A Hét, 1997 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1997-01-10 / 1-2. szám

Tóth Sándor Alkotmány-problémák kisebbségi alulnézetből Amennyire gyáva az, aki visszariad egy gondolat végiggondolásától, annyira felelőtlen kalandor az, aki az ilyen gondolat­eredményt azonnal és feltétel nélkül a gyakorlatban valósítaná meg. Készül az új magyarországi alkotmány. Most éppen megtorpanóban, de készül: meglesz. Olyan folyamat ez, amelynek érdemi része szakértők szűkebb körének műhelyeiben zajlik. Elvileg nem kizárt, hogy kiváló és elkötelezett szakértők kis csoportja, vagy akár egyetlen vállalkozó szellemű, jól képzett bátor ember kiváló alkotmány­szöveget szerkeszt és terjeszt az (alkotmányozó)­rszággyűlés elé, ahol a választók képviselői el is fogadják v­agy előbb megvitatják, javításokat eszközölnek rajta, és­zek után megszavazzák a jór­a sikerült új alkotmányt. De van ennek a műveletnek egy népi asszisztenciát feltételező kísérő koreográfiája, a tervezet közzététele és nyilvános diszkussziója a sajtóban, majd ezt betetézendő, az alkot­mány szentesítésének demonstratív aktusa, a referendum. Nem biztos, de lehet, hogy, ettől jobb lesz az új alkotmány, mint enélkül lett volna. Ám attól, hogy így megadják a módját, biztos, hogy nagyobb lesz a tekintélye az emberek szemében. A témával, az alkotmányozással foglalkozó néhány újságcikket, megjegyzést, hozzászólást magam is elolvastam. Mindet jogász írta, vagy jogi kérdésekben jártas szerző, szaknyelven, szakmabeliek. Számukra érdekes, akár nagyon fontos szövegek is lehetnek ezek, akár magának az alkotmánynak a megszerkesztésére is kihatóak. A laikus érdeklődőt e szövegek olvasása mégsem hozza lázba. Alkotmány­ügyben általában nem az alaptörvény paragrafusainak meg a kommentároknak az olvasásától ragadja magával a laikust a tua res agitur szenvedélye. Pedig ez is fontos. Ezért tartom indokoltnak ez ügyben a jogi szakkérdéseken túllépve a „mivégre”, az „überhaupt” jegyében is kérdezni. Biztos, hogy engem sosem a paragrafusok, sem pedig kommentárjaik és tudós értelmezéseik, hanem mindig a nyers élet valamely mellbevágó, váratlan tapasztalata késztetett arra, hogy alkotmányról, alkotmányosságról az „egyáltalában mivégre” jegyében gondolkozzam el. Például akkor, amikor 1994-ben képviselőt választani mentem, vén fejjel, de életemben először teljes jogú állampolgárként, ,egy demokratikus politikai rendszerben (Magyarországon, magyarként). (Addig egész felnőtt életemet jogfosztott nemzeti kisebbségiként éltem le, 1938 óta különböző előjelű, de mindig nyíltan diktatórikus, a többségi nacionalizmust szító rendszerekben.­ És akkor, ott a szavazatszedő bizottságtól kaptam két szavazólapot a cigány meg a német kisebbségi önkormány­zat képviselőjelöltjeivel, hogy válasszak képviselőt ebbe a két grémiumba. Mondtam, hogy én nem vagyok se cigány, se német, de az elnök sehogy sem értette, hogy ez miért lenne baj, és én miért okvetetlenkedem. (Az is lehet, hogy valami rasszista­ félét gyanított bennem.) Mondtam, hogy kolozsvári magyarként mit szólnék én ahhoz, ha ott — az itteni mintát követve! — Funar rárrásai magyar renegá­tokkal tölthetnék meg a magyar vezető posztokat. Nem értette, hogy mi a bajom, pedig nem volt bunkó, legalábbis pesti mércével mérve: tanár volt, kolléga. Amikor