A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)

2004-12-09 / 49-50. szám

■ Az önreflexív jellegű szövegekről be­szélni általában azt jelenti, hogy a beszé­lő saját horizontját, sőt státuszát sem kí­mélheti annak érdekében, hogy megfe­lelően kezelhesse, és rálátást nyerhessen az általa kiválasztott beszédtémára. A leg­nagyobb kérdés, érzésem szerint, mégis az, hogy miként tud a beszélő egy ilyen jel­legű beszédhelyzetben az önreflektivitás­­sal megbirkózni úgy, hogy ne kerülje meg az önreflexiókat, hanem inkább kihasz­nálni igyekezzék, annak érdekében, hogy az a státusz, amivel fellép a művel való di­alógusban, mind határozottabb körvona­lat nyerjen. Nem véletlenül beszélek stá­tuszról és önreflexióról, hiszen bizonyos szerzők mesterségesen megteremtett (ön)kultuszán túllépni hihetetlenül nehéz a fenti attitűdök segítsége nélkül. Nem is biztos, hogy szükséges, az is kellőképpen hasznos lehet, ha a kultuszok használatá­ra irányítjuk figyelmünket. A probléma érvényességét az is jelzi, hogy az 1904. má­jus 5-én elhunyt Jókai Mór emlékére a Zamárdi Közösségi Ház száz órás, éjjel­nappal zajló folyamatos felolvasást szerve­zett december elseje és ötödike között Jó­kai Mór műveiből, az író halálának száza­dik évfordulója alkalmából. A jelentős fá­ziskésés (május — december) kérdéseket vet fel, egy olyan hatalmi beszédmód lá­tens működésére irányítva a figyelmet, amely az író életéről való tudást forgal­mazva fogalmaz meg valamilyen önmaga számára érvényben lévő mondanivalót. A talált esemény (a fáziskésés azzá teszi, ki­vonja annak érvényes idejéből) nem pusz­tán eseménnyé lesz, hanem az aktualizá­­lódás következményeképpen (december 5. a magyarországi népszavazás ideje) több­letjelentést vesz magára: fontossága, súlya lesz az adott hatalmi beszédmód számára. Vizsgálódásaim középpontjába Jókai Mór tíz én életem regénye című művét he­lyeztem, ami egyben az önkultusz létre­hozásának és a hatalmi beszédmódok mű­ködési elvének egy példája. Az említett mű cseppet sem mentes a tekintélyt megkö­vetelő gesztustól, abban a formájában, ahogy megkonstruálja azt a fajta történel­met, ami elsősorban egyetlen nézőpont szelektív narratívája, másfelől az egyes szám első személy abszolút önreflektív di­adala, egy nagyon kényelmes és biztonsá­gos beszédhelyzetet foglalva el. Az én életem regényét Jókai 1900-ban fejezte be, négy évvel halála előtt, tehát a visszaemlékezések kategóriájába sorolha­tó, egy olyan nézőpontból, ami különbö­ző emlékezési műveletek elvégzését köve­teli meg. K. Horváth Zsolt különbséget tesz az emlékezések típusai között, mégpedig az időkezelés szempontjából, ami azt jelen­ti, hogy a napló és a memoár műfaja más­más szövegszerkesztő elvekkel operálnak - míg a napló a spontaneitás, addig a visszaemlékezés a valamilyen szemlélet, intenció szerinti utólagos szerkesztés, il­letve szelekció alapján szerveződik meg. Ha viszont a szelekciós elv szerkesz­tésben megnyilvánuló érvényesülését lát­juk megvalósulni, márpedig ez minden kétséget kizáróan így van, akkor rögtön feltevődik a kérdés, hogy a szelekció esetleg válasz akar-e lenni valamire. Ugyanakkor meg is kérdőjeleződik ez a fajta (vagy bármilyen fajta) szelekciós elv, mert megköveteli a kontroll-me­chanizmusok alkalmazását, ami szin­tén önreflexiót kíván, újabb és újabb bizonyítási kényszernek rendelve alá az emlékező szöveg létrehozását. Hogy mégse essünk a kontroll-me­chanizmusok végtelen alkalmazásának út­vesztőjébe, felvázolom mindazoknak a szö­vegeknek a kiválasztási kritériumait, ame­lyeket munkám során felhasználtam. Elsődlegesen azt a kérdést tettem fel, hogy Az én életem regénye című önéletírás milyen (potenciálisan) ellenőrizhető for­rásokkal és kontroll-szövegekkel teremt, illetve lép kapcsolatba az olvasás során. A szövegszervező szelekciós elv figyelemmel van-e a (potenciálisan) leellenőrizhető kontroll-szövegekre, illetve