A Hon, 1871. március (9. évfolyam, 49-75. szám)

1871-03-01 / 49. szám

49. szám. IX. évfolyam. • ii­ n .....................­­ — ■firm Reggeli kiadás. Pest, 1871. Szerda, mártius 1. ................................................................................................................................................. mi......... . ............. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. s*Földszint Előfizetési diji Postán küldve, vagy Budapest«® házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt s 1 hónapra .........................1 frt. 85 1». 3 hónapra ...... 8 „ 60 „ 6 hónapra ..........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különkiüldéséért felülfizetés havi . . . . . . 80 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittetnti. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. §& Beiktatási díj: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó­hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H­O N X IX-ik évi folyamára. Egész évre......................... 22 frt — kr. Fél évre............................... 11 frt — kr. Negyed évre .................... 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kü­lönküldé­séért felülfizetés havonkint. 30 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem­ h­­asznál­ja, s sokkal egy szeriül­ is » pénzt postai utalványozással küldeni, mert enn­ek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. i­ „HOM" Madóki Atala. PEST, FEBRUÁR 28. A „technikai akadályok.« (Sz.) A miniszterelnöknek azon kije­lentése után, hogy a magyar honvédség­nek tüzérséggel és mostani csapatokkal el­látása sem az uralkodó akaratába, sem közjogi akadályokba nem ütközik; a hon­védelmi titkárnak ugyanily értelmű nyi­latkozata és a kisebbségi előadó Győrffy Gyulának ezen csapatok drágaságára föl­hozott s az igényelt összeget — 12 —15 milliót— is . Ve­ra leszállító kimutatá­sai után : az egész kérdés elvesztette ed­digi meddő, elméleti jellegét és új stá­diumba lépett: a gyakorlati szükségesség és kivihetőség álláspontjára. A miniszterelnök állítása támogatására még azt is hozzá­tette, hogy ott van a társadalmi út és semmi akadály nem fo­rog fenn arra nézve, hogy mint Angliá­ban (csak hogy tudtunkkal a hadszereket ott is az ország adja) önkén­tes tüzér­csapatok létesíttessenek; a pénzügymi­niszter szintén a lövöldékre utalt,­­ az igaz nem ígérte, hogy a lövöldékben meg l­sz-e engedve ágyukkal is gyakorolni. Miután mindezen „őszinte“ nyilatkoza­tokat kötelesek vagyunk „pleno valore“ elfogadni, nézetünk szerint az ellenzék föladata szerfelett meg van könnyebbítve, s miután az eszmét az ország védelme ve­szélyeztetése nélkül föl nem adhatja,­­ nincs egyéb kötelessége, mint az újon ki­jelölt álláspontot elfoglalni s kimutatni, hogy az, mit kíván, és oly kivihető, mint a minő szükséges. Tekintsünk szemébe először is az igé­nyelt „technikai akadályoknak“ s mondjuk el eziránt — egy kitűnő szakképzettséggel biró bará­tunk véleménye által is támo­gatva — nézeteinket. Azok, kik a miniszterelnök és a honvé­delmi államtitkárral együtt ezen akadá­lyokat mindenek fölött hangsúlyozták — nem állíthatom hogy ne­mzetek nagy di­csőségére, azt állítják, hogy nem a nyers erő, hanem főként a szellemi ké­pesség hiányzik a magyar nem­zet­b­e­n a­r­ra nézve, hogy műsza­ki csapatok kiállítására képes legyen. Ez állítást régi, megrögzött ellenségeink ajkáról lesték ugyan el, de ne tegyünk recriminatiókat; e