A Hét, 1977 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-07 / 1. szám

A barátság könyvkiadója „A szépség, a vérség mind kevés, több kell ide, hű számvetés —“ Magyari Lajos Szükségesnek tartom előrebocsátani, hogy az alábbi sorok a Kriterion Könyvkiadó egyik barátjának szubjek­tív benyomásai, melyeket egy jól si­került találkozó utáni lelkesültségében — sebtében — vetett papírra. A helyszín ezúttal Sepsiszentgyörgy. Demonstráció volt ez a találkozó, s egyben az eddig megtett út felmérése. Demonstráció, abban az értelemben, hogy mennyire gazdagok vagyunk szel­lemiekben is mi, nemzetiségiek, és a ro­mán néppel való testvériség jegyében, ahogy azt Mihai Beniuc hangsúlyozta — magyarul mondott felszólalásában — utalván sok százados együttélé­sünkre. George Sbârcea — igen talá­lóan — a barátság könyvkiadójának nevezte a Kriteriont Mennyire vagyunk gazdagok szel­lemiekben? Ezt megmutatja az a sok­sok könyv, amely a hazai irodalom, művészet és tudományosság remekeit, eredményeit teszik közkinccsé. Az írók, költők, tudósok anyanyelvű közlési le­hetősége olyan ösztönző erő, amely ma­ga is termékenyítőleg visszahat. A könyvek sorsa viszont részben ismeret­len. Nehezen lehet nyomon követni út­., jukat, kiknek a könyvespolcaira kerül­nek — hangsúlyozta az egyik felszó­laló. Ellenben maga a tény, hogy sok­szor tízezres példányszámok fogynak el napok alatt és az utánnyomás is mind elkél — ez mégiscsak az érdeklődésnek, a szép és nemes iránti sóvárgásnak ér­zékeny fokmérője. Számvetés is volt ez a találkozó. Nem felleltározása mindazoknak a munkáknak, amelyeket eddig jelente­tett meg a Kriterion. A teljes kollek­ció bemutatására még a Művelődési Palota előcsarnokában szervezett kiál­lítás sem vállalkozhatott. Jelen voltak viszont személyesen írók, költők, mű­vészek, tudósok, akiknek könyvei az utóbbi hetekben láttak napvilágot. A meghívottaknak az est házigazdája , Domokos Géza ad sorra szót. Köl­tők, írók olvasnak fel műveikből vagy tolmácsolják átéléssel azokat helybéli színművészek. Bajor Andor, Mihai Be­niuc, Bodor Pál, Cseke Péter, Fodor Sándor, Ioan Grigorescu, Lászlóffy A­­ladár, Magyari Lajos, Majtényi Erik, George Sbârcea, Sütő András, Szemlér Ferenc vallanak, emlékeznek, tesznek hitet életeszményről, a szülőföld szere­­tetéről, testvériségről, egymás megbe­csüléséről — esetenként emlékeztetve azokra, akik előttünk taposták az utat. Beniuc Adyt énekli meg, Szemlét le­fordítja. Mindkét író felolvassa a köl­teményt, amely először hangzik el nagyközönség előtt. Lászlóffy Aladár Csokonait idézi. Magyari Lajos Körösi Csornától napjainkig átugrik egy száza­dot, hogy Himnuszával Szilágyi Domo­kos emléke előtt tisztelegjen . . . Néhány jeles tudós és művész jelen­léte kétségtelenül növelte a találkozó vonzerejét. Dr. Jakó Zsigmond a nem­zetiségek történelme kutatásának fon­tosságát hangsúlyozza, valamint az e­­redmények anyanyelven való leközlé­­sének fontosságát. Vázolja a jövő ter­veit és kéri továbbra is a Kriterion segítségét. Ugyanilyen értelemben nyi­latkozik dr. Koch Ferenc és dr. Kós Károly is. Plugor Sándor a könyvil­lusztrációk szerepéről szól, Vermesy Péter zeneszerző pedig Kodály-idézet­­tel támasztja alá zenei anyanyelvünk ápolásának és fejlesztésének szüksé­gességét. Az est egyik