdekét szolgáló béke világa, nemrég Washingtonban olyan történelmi fordulat következett be, amelyet mindenki, akiben felelősség él az élet, a továbbjutás, a többi ember iránt, feltétlen örömmel üdvözölhet. Reagan elnök — mint kijelentette — 1988-ban Moszkvába megy, ahol remélhetőleg olyan további lépésekről esik majd szó, amelyek fejleszthetik a népeket és az egyes embereket egyaránt szolgáló — az igazi, alkotó — béke kilátásait. Az 1988-ra és az azt követő, további esztendőkre nem is kívánhatunk jobbat a világnak, hiszen, például a ,hazánkban felgyűlt, különböző gazdasági gondok megoldása is könnyebben, biztonságosabban megy, ha körülöttünk csökken a pusztító fegyverek száma. Ha tényleg, ha folyamatosan erősödik a népeknek és az egyes embereknek biztonságot jelentő béks.