A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)
2004-12-09 / 49-50. szám
■ Az önreflexív jellegű szövegekről beszélni általában azt jelenti, hogy a beszélő saját horizontját, sőt státuszát sem kímélheti annak érdekében, hogy megfelelően kezelhesse, és rálátást nyerhessen az általa kiválasztott beszédtémára. A legnagyobb kérdés, érzésem szerint, mégis az, hogy miként tud a beszélő egy ilyen jellegű beszédhelyzetben az önreflektivitással megbirkózni úgy, hogy ne kerülje meg az önreflexiókat, hanem inkább kihasználni igyekezzék, annak érdekében, hogy az a státusz, amivel fellép a művel való dialógusban, mind határozottabb körvonalat nyerjen. Nem véletlenül beszélek státuszról és önreflexióról, hiszen bizonyos szerzők mesterségesen megteremtett (ön)kultuszán túllépni hihetetlenül nehéz a fenti attitűdök segítsége nélkül. Nem is biztos, hogy szükséges, az is kellőképpen hasznos lehet, ha a kultuszok használatára irányítjuk figyelmünket. A probléma érvényességét az is jelzi, hogy az 1904. május 5-én elhunyt Jókai Mór emlékére a Zamárdi Közösségi Ház száz órás, éjjelnappal zajló folyamatos felolvasást szervezett december elseje és ötödike között Jókai Mór műveiből, az író halálának századik évfordulója alkalmából. A jelentős fáziskésés (május — december) kérdéseket vet fel, egy olyan hatalmi beszédmód látens működésére irányítva a figyelmet, amely az író életéről való tudást forgalmazva fogalmaz meg valamilyen önmaga számára érvényben lévő mondanivalót. A talált esemény (a fáziskésés azzá teszi, kivonja annak érvényes idejéből) nem pusztán eseménnyé lesz, hanem az aktualizálódás következményeképpen (december 5. a magyarországi népszavazás ideje) többletjelentést vesz magára: fontossága, súlya lesz az adott hatalmi beszédmód számára. Vizsgálódásaim középpontjába Jókai Mór tíz én életem regénye című művét helyeztem, ami egyben az önkultusz létrehozásának és a hatalmi beszédmódok működési elvének egy példája. Az említett mű cseppet sem mentes a tekintélyt megkövetelő gesztustól, abban a formájában, ahogy megkonstruálja azt a fajta történelmet, ami elsősorban egyetlen nézőpont szelektív narratívája, másfelől az egyes szám első személy abszolút önreflektív diadala, egy nagyon kényelmes és biztonságos beszédhelyzetet foglalva el. Az én életem regényét Jókai 1900-ban fejezte be, négy évvel halála előtt, tehát a visszaemlékezések kategóriájába sorolható, egy olyan nézőpontból, ami különböző emlékezési műveletek elvégzését követeli meg. K. Horváth Zsolt különbséget tesz az emlékezések típusai között, mégpedig az időkezelés szempontjából, ami azt jelenti, hogy a napló és a memoár műfaja másmás szövegszerkesztő elvekkel operálnak - míg a napló a spontaneitás, addig a visszaemlékezés a valamilyen szemlélet, intenció szerinti utólagos szerkesztés, illetve szelekció alapján szerveződik meg. Ha viszont a szelekciós elv szerkesztésben megnyilvánuló érvényesülését látjuk megvalósulni, márpedig ez minden kétséget kizáróan így van, akkor rögtön feltevődik a kérdés, hogy a szelekció esetleg válasz akar-e lenni valamire. Ugyanakkor meg is kérdőjeleződik ez a fajta (vagy bármilyen fajta) szelekciós elv, mert megköveteli a kontroll-mechanizmusok alkalmazását, ami szintén önreflexiót kíván, újabb és újabb bizonyítási kényszernek rendelve alá az emlékező szöveg létrehozását. Hogy mégse essünk a kontroll-mechanizmusok végtelen alkalmazásának útvesztőjébe, felvázolom mindazoknak a szövegeknek a kiválasztási kritériumait, amelyeket munkám során felhasználtam. Elsődlegesen azt a kérdést tettem fel, hogy Az én életem regénye című önéletírás milyen (potenciálisan) ellenőrizhető forrásokkal és kontroll-szövegekkel teremt, illetve lép kapcsolatba az olvasás során. A szövegszervező szelekciós elv figyelemmel van-e a (potenciálisan) leellenőrizhető kontroll-szövegekre, illetve