kedves mozza­nata az a bemutató volt, amelyet Ver­mesy és kislánya, Anna tartott a Pimpimpáréból. A Kriterion Könyvkiadónak, amely eddig is nagyon sok örömet szerzett tisztelőinek — hiszen alig néhány év alatt kiadott köteteinek száma jóval meghaladja az ezret — a szentgyör­­gyi találkozó sikere újabb barátokat szerzett. Régiek és újak egyaránt to­vábbra is szeretettel kísérik figyelem­mel tevékenységét. L. KOVÁCS ZOLTÁN FÓRUM * * • EGEK. Mindenekelőtt Boldog Új Évet A Hét szerkesztőségének és munkatár­sainak. Fogadják elismerésemet, hogy azt tudták nyújtani az elmúlt évben is az olvasóknak, amit a lap indulásával vál­laltak. Szinte minden cikkük fontos igényt elégít ki. A Fórum-rovat hibaigazítói és vitaírásai a legjobb fokmérői a lap igé­nyességének. Néhány észrevételem is van a lappal kapcsolatban. Szívesen ol­vasnék a hazai kortárs írók műveiről is­mertetőket, és miért nem külföldi vissz­hangot. Az 52. számban nagyon meggon­­dolkoztató volt a Hiányérzet című jegy­zet Szívesen olvasnám képzett nevelők véleményét a csodagyerek-jelenségről, • az ezzel járó sztár­kultusz elkerülésé­nek módozatáról, elsősorban a gyermek érdekében. Korunk egyik nagy problémája a kör­nyezetszennyeződés. Írnak, beszélnek ró­la — intézkedések is történnek. Nevelői feladatként is fel lehetne fogni: egy ta­nító például kivihetné osztályát városunk határába, ahol néhány óra alatt papírt üveget, konzervdobozt tonnaszám gyűjt­­hetne. Ez a gyakorlati óra a környezet­­védelmet közvetlenül és talán távlatilag is szolgálná. KACSÓ LÁSZLÓ Kolozs­vár-N­a­poca Sándor Pál nem szereti, ha csipkedik » tv magyar adását. (A Hét, 1976/51. sz.) Egyik mondatán megakadt a szemem: »az opera, ugyebár, műélvezet ... az operett viszont . . . szórakozás, kikap­csolódás, amire valamennyien rá va­gyunk szorulva.“ Ezek szerint a műélvezet — jelen eset­ben az opera — nem szórakozás. Nem kikapcsolódás. Hanem hát mi? A szóra­kozás csak akkor igazi, ha lehet közben kacagni is? Számomra éppenséggel a tv magyar adása és A Hét közti „csipkelő­dés“ is műélvezet! Évek óta ugyanis min­den lapunk nekirugaszkodott, hogy állan­dó tv-rovatot jelentessen meg. Eddig többé-kevésbé sikertelenül. Hát akkor legalább ezt az ártatlan Hetest hagyjuk csipkelődni. Néha egy-egy csípés is használ. Mond­ják, hogy a csaláncsípés például reuma esetén. GYÁRFÁS MIKLÓS Marosvásárhely Olyan lényeges? Vagyis: hadd lássuk, milyen értelemzavaró. A trubadúr lib­rettójától eltérő hibákat vétettem a tele­vízió magyar adásában 1976. december 6-án elhangzott ismertetésem során, a­­melyeket Szaday Géza Ismertessünk pon­tosabban című jegyzetében (A Hét 1976/52 sz.) két, az általam mondott szö­vegből kiragadott példával igyekszik bi­zonyítani. 1. Abban, hogy Leonóra udvarhölgy, a legtöbb operakalauz írója megegyezik. Abban már kevésbé, hogy kinek az ud­varhölgye. A jegyzet írója szerint téved­tem, amikor Leonórát a grófnő udvarhöl­gyének „neveztem ki“, mert szerinte — és a számára nyilván támpontul szolgáló Till Géza-féle Operakalauz (tehát nem a librettó!) szerint is —, ő „a hercegnő ud­varhölgye“ és „maga is grófnő“. Elisme­rem, ilyen vonatkozásban valóban téved­tem. De akkor tévedett a jegyzet írója is, és tévedett Ernst Krause is, aki a leipzigi Zeneműkiadó gondozásában meg­jelent „Oper von Ar Z“ című kéziköny­vében mindkettőnknél jóval tovább megy, és azt mondja, hogy Leonora a „király­nő udvarhölgye“ (?!). Abszolút mércével mérve tehát valamennyien tévedtünk eb­ben a­ tekintetben (bár az opera cselek­ményére ennek semmiféle káros kihatása sincs), mert az arra legilletékesebbek, a spanyol Gutierrez (az opera szövegköny­vének az alapját képező dráma írója), és maga Verdi is, Leonóra származását és helyzetét nem fedik fel előttünk. Ezért tűnik a leghitelesebbnek az, amit Eősze László mond Az opera útja című könyvé­ben: Manrico menyasszonya (Leonóra) feltehetően főrangú származású leányzó. 2. Tény marad, hogy Leonóra az opera második felvonásában kolostorba akar vonulni. Ám a librettóból, sajnos, nem tudunk meg túl sokat arról, hogy ezt az elhatározását mi váltotta ki, és az ismer­tetések is eltérő módon magyarázzák. (Ez utóbbi, szintén nem befolyásolja a tulaj­donképpeni cselekményt!). Velem Lányi Viktor mondatta a jegyzetíró által inkri­minált mondatot, ugyanis Operakalauzá­ban az idevágó szöveg szóról szóra így hangzik: „Leonóra, a párbaj halálos ál­dozatának vélvén szerelmesét, zárdába készül.“ Ezt a változatot azért fogadtam el, mert ez tűnik a leglogikusabbnak, tekintettel arra, hogy Leonóra szemtanúja volt az első felvonást záró. Luna—Man­­rico közti párbaj kezdetének, és amely­ben Manrico — annak ellenére, hogy le­győzte Lunát — szintén megsebesülhe­tett. Manricónak Luna katonáival foly­tatott harcában szerzett sebeiről viszont Leonórának nem volt honnan tudnia. Ezt egyébként a librettó sem tisztázza! Ám én azért tovább töröm a fejem — most már azon, hogy vajon mindez olyan lényeges A trubadúr tartalma szempont­jából? FEHÉRVÁRI LÁSZLÓ Kolozs­vár-N­a­poca Ki legyen színháztörténész? Enyedi Sán­dor okkal teszi szóvá (A Hét, 1976/49. számában), hogy nálunk színháztörténet­tel, színházi kutatással csak mellékesen foglalkoznak. Mi a megoldás? Az, ha a vásárhelyi főiskola a rendezők, a színé­szek közül néhányat színháztörténésszé nevelne. Annyi mindent kellene felku­tatni és megírni! A két világháború kö­zötti kis vándoregyüttesek működését például. Fekete Mihály egy időben nyol­­cadmagával járta a falvakat. Külön ta­nulmányt érdemelne az Építőmunkás ott­honban működő — a nagy színházból ki­szorított színészekből toborzott — társu­lat. Kovács György, Fekete Mihály, Su­gár Jenő közel húsz színésszel csinált itt jó színházat. 1944-ben színházaink úgy­szólván a semmiből kezdték újra — bi­zony ez a hősi korszak is megírásra vár. Enyedi helyesen állapítja meg, hogy szín­házaink világa van olyan fontos, mint bármely más művészeti ág. Ezért kell tör­ténetével komolyan foglalkozi. És mi­előbb, hiszen a közelmúlt tanúinak sora is egyre ritkul. SZTOJKA LÁSZLÓ Kolozs­vár-N­apoca És a Harmat? — merült fel bennem a kérdés László Ferenc Józsa Erikának és Horváth Károlynak írt levelét olvasva. Mert a Harmat-együttesről — a Zakariás testvérekről — sem írtak még érdemben, pedig több mint három éve a hazai ma­gyar könnyűzene élvonalában áll. A ko­lozsvári diákközönségnek zenélnek legtöb­bet, kéthetente lépnek fel a Gaudeamus román és a Visszhang magyar nyelvű kör műsorában. Márciusban a Diáktavasz ren­dezvénysorozatán a folk-nagydíjat ítélték nekik. Fejlődésük legfontosabb állomása