helyett mutassuk ki ezen állítás teljes alaptalanságát, melyet a történelem tények által c­áfolt meg. Nem is említve, hogy az űrlövegek (gránátok) első feltalálója is magyar em­ber — Báthori István lengyel király — volt, hogy a vegyes házbeli királyaink alatt még az ozmán birodalom­­is magyar foglyokat használt az ágyúöntödékhez: elvitathatlan és szemünk előtt lefolyt esemény az 1848-ki fölszerelés. Elzárva az egész mi­veit világtól, székelyek öntöt­ték és kezelték az erdélyi védelmi harcz­­ban használt ágyukat: magyar többség kezelte azt a tüzérséget, mely nemcsak az osztrák — de az orosz artelleriával — sokszor egyenlőtlen számarányban diadal­masan állotta ki a versenyt. Honnan vette az 184%-ki szabadság­harczban nemzetünk ezen műszaki csa­patokhoz a szükséges szellemi erőt? Onnan, a­hol csaknem teljesen készen találta. A mérnökök, bányá­szok, kézművesek osztá­lyából. Lejebb szállott-e ezen osztályok szá­ma, vagy szellemi ereje? Ezt senki sem merheti állítani, mert számokkal kimutat­ható tény, hogy ez azóta legalább is megötszöröződött. Már most a védkötelezettség általáno­sítása által, melyet a védtörvény meg­­szentesít, mindezen szellemi erő ma is a kormány rendelkezésére áll, tetszése szerint válogathat belőle. Ugy­e erre még két ellenvetés lehet. Egyik, hogy a honvédkötelezettség nem ad elég időt a betanításra; másik, hogy nincs, ki az újabb vívmá­nyokat betanítsa. Mindkettőn segíthet a kormány abban a p­llanatban, melyben akar. Ha tudott a honvédelmi törvényen mó­dosítani, mibe kerül például egy módo­­sítványt nyújtani be arra nézve, hogy ezen műszaki csapatokba belépőnek pél­dául egy évi szolgálati ked­­v­ezményt nyújt, ellenben a gya­korlati időt néhány héttel meg­hosszabbítja? És ha a magyar tüzér­ezredek úgyis berendeztetnek, mi gátolja a kormányt, hogy ennek tiszteit a honvédtü­zérség be­tanítására — ha kell egy kevés honorá­rium mellett is — ne alkalmazza ? Föl­téve azonban, de meg nem engedve, hogy ezek ezen nemes és szép czélra megnyer­­hetők nem volnának , mi akadályoztatja a kormányt, hogy mint ezt Törökország­ban, Szerviában, és Romániában látjuk, — porosz, angol vagy más tiszteket ne fogadhasson a betanításra? .... Úgy hisszük — semmi, és így a fölvetett nehézségekre nézve, nézetünk szerint kel­lően befeleltünk. Hozzá­teszszük még ehhez, hogy a régi gárdából — értjük a 48/9-es honvédséget, szintén sokan élnek még, kiket, legkivált a betanításra, minden nehézség nélkül le­hetne alkalmazni. Legközelebbről áttérünk a másik ne­hézségre, vonja. De a bizottság a pályázatnak ily előre­ha­ladott stádiumában nem érezte magát feljogosí­tottnak, a visszalépést elfogadni; miért is ez ügy függőben hagyatván, végleges eldöntése a mi­niszternek tartatott fenn. A felbontott javasla­tokban e kö­vetkező ajánlatok foglaltattak : 1. Dunin Borkovszky gr. és Kör­nitz­e­r Ede egy consortium nevében ajánla­tot tesznek, hogy a vonalat 18 hó alatt mérföl­denként 55,200 ft kamatbiztosítékért kiépítik.­­ 2. A bécsi Uniobank az engedély idő alatt 77,200 garantiáért ajánlkozik az épí­tésre. 3A franczia osztr. bank aján­lata felbontatlan maradt. 4. A­z oszt. álta­lános bank az Uniobankkal egyenlő idő alatt) és 59,690 frt garantiával ajánlkozik a pá­lyát kiépíteni. 