egyáltalán de­­terminálja-e a kontroll-szövegek léte (vagy nem léte) Jókai önéletírásának olvasását? Másodsorban az merült fel bennem, hogy a szelekció iránya, végül a kész szö­veg hogyan épít fel egy valamilyen kérdé­sekre választ adó képet az önéletírás szer­zőjéről, illetve, hogy ezt a szerző mire hasz­nálja fel, másfelől, hogy ez a (nyilvánvaló­an és­zesen) megkonstruált Jókai-kép ho­gyan építhető le a kontroll-szövegek segít­ségével (egyáltalán leépíthető?), vagy ho­gyan erősíthető meg? A ki(sz)emelt idő és tér mint az önkultusz táptalaja Ugyancsak a K. Horváth által használt, Pierre Nora-tól átvett terminológiára hi­vatkozva, a lieu de mémoire „az emlékezet kitüntetett helye” hasznos lehet e kérdés­ben, amit K. Horváth alkalmazhatónak lát mind a napló, mind a memoár műfaj­ára nézve. A visszaemlékezés megszer­kesztett természete, a spontaneitással szem­ben, ami a napló sajátossága, lehetővé te­szi olyan körvonalak megrajzolását, ami a szöveg különböző státuszú használóit vi­lágítja meg. Nagy összefüggések sejthetők meg, ha a kiemelt idő és tér együttesét a szelek­ció szempontjából vetjük fókusz alá. Jókai ugyanis Az én életem regénye című művé­nek teljes anyagát az 1848-49-es szabad­ságharcból meríti, úgymond az emlékezet segítségével Ez, összevetve a címben ígér­tekkel (Az én életem regénye) kissé furcsá­nak hathat, de már az első bekezdés meg­nyugtathatja az olvasót, Jókai ugyanis ezt az időszakot élete meghatározójának te­kinti: , Az én életemnek is ez volt legese­­ménydúsabb korszaka, melynek hatása egész múltamra kiterjedt.” Szinte ugyan­ezt mondja el Mikszáth is, azzal a különb­séggel hogy Jókai házasságát is ehhez a „nagy eseményhez” köti. A „nagy esemény” és a kiemeltség nyilván egymást feltételezik, és egymásból levezethető fogalmak. Jókai tehát kinyil­vánítja egy­ségét és sorsának determinált­­ságát a szabadságharc eseményeivel, sze­repet vállal tevékenykedik, Kossuth test­őreinek egyenruháját viseli, kész elindul­ni a csatába, mondván:„Nem lantpenge­tés kell mostan, hanem fegyverdörgés, kardcsattogás!” Mindez kisebb narratív egységekben tálalva, ami az írói tekintély latba vetésével együtt jól felkészítetten játszhat alá a mitizáló hatalmaknak. Úgy látszik tehát, hogy a gondosan ki­emelt vagy kiszemelt idő megfelelő alapot biztosíthat bármilyen kultuszépítő műve­letben, s ez Jókai esetében még releván­­sabban hat. A kérdés viszont megint csak az, hogy a szelekció hogyan értelmezhe­tő: egy életpálya egészére ráhúzva, mint­egy makrostrukturális szinten, vagy léte­zik ezen a nagy szerkezeten belül egy ki­sebb rendszer, ami szintén valamilyen sze­lekciós elvet léptet érvénybe? Másképpen feltéve a kérdést: mik azok a „kis” narratí­vák, amelyeknek együttese a „nagy” nar­­ratíva létrehozója? A „kis" naratívák stratégiája Kis narratívák alatt olyan struktúrákat ér­tek, amelyek beépülnek ugyan a szöveg­egészbe, de fennáll előttük a kilépés lehe­tősége is, ami, meglátásom szerint, a kul­tuszteremtő mechanizmusok életbelépés­ének alappontja. Ugyanis abból kifolyólag, hogy ezek az egészben elhelyezkedő kis narratívák adomaszerűek (ezt sokszor exp­licitté is teszi a szerző), egyúttal a szöveg mobilitását is megelőlegezi, azt, hogy ki­kerülve aktuális közegéből egy másik kon­textusban lép működésbe. Ezzel arra is rá akarok világítani hogy az aktuális kontex­tus nem biztos, hogy előzménymentes, va­gyis biztosan létezik egy olyan kontextus (szóbeliség), amiből (szintén az adoma mobilitásának köszönhetően) átkerül­hetett” írott formába. Az persze nem ta­gadható, hogy az írott forma a legidőál­­lóbb, viszont ez éppen a mobilitás min­denkori megvalósulását rögzíti ki. Ha tehát az adomák mobilitását a kultuszteremtés alapjaként tekintjük, meg­fontolandó az ezzel járó stratégiai előny. Mivel Jókai főleg adomákra alapozva ír­ja meg Az én életem regénye című művét, ezt is az önkultuszára irányuló lépésként