a múlt év novemberében megtartott két, egész estet betöltő hangverseny volt, me­lyet ez év elején felújítottak és bemu­tattak Bukarestben és Csíkszeredában is. Ezenkívül felléptek a rádióban, a tévé­ben, az Igazság olvasótalálkozóin. Nép­szerű együttes a Harmat­t lemeze azon­ban még nincs. Ez év októberében a Visszhang keretében a Sepsi Dezső má­sodéves zeneművészeti hallgatóval kiegé­szült együttes gyímesi csángó népdalok­ból egybedolgozott Csángó szerelmes cí­mű szvittel jelentkezett. GAGYI JÓZSEF Kolozsvár-Napoca A komputer védelmében. Rövid meg­jegyzést fűznék Majtényi Erik Letapoga­tott Dante című jegyzetéhez (A Hét 49. sz.). Ugyanis a komputerek nem rendel­keznek intuíciós készséggel, az általuk közölt eredmény teljes mértékben a be­táplált adatoktól, a programtól és a prog­­ramálótól függenek. Tévedni emberi do­log — ne írjuk a komputer rovására. SIMÓ JÁNOS Brassó Címzett: a könyvkiadó. Az 1977-es esz­tendő számos évfordulója is indíték lehet majd arra, hogy leemeljünk könyvespol­cunkról egy-egy kötetet, s néhány órát, napot társaságában eltöltsünk. A fiata­lokkal azonban megtörténhet, hogy nem találják a keresett könyvet, megjelenése­kor ők még a tankönyvet forgatták. Két évforduló jut ebben a pillanatban az eszembe. Ady Endre születésének 100. év­fordulójáról bizonyára méltóképpen meg fognak emlékezni a lapok. Lehet, vala­melyik kiadó is gondolt Ady-kötetre, hi­szen verseinek előző kiadásai hamar el­­fogytak. Ha így lesz, a legutóbbi kiadás tanulságaként szívesebben látnám egyet­len kötetben a teljes Adyt — vers, több kötetben kényelmetlen. A másik évfor­duló Sípos Domokosé, az ötven esztendő­vel ezelőtt harmincöt éves korában el­hunyt íróé, aki — ha vaskos életmű­vet nem is hagyott hátra — a két vi­lágháború közötti romániai magyar iro­dalomnak tehetséges, a megszokást, a megalkuvást ostorozó képviselője volt Válogatott próza- és verskötete talán szintén szerepelhetne valamelyik kiadói tervben. HOLLÓ ERNŐ Sepsiszentgyörgy Kájoniról. A tévé egyik magyar nyel­vű adásában láttam azt a csöpp köny­vecskét, amelyet a Csíkszeredai nyomdá­szok Kájoni emlékére adtak ki. Törtem is a fejem, hogyan szerezhetném be, ám erről le kell mondanom. A Hétből ugyan­is megtudtam, hogy mindössze háromszáz példányban jelent meg. S ha már a mi­niatűr nyomtatványnak nem juthatok bir­tokába, legalább a nyomda — és a nyom­dász Kájoni — munkásságáról szeretnék többet tudni. Érdekelne például a rovás­írás, melyet tudomásom szerint ott men­tettek át az utókornak, egy hadmérnök erdélyi útja során naplójában fel is jegy­zett, s így vált Európa-szerte ismertté. GÁL MÁRTON Déva Buszkönyvtár? Bura László felvetette (A Hét 1976. 50. szám), mi lenne a biblio­­busz szó legalkalmasabb magyar megfe­lelője, és sorra veszi a buszkönyvtár, könyvtár-autóbusz, könyvtárbusz, köny­vesbusz szavakat. A könyvtárral minden rendben van, a busz azonban már kifo­gásolható, mert önmagában nem jelent semmit, hanem az omnibusz szóból sza­kadt le és tapadt az autó­hoz meg a troli­hoz. A busz­nál tehát jobbnak ta­lálom az autó szót. Igaz, ez is idegen szórövidítés, de már rég meghonosodott a magyar nyelvben. Úgy vélem, hogy magát az intézményt autókönyvtárnak, a járművet pedig könyvtárautónak le­hetne nevezni. Használhatók esetleg a cikkben