5. Az osztrák Central­­bank az engedély idő alatt, és 49,400 ftért ajánlkozik az építésre. A felbontott ajánlatok között tehát ez utolsó aránylag a legelőnyösebbnek látszik. A minisz­tertől függ ez ajánlatok közül választást tenni. — Szomorú világot vet hazánk pénzügyi hely­zetére, hogy ezen, az országra nézve oly neveze­tes, mondhatnék világforgalmi pálya építésére egyetlen egy magyar vállalkozó sem találkozik. Ez esetből úgy a pénzügyminiszter, mint a közlekedési tanúságot vonhatnak. Kerka­­poly beláthatja, hogy míg Magyarországnak ön­álló bankja és valutája nem lesz, semminemű nagyobbszerű vállalkozásra nem lesz meg a ma­gyar nemzetben a képesség. Gorove útr pedig még jobban meggyőződhetik arról, hogy jelen helyzetünkben igen hibás valutügyi politika a kamatgaranciával való építés. TÁRCZA:­­ Erriiur ii n­uove! (És m­é.. is mozog a föld!) 15 r­egény hat kötetben. Irta Jókai Mór. M. m­sodik kötet. (Folytatás.) ’A persiettető. Korcza ur a legközelebbi törvény­szünet első napján igy szólt, patvaristájához: — Domine fráter, én holnap elutazom Bécsbe, a baj fi­án kívül senkit sem viszek magammal , mához két bélre pontosan visszajövök. Azalatt magára marad a háztartás minden gondja. Itt a két bélre való konyhapénz, csak úgy kell főzetni, mintha itthon volnék. Ha ez alatt jönnek a cli­­ensek, fogadja el őket, hallgassa ki s vezessen a dolgaikról diáriumot. Hogy pedig a hosszú idő alatt meg ne unja magát, itt a pertár kulcsai, vegye elő sorba a per­csomagokat s olvasgassa a­zokat végig. Az egyik szekrényben vannak a polgári perek, másikban a bűnvádi perek; a harmadik szekrény kulcsát még nem adom oda, abban vannak a váló perek. Végy­e ön sorba a csomagokat, s csináljon belőlük magának kivo­natot, oly formán, mintha referálni akarna a tör­vényszéknél. A­melyik még folyamatban van,­­ ahol írja meg saját belátása szerint a következő replikát, duplikát vagy triplikát. S mindeze­ket nekem, ha majd visszajövök, terjeszsze elő. Az ilyen megbízások Korcza úr főfőtréfái közé tartoztak, oda szokta ő adni a portúra kul­csait, mikor maga törvényszünet alatt kéjuta­zásra rándult, mindig a patvaristájának, mert sokszor megesett, hogy az ellenfél ügyvéde kö­vetelte azoknak kiadatását, hanem tíz közül ki­­lencz esetben az történt, hogy a patvarista azt mondta magában erre a nagy megtiszteltetésre, hogy „dehogy­nem ! Majd én itt neked beleülök a te dohos aktáidba, s csinálom a kivonatot a nagy bolond processusokból s kanyaritok repli­kákat, a mikre az ördög se kért . De alig várom, hogy kihúzd a lábadat az ajtón ! Kereshet aztán, a­ki meg akar találni, a „hét választónál“ a bili­árd mellett ! “ Tíz közül kilencz bizony azt mondta magá­ban, s ha mondta, bizony meg is tette. Hanem néha akadt egy olyan tizedik fajta ember is, a ki bele­feküdt a rábízott periratokba, mint az uj fűszeres inas a mandulába és mazso­laszőlőbe, s a­­ki aztán Korcza urat hazatértekor egész halom kivonattal és replika töredékkel ör­vendeztette meg. Azokat a munkálatokat ugyan Korcza ur mind egy betűig hallatlan hiába va­lóságoknak nyilatkoztatta rendesen, hanem ma­gáért a tényért erősen felmagasztalá az audiátot. „Magából lesz prókátor, látszik, hogy van ked­ve hozzá!