könyvelhetjük el A „kis” narratívák stra­tégiája tehát itt éri utol önmagát, mégpe­dig jól nyomon követhetően. Mikszáth Jó­kai Mór élete és kora cmű művének olva­sása közben többször visszaköszönnek Az én életem regényírói már ismert narratívák Ezekre azonban az jellemző, hogy bizo­nyos enyhítő faktorokkal lépnek fel a de­­mitizálás látszatát keltve. A fent tárgyalta­kat mutatnám be alább egy példával. A Rózsa Sándor amnesztialevelének átadásáról szóló történetről van szó, ame­lyet Jókai a rá jellemző, adomázó stílusban ad elő, a végsőkig fokozva a betyár alakja körüli homályt. Mikszáth ellenben azt ál­lítja, hogy Jókai sohasem találkozott a be­tyárvezérrel és erre bizonyítékot is hoz, mégpedig Jókai Kossuthnak írt beszámo­ló levelét. A kis narratívák mobilitása persze nem csak írott áttételekben érhető tetten. Érdemes volna megvizsgálni a napjaink március 15-iki ünnepi programjaiban he­lyet kapó narratív formák és tartalmak mű­ködését. Rehabilitáció és/vagy önkultusz A kérdésem itt egyértelműen az, hogy a Jókai-szövegben az önkultuszra irányuló gesztusok összefüggnek-e bármilyen re­habilitációval illetve, hogy szüksége volt-e Jókainak rehabilitációra saját tevékenysé­gével, pályájával kapcsolatban? Máskép­pen feltéve a kérdést, s félig-meddig vá­laszolva: a békepárti tevékenysége oko­zott-e olyan törést, ami vákuumot képez­ve utólagos kitöltést igényelt? Mindezek­re a kérdésekre Az én életem regénye című mű alapján próbálok választ adni, a kö­vetkező szempontok szerint: 1. Milyen hangnemet használ a narrátor, ezeket ho­gyan váltogatja; 2. Jókai milyen viszonyt határoz meg önmaga és a tekintéllyel bíró szereplők között; 3. Hogyan beszél írói munkásságáról. A könnyed és tréfálkozó hangnem ál­talában az adomaszerű történetekre jel­lemző, ilyenkor-főleg a mű elején -Jókai saját magát kissé naivan tudatlannak áb­rázolja (lásd Rózsa Sándor-történet), vagy pátosszal teltnek, aki kész a hazájáért éle­tét áldozni. Mindkét hangnem egyértel­műen a kultuszteremtő mechanizmusok működésének alaphangjai. Egészen komolyan tárgyalja táborba indulását., Arról, hogy én megyek a tár­borba katonának, úgy beszéltünk, mint valami egészen rendes dologról. Mintha csak arról volna szó, hogy estére menjünk a Kutya-villába ” is [a felesége­­ Sz. R. Cs.­ elkísér egy darabon. Természetesen frakkeren megyünk”, majd visszafordulá­sát, hiszen ,„Ha Pákozdnál megvertük az ellenséget (...), nekem nincs mit keresnem a táborban, a verekedés, a diadal után.” (Kiemelés tőlem—Sz.­­ Cs.) Mintha ez válasz akarna lenni egy olyan számonkérő kérdésre, am­i katonai pályafutását kérdő­jelezi meg. A 2. pontban felvetett kérdéskörben elsősorban Jókai Petőfivel és Kossuthtal megrajzolt viszonyára szeretnék reflektál­ni. Jókai szerint Kossuth és Petőfi nem voltak jó viszonyban, azonban ennek iga­­z okát csak ő tudja egyedül Vagyis fontos embernek tekinthető, mert két ilyen em­ber titkát csak ő egyedül képes megfejte­ni, és az olvasó elé tárni. A kormánypárti lapban megjelent bé­kepárti cikke után Kossuth magához ké­reti. Erről így ín „Életemnek legfelejthe­tetlenebb emlékei közé tartozik ez a kihall­gatási jelenet Kossuthnál; ma is úgy em­lékszem minden szavára, mintha tegnap történt volna.” Jókai az emlékezet abszo­lút hatalmának ad itt hangot, a szelektív szövegszerkesztési elvet az emlékezéssel legitimizálja. Mint tudjuk, Jókai a szabadságharc alatt főképp hírlapíróként tevékenykedik, semmilyen nagyobb terjedelmű művet nem ír ez idő alatt. Ezt mégsem az uralko­dó bizonytalan helyzetre, elfoglaltságára vezeti vissza, hanem egy erőteljes emotív alapon működő költői állapotra, amely­nek gyökere a magárahagyottság, így ír: ,Megszűntem költő lenni! Lehet-e ennél­­ rettenetesebb megsemmisülés (...) Senki nem voltam, semmi nem voltam.” No, de szerencsére ez is elmúlik, s a Közlönytől való távozása után Nyáry Pál és a béke­pártiak oldalán új lapot