említett vándorkönyvtár vagy mozgókönyvtár elnevezések is, de ezek­ből nem tűnik ki, hogy gépjárműre tele­pített könyvtárról van szó. És felmerül még egy ötlet: gurulókönyvtár (guruló­könyvesboltról már hallottunk). Bár ez kissé komolytalanul hangzik. Vagy még­sem? DÁNIEL BÉLA Kolozs­vár-N­apoca Tegezésről, magázásról. Az egyetem vé­geztével harminctagú tantestületbe ke­rültem. A kollégák első pillanattól fog­va letegeztek, ami tartózkodóvá tett, míg­nem az egyik kolléga kiokosított: „ha letegezünk, azt jelenti, hogy visszategez­hetsz!“ Ettől fogva tegeztem az igazga­tómat, Tibi bácsit is (akit koránál fogva apámnak szólíthattam volna), a kolléga­nőimet — mindenféle ceremónia, pertu­­ivás nélkül Nagyon jól megértettük egy­mást. Két év múlva másik közösségbe helyez­tek át. Itt nem volt divat a tegeződés. Nehezen szoktam meg az új környezetet, és kispolgárinak éreztem a bevett meg­szólításokat. Fábián kolléga, Osváth kol­léganő . . . Furcsa, hogy egy év múltán is vannak még kolléganőim, akik nem keresztnevemen szólítanak. Ez szerintem az illemtanszabályok erőltetett alkalma­zása. A tegezés-magázás — magánügy. De helyeslem Ivó Péter mondanivalóját (A Hét, 47. szám), aki szintén a tegeződés híve, mivel „beszédünk egyszerűbb, cél­ratörőbb lenne“. A tegeződés elterjedését a napjainkban megjelenő illemtankö­nyvek (Szőcs Ist­ván: Más is ember, Róna Éva: Hogyan viselkedjünk) az általuk ismertetett szabályokkal — gátolják. Mit vétettem az illem ellen, ha az iro­dába lépve „Jó reggelt, Gaál kolléga!“ helyett azt mondom „Szervusz, Tibi bá­csi!“? LAJOS SÁNDOR Bihar Tisztelt Szerkesztőség, Demeter Árpád bírálata megfelel a valóságnak. A Hét 49. számában tévesen tituláltam Nobel­­díjasnak Selye János professzort. Az ügy azért is kellemetlen számomra, mert né­hány évvel ezelőtt egy hosszabb tanul­mányomban hasonló módon adományoz­tam Selye professzornak Nobel-díjat. Szerencsémre (?!) akkor senki nem vet­te észre . . . Sajnálatos tévedésemért szerkesztők és olvasók szíves elnézését kérem KIRÁLY ERNŐ Nagyvárad NAPIRENDEN Gy. Szabó Béla metszete DOHOGtt az író (Veress Zoltán): alapvetően elismerő bírálatunkban — Realiz­mus, romantika, tudomány — mi­ért bíráljuk könyvét (Jókai termé­szettudománya) olyan vétségért, a­­melyben nem részes? „Engem, az olvasót nem sürget és nem szorít semmi, legfennebb az zavart olva­sás közben, hogy éreztem: van itt valami bökkenő a realizmus és a romantika dilemmája körül. Za­vart, amíg rá nem jöttem, hogy ér­telmezésem szerint — és ellentét­ben Veress értelmezésével — a tu­domány és technika iránti szen­vedély Jókainak sokkal inkább a romantikájához, mint realizmusá­hoz tartozik“. Így a recenzens A Hét egyik múlt évi számában. És mit is állít Veress Zoltán, könyve előszavában, a 19. oldalon? „Gya­korlatilag pedig nem igaz, amit az első pillanatban nyilvánvalónak hittünk, mivel épp az ellenkezője áll fenn — az tudniillik, hogy Jó­kai tudományosságának majdnem minden belejátszása műveibe a romantika sajátos jegyeit erősí­tette bennük, azokat fokozta fel, s azoknak kölcsönöz a mai olvasó előtt is bizonyos többlet­hangsúlyt“. Ez utóbbi kiemelés nem a miénk, hanem Veress Zoltáné, a könyvé­ből. Épp ezért olvasóval, íróval egyet­­értőleg és önkritikailag együtt do­hog a HETES

Next