“ Az ilyen ritka speciel azután mindig kedven­­cre maradt; azt jurátusnak is olyan helyekre ajánlotta be, a­hol legtöbb gyakorlata lehetett. S a mint ügyvédnek felesküdött, az apróbb pe­reit ráruházta, úgy vezette bele a magasztos pályába. Kálmán is ehez a tizedik fajtához tartozott. A mint főnöke eltávozott a háztól, bezárkózott­­ annak irodájába, s onnan azután csak enni és aludni jött elő. Egész nap a pöriratokban búvár­kodott. Hanem ezek a pörök , belőle nem csináltak prókátort. Érdekelte bennük a lélektani szemlélet, az emberismeret tanulmánya; a magánviszonyok ; a históriai bonyolulat; de ezek mind azt taníják neki, hogy ő belőle nem lesz jó ügyvéd. A költő missiója mindig az igazságot védel­mezni : az ügyvéd kötelessége a bűnöst, az igaz­talant védelmezni ; ha ez a védencze, oly mele­gen, oly erélylyel, oly furfanggal, mint a­hogy az védelmezné magát; mert ő a bűnös „alter ego“-ja; s erre esküje, hivatása kötelezi, s ez is becsületes, szent hivatás. Hanem a költői igaz­ságszolgáltatásnak meg kell halni benne. Aztán minő lélektani tanulmányok ezek az óriási perek. Testvérek veszekesznek azon a vagyonon, a­mit jámbor szülők azért kuporgattak össze, hogy gyermekeik boldogok legyenek. Átkot hagytak nekik. Nagy urak pörlekednek szegény emberek el­len, kik éhezve, nyomorogva költik a pörre utolsó szántóföldecskéik árát. Szegény árvákat ravasz rokonok kiforgatnak minden vagyonukból. Világos követelések elnyuj­tatnak két ember- t­öltő időn keresztül. A perbefogott fillér megnő tallérrá a végén. ] Furfangos szerződések kétséges pontjai miatt­­ nagy urakból koldusok lesznek. Vagy pedig saját hihetetlen bolondságaik miatt lesznek azokká. Jönnek emberek, a­kiknek elemük a veszeke­dés , s nem élhetnek a­nélkül, hogy minden velük érintkező halandó ügye biró elé ne ke­rüljön. Határvillongások százesztendős folyamának biró nem bírja végit vetni. Márkális, urbáriális perekben tárlatot képez a hatalmasabb sérelme a gyöngébbek fölött. És végül „plus valet favor in judice, quam lex in codice.“ (Többet ér a biró kegye, mint a törvény hegye.) Hát még a bűnvádi perek ! Mily iszonyú ta­nulmány ! Mily sötét országa a földalatti világ­nak! A hamisítások, végrendelet-sikkasztások, másvilágra küldések bonyolult tragoediái, mik a magasabb mivelt körök selyem függönyös ablakai mögött játszattak le : alacsony birtok­­hajhász-vágyak rémeseményei. És aztán az a nyelv, a­min a prókátorok ma­guk beszélnek egymásról — ott a papíron ! Mi­kor már kifogytak egymás clienseinek földig való ócsárlásában, akkor neki esnek egymásnak kölcsönösen mint két gladiátor, a­ki egymást szétmarczangolja bérért. Méregbe mártott tollal szurkálnak egymás májába. Elmondják, ki mi roszat tud az ellenfél ügyvédéről ? Nem marad­hat olyan pic­i kis bűne titokban, a­mit valaha gyermekkorában elkövetett, hogy szemére ne vetnék. Ha kis diák korában szilvát lopott, rá­­sütik, hogy tolvaj! ha egy közönyös levelét megkapták, melyben a dátum ki volt igazítva: rámondják, hogy hamisító ! ha szüleit sokat ke­serítette, kiderítik, hogy apagyilkos ; ha a mé­szárszékben a szolgálójának egy hamis húszast adtak vissza, hamis pénzverő a neve; ha liberá­lis nézetei vannak, akkor rebellis, ha a kormány­hoz szít, akkor hazaáruló ; ha templomba jár, akkor farizeus; ha nem jár, akkor atheista; ha kártyázik, akkor „spiller !“ ha nem kártyázik, akkor „schnorrer“; ha van felesége, akkor „babiner“, ha nincs felesége, akkor nőcsábító, ha van pénze, akkor uzsorás, ha nincs pénze, akkor csirkefogó ; ha szép ember, akkor festi magát, ha nem szép, akkor madárijesztő; ha a kéménye kigyulladt, akkor gyújtogató, ha az orra veres, akkor részeges; s jaj annak, a­melyiket egyszer valaha valami iskolából ki­csaptak ! Bizonyos lehet róla, hogy mindenik ellenfele azon fogja kezdeni a replicáját, hogy ámbár köztudomású dolog, miszerint az ellenfél érdemes ügyvédjét az iskolából kicsapták, stb. — Néha aztán annyira