Aetas, 2004 (19. évfolyam)
1. szám - FIGYELŐ - Egy kitalált tárgy megtisztítása (Szekeres András [szerk.]: A történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. Atelier Füzetek 4. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2002.) Kisantal Tamás
E szempontból a kötet következő két része beteljesíti elvárásaimat: az emlékezetblokk főreferátumában Apor Péter éppen egy magyar példán, a munkásmozgalmi panteon elemzésén keresztül fejti ki Pierre Noraieux de mémoire-fogalmának kritikáját. Apor azt mutatja be, hogyan próbált a kádári kultúrpolitika egy síremlékcsoport összeállításával valamifajta munkásmozgalmi kontinuitást teremteni, mely Táncsicstól a Tanácsköztársaság halottain át egészen 1956 „mártírjaiig" terjedt. E panteon létrehozásának célja - állítja Apor - egy fikcionális folytonosságtudat kreálása volt, mely intenció alapvetően nem az emlékezet helyeinek Nora-i fogalmára épül, sokkal inkább a folytonos emlékezet utolsó Nora-i megjelenésmódjához, a nemzet fogalmához hasonlítható (persze ez a Kádár-rendszer esetében sokkal nyíltabban ideologikus és „megcsinált", mint a nemzetkoncepció). Gyáni Gábor tanulmánya a nemzeti emlékezet rítusainak egyik leglátványosabbikát, az ünnep fogalmát, illetve konkrétan a Szent István-ünnep (augusztus 20.) történetét vizsgálja 1819-es intézményesítésétől a kommunista éra „nemzeti alkotmány" ünnepéig. Gyáni azt a folyamatot kíséri figyelemmel, ahogy a különböző ideológiák és politikai diskurzusok új és új (saját jelenükből visszavetített) értelmet próbálnak kapcsolni egy korábbi eseményhez, s ezzel önmagukat legitimálva saját létüknek folytonos, történelmi dimenziót igyekeztek kölcsönözni. K. Horváth Zsolt szövege az emlékezet egy újabb oldalát vizsgálja, a szöveges forrásokat: 1848-as naplóktól, visszaemlékezésektől 1948-50 közötti munkahelyi önéletrajzokig, a személyes emlékezet ideologikus, gyakran átpolitizált dokumentumait. Fontos probléma ezeknél, hogy a történész mit kezdhet velük, azaz forrásként mennyiben, milyen eszközökkel lehet ezekben elkülöníteni a tényeket a fikciótól. Tisztán szövegelemzési, narratológiai eszközökkel nincs erre lehetőség, a narratológia nem kínál biztos, mindenekfelett álló fogódzót ezen distinkcióhoz (a szerző itt Genette, Eco és Ricoeur a témáról írt tanulmányaira hivatkozik). K. Horváth szerint a vizsgálatokban át kell helyezni a hangsúlyt: nem a valamiféle nagy történethez viszonyított különbségeket kell megnézni, hanem azt, hogy a naplóvagy önéletíró milyen módon konstruálja meg saját történelemképét. Olyan személyes történelmek ezek, melyek mind a globális történelemmel, mind pedig egymással is diszkontinuusak. Az emlékezet szövegei - állítja a szerző - egy új történelemkoncepció felé nyitnak utat, melynek központi fogalma már nem a globalitás, hanem a személyesség, nem az igazság, hanem a valószerűség, nem a dokumentum, hanem a tanúságtétel. Ha azonban egy nem hagyományos, de a K. Horváth által felvetettnél „globálisabb" történetiség-felfogás szempontjából vizsgáljuk az önéletírásokat - hogy kicsit visszakanyarodjak előző témánkhoz -, úgy vélem, ebben például fel lehetne használni a foucault-i nézeteket (K. Horváth hivatkozik is Foucault-ra). A diskurzuselemzés, valamint a kései Foucault szubjektumvizsgálatai segítséget nyújthatnának a naplók, személyes történelmek (történeti) szubjektumképző mechanizmusainak, és azok hatalmi diskurzusokkal való összefüggésrendszerének feltárásához. (Persze itt nem K. Horváth megközelítésmódját akarom kritizálni, csupán egy olyan területet említeni, ahol a foucault-i metódus talán termékenyen alkalmazható.) A következő rész Koselleckkel és a fogalomtörténet-írással foglalkozik. Mint korábban említettem, bár a fejezet címében Koselleck neve szerepel, mégsem olyan értelemben vett „főhős" ő, mint korábban Foucault, hiszen a három tanulmány inkább a fogalomtörténetet és a magyar viszonyokra való alkalmazhatóságát tárgyalja, mint Koselleck tágabb értelemben vett történetfilozófiáját. Trencsényi Balázs főreferátuma a fogalomtörténethez kapcsolható különféle irányzatokat külön-külön ismerteti és elem-