indultam szavazni, még büszkeség, megillető­­döttség töltött el, hogy ezt is megérhettem. Kifelé jövet a szavazókörzetből már restellkedtem. És haragudtam ma­gamra, mert megint bedőltem egy otromba demagógiának, miszerint ezek a magyarországi kisebbségi önkormány­zatok a nemzetiségi jogok biztosításának a Csimborasszója Európában. Ilyenkor kell az alkotmány ügyét végiggondolni, újra és újra, az „egyáltalában mivégre” jegyében. És sorolhatnám még egész fűzérét a hasonló eseteknek: mind megannyi keserű lecke gyakorlati alkotmánytanból. Lemondok róla. A következőkben inkább egyetlen, de elméleti jellegű kérdést járnék körül cikkem mottója jegyében. Ugyanakkor minden alkotmány, törvény, meg kell hogy feleljen kora jogtudománya formai követelményeinek. Ám még a legtekintélyesebb tudással, a legkörültekintőbb akríbiával kidolgozott törvényekről is idővel kiderülhet, hogy egyes passzusai csak — és ez még a jobbik eset — részigazságokat rögzítenek, nem pedig a teljességet, ahogyan azt megfogalmazóik hitték, és nyomukban örököseik hagyományosan hirdetik. Egy alkotmány egyik vagy másik paragrafusának ily tökéletlenségeire gyakorlati alkalmazása során derül fény, amikor kiderül, hogy azok fonákul vagy éppen egyértel­műen antidemokratikus módon funkcionálnak. Minthogy pedig az ilyen szövegek — éppen tökéletlenségük folytán — alkalmasak szoktak lenni partikuláris, önös csoportér­dekek és törekvések igazolására, ennek haszonélvezői az ilyen újragondolásra és korrekcióra szoruló szövegeket dogmává nyilvánítják, és az alkotmány tekintélyére hivatkozva kezdik védelmezni. Ilyen kérdések körül burjánzik az apológiát űző, ködösítő, önismétlés útján sza­porodó „szakirodalom”. Pontosan ebbe a kategóriába tartozik az ún. kollektív jogok megtagadásának az esete. Ez tévesen úgy rögződött a köztudatban, mintha a kisebbség jelentette volna be, hogy igényt tart bizonyos „kollektív jogokra”, a hatalom pedig ezt az igényt az alkotmányra hivatkozva elutasította. Való­jában azonban az történt, hogy a nemzeti kisebbség az élet­hez való jogát abban az igényben konkretizálta, hogy fenn­maradásának a feltételeit — úgymint vogelsrei anyanyelvét, kultúrája szabad használatát, ápolását, anyanyelvén oktató iskolák alapításának és működtetésének a lehetőségét s egyéb hasonló, megmaradását segítő intézményekhez való jogát a törvények biztosítsák a nemzetállam homoge­nizáló, asszimiláló törekvései ellenében. Ekkor a hatalom ehhez értő írástudója az igényelt konkrét törvények közös jegyeit elvonatkoztatta, összefoglalta s az így nyert általános fogalmat a „kollektív jog” terminussal jelölte, hogy az alkotmányra hivatkozva rögtön el is vesse. Az alkotmány — úgymond — csak személyek számára biztosíthat kodifikált jogokat, minden egyes állampolgár számára külön-külön. Ezzel szemben a kisebbség olyan tevékenységek kodifikálását igényli, amelyek csak közösen, közösségben, több személy együttműködése formájában gyakorolhatók. Ilyen „kollektív jogok” kodifikálása — így az elutasítás meg­­okolása — ellentmond az alkotmány tartalmának, értel­mének, alkotmányellenes. A jognak ez a jelzőkkel való megkettőzése (személyi jog — kollektív jog) tehát nem a kisebbségeknek, hanem a velük, igényeikkel szemben az elutasítás hivatkozásait kereső