egyáltalán determinálja-e a kontroll-szövegek léte (vagy nem léte) Jókai önéletírásának olvasását? Másodsorban az merült fel bennem, hogy a szelekció iránya, végül a kész szöveg hogyan épít fel egy valamilyen kérdésekre választ adó képet az önéletírás szerzőjéről, illetve, hogy ezt a szerző mire használja fel, másfelől, hogy ez a (nyilvánvalóan észesen) megkonstruált Jókai-kép hogyan építhető le a kontroll-szövegek segítségével (egyáltalán leépíthető?), vagy hogyan erősíthető meg? A ki(sz)emelt idő és tér mint az önkultusz táptalaja Ugyancsak a K. Horváth által használt, Pierre Nora-tól átvett terminológiára hivatkozva, a lieu de mémoire „az emlékezet kitüntetett helye” hasznos lehet e kérdésben, amit K. Horváth alkalmazhatónak lát mind a napló, mind a memoár műfajára nézve. A visszaemlékezés megszerkesztett természete, a spontaneitással szemben, ami a napló sajátossága, lehetővé teszi olyan körvonalak megrajzolását, ami a szöveg különböző státuszú használóit világítja meg. Nagy összefüggések sejthetők meg, ha a kiemelt idő és tér együttesét a szelekció szempontjából vetjük fókusz alá. Jókai ugyanis Az én életem regénye című művének teljes anyagát az 1848-49-es szabadságharcból meríti, úgymond az emlékezet segítségével Ez, összevetve a címben ígértekkel (Az én életem regénye) kissé furcsának hathat, de már az első bekezdés megnyugtathatja az olvasót, Jókai ugyanis ezt az időszakot élete meghatározójának tekinti: , Az én életemnek is ez volt legeseménydúsabb korszaka, melynek hatása egész múltamra kiterjedt.” Szinte ugyanezt mondja el Mikszáth is, azzal a különbséggel hogy Jókai házasságát is ehhez a „nagy eseményhez” köti. A „nagy esemény” és a kiemeltség nyilván egymást feltételezik, és egymásból levezethető fogalmak. Jókai tehát kinyilvánítja egységét és sorsának determináltságát a szabadságharc eseményeivel, szerepet vállal tevékenykedik, Kossuth testőreinek egyenruháját viseli, kész elindulni a csatába, mondván:„Nem lantpengetés kell mostan, hanem fegyverdörgés, kardcsattogás!” Mindez kisebb narratív egységekben tálalva, ami az írói tekintély latba vetésével együtt jól felkészítetten játszhat alá a mitizáló hatalmaknak. Úgy látszik tehát, hogy a gondosan kiemelt vagy kiszemelt idő megfelelő alapot biztosíthat bármilyen kultuszépítő műveletben, s ez Jókai esetében még relevánsabban hat. A kérdés viszont megint csak az, hogy a szelekció hogyan értelmezhető: egy életpálya egészére ráhúzva, mintegy makrostrukturális szinten, vagy létezik ezen a nagy szerkezeten belül egy kisebb rendszer, ami szintén valamilyen szelekciós elvet léptet érvénybe? Másképpen feltéve a kérdést: mik azok a „kis” narratívák, amelyeknek együttese a „nagy” narratíva létrehozója? A „kis" naratívák stratégiája Kis narratívák alatt olyan struktúrákat értek, amelyek beépülnek ugyan a szövegegészbe, de fennáll előttük a kilépés lehetősége is, ami, meglátásom szerint, a kultuszteremtő mechanizmusok életbelépésének alappontja. Ugyanis abból kifolyólag, hogy ezek az egészben elhelyezkedő kis narratívák adomaszerűek (ezt sokszor explicitté is teszi a szerző), egyúttal a szöveg mobilitását is megelőlegezi, azt, hogy kikerülve aktuális közegéből egy másik kontextusban lép működésbe. Ezzel arra is rá akarok világítani hogy az aktuális kontextus nem biztos, hogy előzménymentes, vagyis biztosan létezik egy olyan kontextus (szóbeliség), amiből (szintén az adoma mobilitásának köszönhetően) átkerülhetett” írott formába. Az persze nem tagadható, hogy az írott forma a legidőállóbb, viszont ez éppen a mobilitás mindenkori megvalósulását rögzíti ki. Ha tehát az adomák mobilitását a kultuszteremtés alapjaként tekintjük, megfontolandó az ezzel járó stratégiai előny. Mivel Jókai főleg adomákra alapozva írja meg Az én életem regénye című művét, ezt is az önkultuszára irányuló lépésként