indíthat.Humo­rom, lelki erélyem felelevenült, mertem mindent szemébe mondani, a hatalma­soknak a gyöngéiket, feltárni az elkövetett hibáikat, védelembe venni az igaztalanul üldözötteket, elveket megellenezni.” Egy­­csapásra az igaz ügy védelmezőjévé válik, erre gondosan ügyel a szövegszervező szelektív elv. A debreceni Esti Lapok Az Esti Lapok első számát - Jókai büsz­kén emlékszik—egyedül úja meg. Humo­ra, ahogy említi, valóban visszatérni lát­szott, íme erre egy példa: „Debrecenben egy sanscrit nyelven szerkesztett lap is je­lent meg, Madarász József szerkesztése alatt, a kik értik e nyelvet, mondják hogy az ó testamentomot travestálja.” Az Alföldi Hírlap a Nem hivatalos rész cmű rovatában az 1849. március 15-22. számában Jókait formális vezetőnek mondja, aki csupán Nyáryék szócsöve. Mikszáth sem tulajdonít akkora fontos­ságot az Esti Lapoknak, mint Jókai. Így ír: „Természetes, hogy a Jókai-féle Esti La­poknak csak a híre ilyen „jó”, maguk a lapok alapjában semmiben se különböztek egyéb, a forradalom idejében írt nyom­tatványoktól a hang csípősségét kivéve.” Jókainak viszont több megjegyzése van, amikben fontosnak, és a történelem szempontjából meghatározónak minő­síti az Esti Lapokat. Íme egy példa:,Az Esti Lapok szerény féltvecskéje történel­mi faktorrá nőtt fel” Hivatkozik Kemény Zsigmondra is, aki „sokszor ír emlékira­taiban az Esti Lapokról; az én nevemet három ponttal meg egy ipszilonnal jelzi” Az önkultusz élete és kora. „Ezt az országnak hagyom." Tudjuk, hogy Jókai számos önarcképet festett, s ezt nem csak festői tehetségének kiéléseként értelmezhetjük. Szekeres Lászlót idézem: „1883 feb­ruárjában - negyvenéves írói jubileumán - a Petőfi Társaság ünneplő tagjainak Jó­kai „rendre megmutogatta emléktárgyait, csigáit, jegyzeteit”, ezzel a megjegyzéssel:­­ Azt akarom, hogy szobám így legyen berendezve a múzeumban, mint most van (...) Ezt az országnak hagyom.” „ Az or­szágnak hagyás gesztusa, az erre való tu­datos készülés minden eddigit (és továb­bit) felülmúl Jókai részéről egy olyan sze­­lekcióval találjuk magunkat szemközt, ami „valós” életterét állítja az olvasó elé. A Jókairól való beszéd metaforikus voltának megszűnése ugyan nem remélhe­tő, a kérdés az, hogy meddig szabad és le­het elmenni a demitizálás folyamatában, illetve, hol van az a határ, ami önmaga két oldalára utasítja a kétfajta beszédmódot? Egyáltalán, feltétlenül demitizálást kell-e mondjunk akkor, amikor Jókai egy újabb fajta megközelítését végezzük el vagy meg­elégedhetünk azzal az önreflektív tapasz­talattal, hogy az irodalom használóinak, különböző státuszaikból eredően, más­más szempontokkal kell számolniuk, amikor hasonlóan rétegzett szövegekkel kerülnek szembe? A visszaemlékezés ha­talmából adódóan nyilvánvalóan megszer­kesztett történelemmel állunk szemben, a kérdés csak az, ki mennyiben képes mind­ezt önmaga számára fogyaszthatóvá ten­ni. Fontos kérdés továbbá: valóban száz elhalt meg Jókai Mór? ■ * • • Jókai Mór: Az én életem regénye, Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai Rt., Olcsó Regény sorozat, 1917. •Jókai Mór: Cikkek és beszédek. 111.(1849.febru­ár 9 -1849.jala 6. ) Jókai összes művei. Össze­állította és sajtó alá rendezte Szekeres László, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. • K. Horváth Zsolt: Naplók és memoárok mint tehetséges történelmek". Az 1848-as emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái. Alföld 2000/5. 81-99. • Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. I—II. kötet. Dacia, Kolozsvár, 1973. • Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról). In: Kerényi Ferenc - Nagy Miklós (szerk): Az élő Jókai. Tanulmányok A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Pro­paganda Iroda közös kiadványa, 1981.147-183. SZABÓ RÓBERT CSABA Az önkultusz élete és kora Száz éve halott Jókai Már? a hét 2004. december 9. a memoár 17 11/49-50

Next