hozzáértőknek, jogászoknak, a nemzetállami koncepció ideológusainak a leleménye volt; sajátosan ideológiai, és nem alkotmányjogi produktum. A sorrend is erről tanúskodik. Előbb volt meg az elutasítás szándéka, ehhez kerestek érvet, ürügyet, és így jutottak el az alkot­mány azon passzusához, melynek szövege segítségével kikövetkeztették a kívánt tételt. Ma már úgy vélem, hogy e választásuk elhamarkodott rögtönzésnek bizonyult, amibe aztán beleragadtak, egyre inkább belebonyolódtak, s ami olyan művi konstrukcióvá dagadt, hogy már csak a hatalom szava tud tekintélyt biztosítani számára. Ha a sietős rögtönzés helyett csak egy kicsit is körültekintőbben jártak volna el, hamar felfigyelhettek volna arra, hogy az alkotmány azon passzusát, amelyből mint általános és feltétlen érvényű szövegből ominózus tételüket levezették, ugyanannak az alkotmánynak több más pontja és passzusa is korlátok közé szorítja, relativizálja. Döntsék el mások, hogy esetünkben maga az alkotmány szövege ellentmondásos-e, vagy annak értelmezése. Számomra itt az a fontos, hogy témánk („kollektív jogok” és vidéke) tárgyalásába hogyan szövődik bele bizonyta­lansági tényezőként az ellentmondásosság. Másrészt az ideológus nyilván nem verheti dobra, hogy a nemzetállam azért ellenzi például a kisebbségi nyelveket védelmező törvényt, mert nem bolond ilyenekkel akadályozni saját egyneműsítő, beolvasztó politikáját. Ám amikor e valódi okot valami ürügy mögé szeretné rejteni, nem válogathat. Ha nem ajánlatos a nyelv differentia specificáját, a nemzeti jegyet bolygatni, akkor csak a nyelv egyetemes emberi, nemzetsemleges vonását választhatja, azt, hogy a nyelv mint az emberek közötti érintkezés leghatékonyabb eszköze csak közösségben, több személy együttműködése révén él, funkcionál. Ami persze minden nyelvre, a többség nyelvére is érvényes. Következésképpen az is érvényes, hogy nemcsak a kisebbségi nyelv, hanem minden nyelv kodifikálása „kollektív jogot” konstituál annak minden következményével; így az alkotmány azon paragrafusa is, mely az ország egyik beszélt nyelvét az állam hivatalos nyelvévé nyilvánítja és ezzel megkülönböztetett státust biztosít számára az országban beszélt többi nyelv rovására. Nos, az előjog is jog, mihelyt törvény szankcionálja. Ez esetben egy közösség kollektív előjogát az alkotmány szankcionálja. Az az alkotmány, amely állítólag nem ismeri — értelemszerűen tagadja — a „kollektív jog” fogalmát. (Bajos [bajos!] következetlenség ez. Az alkotmányé-e, vagy az értelmezőké?) A „kollektív jog” anatémája persze későbbi ötlet volt, mint az államnyelv törvénybe iktatása. De ha már kitalálták, hasznukra vált volna, ha ennek következményeit visszamenőleg is végiggondolják. Akkor ezt a kínos beletenyerelést — egyazon alkotmány egyik helyen elvben, értelemszerűen kizár minden lehetséges „kollektív jogot”, másik helyen konkrétan beiktat, szentesít egy főbenjáró, minősített „kollektív jogot” — megspórolhatták volna ma­guknak. És akkor még nem is szóltam a sokféle szövet­kezet, szakszervezet, társas vállalkozás, a sokféle felekezet (vallási közösség) stb. létéről. Mindegyik tartalma: emberek együttműködése egy közösségben. Mindegyiket törvények szabályozzák. Akkor pedig ezek a törvények is a „kollektív jogok” fogalma alá sorolandók! Ahhoz képest, hogy az