könyvelhetjük el A „kis” narratívák stratégiája tehát itt éri utol önmagát, mégpedig jól nyomon követhetően. Mikszáth Jókai Mór élete és kora cmű művének olvasása közben többször visszaköszönnek Az én életem regényírói már ismert narratívák Ezekre azonban az jellemző, hogy bizonyos enyhítő faktorokkal lépnek fel a demitizálás látszatát keltve. A fent tárgyaltakat mutatnám be alább egy példával. A Rózsa Sándor amnesztialevelének átadásáról szóló történetről van szó, amelyet Jókai a rá jellemző, adomázó stílusban ad elő, a végsőkig fokozva a betyár alakja körüli homályt. Mikszáth ellenben azt állítja, hogy Jókai sohasem találkozott a betyárvezérrel és erre bizonyítékot is hoz, mégpedig Jókai Kossuthnak írt beszámoló levelét. A kis narratívák mobilitása persze nem csak írott áttételekben érhető tetten. Érdemes volna megvizsgálni a napjaink március 15-iki ünnepi programjaiban helyet kapó narratív formák és tartalmak működését. Rehabilitáció és/vagy önkultusz A kérdésem itt egyértelműen az, hogy a Jókai-szövegben az önkultuszra irányuló gesztusok összefüggnek-e bármilyen rehabilitációval illetve, hogy szüksége volt-e Jókainak rehabilitációra saját tevékenységével, pályájával kapcsolatban? Másképpen feltéve a kérdést, s félig-meddig válaszolva: a békepárti tevékenysége okozott-e olyan törést, ami vákuumot képezve utólagos kitöltést igényelt? Mindezekre a kérdésekre Az én életem regénye című mű alapján próbálok választ adni, a következő szempontok szerint: 1. Milyen hangnemet használ a narrátor, ezeket hogyan váltogatja; 2. Jókai milyen viszonyt határoz meg önmaga és a tekintéllyel bíró szereplők között; 3. Hogyan beszél írói munkásságáról. A könnyed és tréfálkozó hangnem általában az adomaszerű történetekre jellemző, ilyenkor-főleg a mű elején -Jókai saját magát kissé naivan tudatlannak ábrázolja (lásd Rózsa Sándor-történet), vagy pátosszal teltnek, aki kész a hazájáért életét áldozni. Mindkét hangnem egyértelműen a kultuszteremtő mechanizmusok működésének alaphangjai. Egészen komolyan tárgyalja táborba indulását., Arról, hogy én megyek a tárborba katonának, úgy beszéltünk, mint valami egészen rendes dologról. Mintha csak arról volna szó, hogy estére menjünk a Kutya-villába ” is [a felesége Sz. R. Cs. elkísér egy darabon. Természetesen frakkeren megyünk”, majd visszafordulását, hiszen ,„Ha Pákozdnál megvertük az ellenséget (...), nekem nincs mit keresnem a táborban, a verekedés, a diadal után.” (Kiemelés tőlem—Sz. Cs.) Mintha ez válasz akarna lenni egy olyan számonkérő kérdésre, ami katonai pályafutását kérdőjelezi meg. A 2. pontban felvetett kérdéskörben elsősorban Jókai Petőfivel és Kossuthtal megrajzolt viszonyára szeretnék reflektálni. Jókai szerint Kossuth és Petőfi nem voltak jó viszonyban, azonban ennek igaz okát csak ő tudja egyedül Vagyis fontos embernek tekinthető, mert két ilyen ember titkát csak ő egyedül képes megfejteni, és az olvasó elé tárni. A kormánypárti lapban megjelent békepárti cikke után Kossuth magához kéreti. Erről így ín „Életemnek legfelejthetetlenebb emlékei közé tartozik ez a kihallgatási jelenet Kossuthnál; ma is úgy emlékszem minden szavára, mintha tegnap történt volna.” Jókai az emlékezet abszolút hatalmának ad itt hangot, a szelektív szövegszerkesztési elvet az emlékezéssel legitimizálja. Mint tudjuk, Jókai a szabadságharc alatt főképp hírlapíróként tevékenykedik, semmilyen nagyobb terjedelmű művet nem ír ez idő alatt. Ezt mégsem az uralkodó bizonytalan helyzetre, elfoglaltságára vezeti vissza, hanem egy erőteljes emotív alapon működő költői állapotra, amelynek gyökere a magárahagyottság, így ír: ,Megszűntem költő lenni! Lehet-e ennél rettenetesebb megsemmisülés (...) Senki nem voltam, semmi nem voltam.” No, de szerencsére ez is elmúlik, s a Közlönytől való távozása után Nyáry Pál és a békepártiak oldalán új lapot