megy a kölcsönös nyá­jaskodás, hogy a biró nem állhatja tovább a dolgot s veszi a véres plajbászt s „biróilag“ kitörli a gorombáskodásokat, sőt némelykor odáig megy a dolog, hogy egyik félnek „emen­­dát“ (nyelvváltságot) kell fizetni, de legtöbb­ször kölcsönbe esik. (Folytatása következik.) — A munkács­szryi vasút kiépítésére az ajánlati tárgyalás febr. 28-ikán déli 12 órakor tartatott meg a közlekedési minisztériumban, az e czélra kiküldött bizottság jelenlétében. A pályázati és építési feltételek felolvasása után a franco-osztr. bank képviselője kijelente, hogy a nevezett bank által tett ajánlatot vissza­ A magyar királyi államvaspályák s a magyarság ügye. A magyar királyi állam­vaspályák üzletigaz­gatósága a „Hon“ reggeli 3- ik számában köz­zétett felvilágosítást intézte e lap szerkesztősé­géhez, mely szerint a magasabb hiva­talkörökben tizenegy hely magyarok által van betöltve. Ha az üzletigazgatóság azt hiszi, hogy e ténynyel a lapok hasábjain ellene intézett meg­rovásokat, s a rosz és német igazgatást illetőleg, most már határozottan megc­áfolta és nyugodtan visszautasíthatja, nagyon téved. Ama magasabb hivatalkörök felsorolásában ugyanis oly sajátságos kifejezé­sek fordulnak elő, melyeket az üzletigazgatóság jelenlegi szervezetében létező szolgálati ágazatok elnevezése mellett nehéz megérteni. Hogy tehát a dolog mibenlétét felderítsük, most már a szó­ban forgó hivatalnokokról egyenként kell szól­nunk, előre bocsátjuk mindazonáltal, hogy nem c­élunk az illetők személyét kisebbíteni, hanem ez­úttal is csak az igazgatóságot mint olyant kívánjuk közelebbről ismertetni. Tehát m­a g­y a r a „könyvvezetés főnöke!“ Igen is Drössler Frigyes főkönyvve­zető Bécsben született, igen jól tud németül, hogy magyarul egy szót sem ért,tán nem is az ő hibája. Vagy tán a számvevő osztály elöljárója gya­nánt a kormány részéről kirendelt Sturm Károly számtanácsost értsük a fentebbi elnevezés alatt? Sturm úr magyar ugyan, de ama bizonyos elmúlt korszakban annyira budai jelleget nyert, hogy tőle a magyar szellem vajmi kevés ápolást vár­hat.­­ A 2-ik igazgatói helyettes Langer Bódog sop­roni születésű, s a magyar kormánynál is ma­gas állást viselő hivatalnok fia, Bécsben nevelte­tett ugyan, de bár mintegy tíz év óta hivatalos­­kodik osztrák-magyar vasutaknál, a hazai nyelv iránt csak most kezd­­annyi rokonszenvet érez­­ni (?), hogy bokros foglalkozásai mellett unal­­­­mas óráiban a grammatikát forgatja. A „technikai közlekedési osztály főnöke“ szokatlan kifejezés személyesítőjeként csak­is a gépészet és vonatmozgósítás főnökét, Forcher Adolf felügyelőt érthetjük , ki Stajerhonnak Cilii városát nevezi hazájának, itteni huzamos­ szolgálata után meglehetősen beszél ugyan ma­gyarul, ámde irodájában magyar ügykezelést hiában keresne vala­­. „Közlekedési ellenőr“ a magyar államvaspá­lyák terminológiájában annyira új kifejezés,hogy ezen állás ha létezik is, még alig van betöltve. Különben Starnfeld Aladár báró és Fiala Vilmos „vonatellenőrök“ egyike sem tud magyarul. „Az összes anyagszerkészlet főnöke“ Scha­­schek Bálint szerelvényt felügyelő eredeti budai typus. Magyaros érzelme és a szabadságérti küzdel­mekben szerzett érdeme ajánlja tán az olasz szár­mazású De Copet Ferenzzet, mint a benyujtvá­­nyi jegyzőkönyv (igtató hivatal) főnökét ; nyel­vünket azonban ez is csekély mértékben bírja. Hátra vannak még a bizonyára nem alárendelt szerepű építkezési és a pályafentartási osztályok