alkotmány állítólag kizárja, tiltja őket, nagyon sok van belőlük. Vagy ha ezek más kategóriába tartoznak, akkor miben különböznek egymástól? Mi az egyik, és mi a másik differentia specificája? Mindebből úgy tűnik, az ideológus urak kézbalkézzel nyúltak a témához. Nagyon kilátszik a diszkrimináció falában. A kép teljessége kívánja meg a következő megjegyzést: nemzetállamról, államnacionalizmusról, politikai nemzetről és ezek számos dogmájáról (mint most a „kollektív jog” dogmájáról) szólván megkerülhetetlenek az olyan igényes szavak, mint elmélet, koncepció, argumentum stb. Ezek a szavak hatalmas tudáson alapuló, kidolgozott gondolat­rendszereket sugallnak. De ami ezekből az ilyen ideolo­gikus írásokba beleszorult, az kevesebb, mint amennyinek látszik, és főleg romlékonyabb. A tételek, a dogmák igazolása során ezek az írások sokkal nagyobb szerepet szánnak a ténynek, mint az érvnek. Többféle tény is van. Egyik legfontosabb az intézményesített, nagy anyagi infrastruktúra ténye. Telik a költségvetésből, ami szintén tény. Ennek a ténynek az összetevője: igényességet és tekintélyt sugalló fokos művek, könyvtárnyi mennyiségben. Ha nagyobb a kitartásod, mint a szerzőé volt, amikor összerótta művét, akkor rájössz a titkára: nem meggyőzni akarta az olvasót, ahhoz kevés az érve, hanem kifárasztani. Ha ez sikerült neki, akkor győzött. Nagyon szeret hivatkozni az evidenciákra is. (Az evidencia nem szorul bizonyításra.) De mindennél fontosabb, hogy tekintély övezze a dokrínát, a dogmát. S ha, ehhez rövid az érvük, akkor megtoldják hatalmi szóval, így van ez a „kollektív jogok” esetében is. Ez a fajta tekintély nem az eszme konzisztenciájában, hanem csak a hatalom nyers erejének a respektálásában merül ki. A nemzetállam apologétái az államnacionalizmus dogmarendszerét, benne a „kollektív jogok” tagadásának a dogmáját kezdetben fundamentalista módon és integrálisan értelmezték. Azután az ún. Helsinki Folyamat kibonta­kozása során, a nemzetközi fórumokon, s még inkább ezeknek műhelyjellegű intézményeiben lassú változás volt észlelhető. A nemzetállam kisebbségeket elnyomó, antidemokratikus politikai gyakorlatának a kritikája egyre határozottabbá és dokumentáltabbá vált. Ennek növekvő súlya alatt egy idő múlva bizonyos pontokon az állam­nacionalizmus engedményekre kényszerült. Olykor érdemi, jelentős, ám mégiscsak taktikai jellegű engedményekre. To­vábbra is konokul ragaszkodott dogmáihoz, az azokkal járó bevett terminológiához, „helyes megfogalmazásokhoz”. (Folytatása a 4. oldalon) . A „kollektív jog” légypapírja és az alkotmány Minden alkotmányt átleng egyfajta pátosz, valami ünnepi emelkedettség, hiszen nem akármilyen hétköznapi törvénykezésről van benne szó, hanem dicsőséges vívmányokról, a polgári szabadságjogok szentesítéséről. Tóth Sándor itt olvasható vita­iratát még 1996 októberében adta át szerkesztőségünknek, azzal a megjegyzéssel, hogy rövidesen megjelenik a Pro Minoritate című magyarországi szakfolyóiratban. Mégis szeretné, ha A Hét is közölné, mivel a témát először ezeken a hasábokon tárgyalta (A „kollektív jogok” fogalmának kérdéséhez, 1994. október 7.) s mondanivalója, általánosan kisebbségi érdekű. Az írás tehát a Pro Minoritate 1996. évi 2. számában látott először napvilágot.­ ­ A HÉT 1997. január 10.

Next