indíthat.Humorom, lelki erélyem felelevenült, mertem mindent szemébe mondani, a hatalmasoknak a gyöngéiket, feltárni az elkövetett hibáikat, védelembe venni az igaztalanul üldözötteket, elveket megellenezni.” Egycsapásra az igaz ügy védelmezőjévé válik, erre gondosan ügyel a szövegszervező szelektív elv. A debreceni Esti Lapok Az Esti Lapok első számát - Jókai büszkén emlékszik—egyedül úja meg. Humora, ahogy említi, valóban visszatérni látszott, íme erre egy példa: „Debrecenben egy sanscrit nyelven szerkesztett lap is jelent meg, Madarász József szerkesztése alatt, a kik értik e nyelvet, mondják hogy az ó testamentomot travestálja.” Az Alföldi Hírlap a Nem hivatalos rész cmű rovatában az 1849. március 15-22. számában Jókait formális vezetőnek mondja, aki csupán Nyáryék szócsöve. Mikszáth sem tulajdonít akkora fontosságot az Esti Lapoknak, mint Jókai. Így ír: „Természetes, hogy a Jókai-féle Esti Lapoknak csak a híre ilyen „jó”, maguk a lapok alapjában semmiben se különböztek egyéb, a forradalom idejében írt nyomtatványoktól a hang csípősségét kivéve.” Jókainak viszont több megjegyzése van, amikben fontosnak, és a történelem szempontjából meghatározónak minősíti az Esti Lapokat. Íme egy példa:,Az Esti Lapok szerény féltvecskéje történelmi faktorrá nőtt fel” Hivatkozik Kemény Zsigmondra is, aki „sokszor ír emlékirataiban az Esti Lapokról; az én nevemet három ponttal meg egy ipszilonnal jelzi” Az önkultusz élete és kora. „Ezt az országnak hagyom." Tudjuk, hogy Jókai számos önarcképet festett, s ezt nem csak festői tehetségének kiéléseként értelmezhetjük. Szekeres Lászlót idézem: „1883 februárjában - negyvenéves írói jubileumán - a Petőfi Társaság ünneplő tagjainak Jókai „rendre megmutogatta emléktárgyait, csigáit, jegyzeteit”, ezzel a megjegyzéssel: Azt akarom, hogy szobám így legyen berendezve a múzeumban, mint most van (...) Ezt az országnak hagyom.” „ Az országnak hagyás gesztusa, az erre való tudatos készülés minden eddigit (és továbbit) felülmúl Jókai részéről egy olyan szelekcióval találjuk magunkat szemközt, ami „valós” életterét állítja az olvasó elé. A Jókairól való beszéd metaforikus voltának megszűnése ugyan nem remélhető, a kérdés az, hogy meddig szabad és lehet elmenni a demitizálás folyamatában, illetve, hol van az a határ, ami önmaga két oldalára utasítja a kétfajta beszédmódot? Egyáltalán, feltétlenül demitizálást kell-e mondjunk akkor, amikor Jókai egy újabb fajta megközelítését végezzük el vagy megelégedhetünk azzal az önreflektív tapasztalattal, hogy az irodalom használóinak, különböző státuszaikból eredően, másmás szempontokkal kell számolniuk, amikor hasonlóan rétegzett szövegekkel kerülnek szembe? A visszaemlékezés hatalmából adódóan nyilvánvalóan megszerkesztett történelemmel állunk szemben, a kérdés csak az, ki mennyiben képes mindezt önmaga számára fogyaszthatóvá tenni. Fontos kérdés továbbá: valóban száz elhalt meg Jókai Mór? ■ * • • Jókai Mór: Az én életem regénye, Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai Rt., Olcsó Regény sorozat, 1917. •Jókai Mór: Cikkek és beszédek. 111.(1849.február 9 -1849.jala 6. ) Jókai összes művei. Összeállította és sajtó alá rendezte Szekeres László, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. • K. Horváth Zsolt: Naplók és memoárok mint tehetséges történelmek". Az 1848-as emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái. Alföld 2000/5. 81-99. • Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. I—II. kötet. Dacia, Kolozsvár, 1973. • Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról). In: Kerényi Ferenc - Nagy Miklós (szerk): Az élő Jókai. Tanulmányok A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda közös kiadványa, 1981.147-183. SZABÓ RÓBERT CSABA Az önkultusz élete és kora Száz éve halott Jókai Már? a hét 2004. december 9. a memoár 17 11/49-50