főnökei, Schubert József és Skalka János, felü­gyelők. Ezekről mint tudvalevőleg mindenké­pen csehekről, úgy látszik, már jónak látta a felvilágosítás hallgatni. De térjünk vissza a személyes ügyek osztályá­nak főnökére, miután a felvilágosítás homályos modoránál fogva ismét­­önkénytelenü­l oly kérdés merül fel, melynek megérthetése vé­gett kell, hogy a tulajdonképen kit egymás mel­lé állított alakot rejtő fátyolt fellebbentvén, tisztán megkülönböztessük a minden­esetre ma­gyar­­Kuppis Gusztávot, a­ki annak előtte volt ugyan személyügyi főnök, de ezen állást mintegy fél év óta a nyugdíj és betegsegélyzési ügyek kezelésével cserélte föl — és a nem magyar, hanem­ porosz születésű hornburgi bá­ró Hornig Vilmost, a személy­ügyek jelenlegi tit­kárát. S itt az igazság elismeréséül szívesen meg­váltjuk, hogy a külföldi Hornig Vilmos, ha­bár máig sem nyert indigenatust, a magyar nyelvet oly mértékben sajátjává tette, hogy bármely magyar tiszttársával méltán egy sorba állítható. — Eléggé bizonyítja ez, hogy az idegen szár­mazása is képes, ha őszinte hajlammal viseltetik azon ügy iránt, melyet szolgál, mely néki ke­nyeret és rangot ad, megtanulni a hazai nyelvet s igy eleget tenni legalább azon első és elenged­­hetlen feltételnek, melyet a magyar közintéze­teknél alkalmazott hivatalnokok elé ma bizo­nyára több joggal szabhatni, mint egykor a cs. k. osztrák kormány tette azon magyarokra né­zve, kik Magyaror á­g területén bármely csekély állami hivatalban alkalmazást nyerni óhajtottak. Nem azt kivánjuk, hogy az idegen származá­súak minden áron kizárassanak állami és közin­­tézeteinkből; nem kárhoztatnék a magyar álla­mi vaspályák üzletigazgatóságát sem azért,hogy egy két nem magyar születésű hivatalnokot, ki­ket a korábbi társulati viszonyokból eredt köte­lezettségek folytán vett át, kebelében tovább is megtartson ; de hát miért nem követik a porosz báró példáját a többi magasabb hi­vatalkör­öknek Csehországból, Stá­jerhonból, Bécsből és Sopronból származott fő­nökei? Mind­ennek megvan a maga oka, s aztán itt is végén csattan az ostor. Az igazgató s az első és második igazgatói helyettes közt áll az elnöki titkár. Ez először is hivatva van a személyügyi főnök mű­ködését ellensúlyozni; továbbá nemcsak a czi­­mének megfelelő állás fontosságánál s az összes igazgatósági tagok működésére kiterjedő fel­ügyeleti jogánál fogva, hanem úgy is, mint Stempf Károly igazgatónak benső barátja, min­den ügyben döntő befolyást gyakorol. Ez Bika Hugo Lajos, ki Prágában született, osztrák ka­tona volt, magyarul mit sem­ ért. Erről is hallgatott az üzletigazgatóság, így vannak ama magasabb hivatali körök a gyár egyének által betöltve. S minthogy nem az alárendelt kezelő hivatal­nokok, nem is a fogalmazók, hanem ama m­a­­­gasabb körök intézik az ügyeket; innen van, hogy a magyar királyi államvaspályák mint közintézet, mint a nemzetgazdászat egyik jelentékeny tényezője, a magyarságot nem mozdítja elő, mert igazgatása rosz és a német. Ennyit a felvilágosításnak magyarázatául. X. Nagyon sajnálnék, ha a lapunkban hozott közlemények e tárgyról tévesen magyaráztatnak. Mi nem az idegen nemzetiség kiküszöbö­lését tartjuk feladatunknak, de igenis az idege szellemét. Nana üldözzük, sőt nyereség­nek tartjuk mind azt az idegen tehetséget, meg hazánk anyagi jólétének szentelte magát; valódi szellemi tőkepénz az, mit a külföldről szívese látunk beruháztatni nálunk; de egy, a­mit min annyitól megkívánunk, követelünk, az, hogy­­ Magyarország szolgálatában áll, tekintse ez hazájának, melynek jólétét előmozdítani haza fiúi kötelessége, ne pedig egy puszta ü­zleti objectumnak, melyet csupán kiaknázni feladati S ez utóbbi vád az, a­mi nagy mértékben terhel a Magyarországon épült vasutak kezelőit. Azon felül pedig a vasúti ügykezelést, mint életpálya is, nyitva akarjuk látni Magyarország minden­ nyelvű intelligenciájára nézve. Soha Magyar­ország addig rendes utón nem lesz, a­míg a értelmiség folyvást csak az ügyvédi, hivatalnok papi és orvosi pályákon keresi jövendőjét egyéb a praktikus életbe vágó pályáktól vissza­riasztatik. Már pedig bizonyos, hogy visszariasz­tatik. Kereskedelmünk egészen idegen; keres­kedelmi akadémiánknál a nem németnek száz­szoros akadályokkal kell küzdenie. Hadászatunk egészen német, ott vagy németté kell lenni vagy nem lehet előre menni. Végül a technika pályákon system­atice feltartóztatják az oda tö­rekvő magyar értelmiséget, s az sajnos, hogy legnagyobb mértékben tapasztalhatni vasutaink­nál. A legnagyobb magyarországi vasúttársula­toknál még csak gyakornokul is ritka eset, hogy magyart felvegyenek. Legalább tehát a saját magunk országos költségén épült vasutainak ügykezelésénél követelhetjük, hogy nyissanak tért az oda törekvő tehetségeknek s viseltesse­nek irántuk jó akarattal; a ki pedig külföldről­ jön be, sajátítsa el annak a közönségnek nyelvét, a melynek igényeit kielégíteni köteles­sége. Szerk. Országgyűlési tudósítások. A mai ülésben tovább folytattatott a honvéd­­lovasság szaporításáról szóló tvjavaslat tárgya­lása. Az ülés elején csak Ürményi volt szólást felírva, de ennek beszéde vitát keltvén, a szóno­kok egész sora vette fel a vita fonalát. Az esti lapunkban elmondottak után Tisza László és V­á­r­a­ds­y Gábor igaziták helyre félreér­tett beszédeiket. P. T­ó­t­h Vilmos a szláv egységre vonatkozó­lag monda el nézeteit. Dobsa Lajos kü­lönö­sen a miniszterelnök beszédére tett humoros megjegyzéseket. Ezután A­n­d­r­á­s­s­y gr. fe­lelt Jókai M. és Horváth J. interpellátióira G­y­ö­r­f­f­y Gy. mint a közp. bizottság kisebb­ségének előadója, hosszú beszédben védelmezte az ellenzéknek e kérdésben elfoglalt álláspont­ját és c­áfolta a kormány és pártja részéről íöt érveléseket. A képviselőház 299. ülése febr. 28. Az említett vita folyamában Csernátony után szólt Hollán Ernő,a­kinek beszédéből az esti la­punkban említetteken kívül kiemeljük még a következőket: Várady Gábornak a törvényre azon hivatkozá­sára, mely szerint a törvény végrehajtása szigo­rúan követeli, hogy a honvédség tüzérség és mű­szaki csapatokkal láttassék el, felolvassa a véd­erőről szóló törvény 6. 12 és 9. §.-át, s ezekbe azt következteti, hogy ezek intézkedése csak a honvéd lovasság és gyalogságra vonatkoznak s azokban semmi más nem foglaltatik; neveze­tesen a 9. §-ból, mely a legénység nyilvántar­tásáról szól, nem következtetheti azt, hogy ezek­ből külön tüzérséget és műszaki csapatokat kel­lene alakítni. Tisza Lászlónak Poroszországra történt hivat­kozására megjegyzi, hogy az épen a kormány álláspontja mellett szól, mivel a landwehr nem bír külön önálló tüzérség és műszaki csapa­tokkal. A dolog érdemé­t kijelenti, hogy ezen fontos kérdésben nem a sympathiák, hanem a reális okok tartandók szem előtt. A honvédség létszáma még ez év folytán 140.000-re fog emelkedni. A legnagyobb aka­dályok le vannak küzdve, a felszerelés nehézsé­gei többé nem léteznek s a további fejlődésre

Next