A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-17 / 11. szám

Dénkó György versei Zajló egek alatt Állsz a zajló egek alatt, felhők alatt, virrasztod a hűtlen napot, virrasztod az életed. Fönt a vak bosszú sötétlik, kétes szándék, hited sunyit, latol, dadog, anyád arcát égeted. Az vagy, ami voltál, rémült isten állat, aki barlangjába bújik, hogyha meglódul az ég. Haragod is félszt takar csak, s bamba, béna lelked hideg fényben izzik, felvillantva csúf mezét. Kié vagyok hát Kié a napok fáradt mozdulása? Kiért a vigasz, ez a holt teher, ami a gyönge vállon úgy hever, hogy az ember szívesen lerázná. Kié vagyok, kié hát voltaképpen? Csak hunyorgok a napra izgatottan, a szívemben egy ismerős halott van, hörögve sír iszapos rejtekében. Feltámad a Kéz Egy szó, egy kékekes, nehéz szó hull a csöndbe, s feltámad a Kéz, a dajkáló, a porrá lett, a hű, az elfelejtett s örökéletű. Mintha beszélne, morzsálná, amit elhallgatott, magával sírba vitt: a bánatot, a fájdalmas valót, az irgalmatlan életet, a holt idők méhéből rezdülő eget, s a földet, melyből kínnal vétetett. Szólít a kéz, a kenyeret szegő, a síri csöndbe rejtett vallató, az anyamellet balgán kellető, a sosevolt, az örökkévaló. Mocorog már Ébred a glóriás tavasz, mocorog már, neszez a gaz. Rügyek szeplőzik maholnap, megjuhászodnak a szelek. Szelíd fénye lesz a pornak, minden titkolt vágy megered, pici csápjuk a levelek kidugják, fényt abrakolnak. A leány örömtől ragyogva bólintott a fejével üdvözletül. Az ifjú fürgén szaladt fel a lépcsőn és megállt a leány előtt. — Annavirágl — szólt ismét nevetve és játszian szorította rá két kezét a leány arcára. — No, no! — nevetett a leány és megfogta a csuklóját. — Úgy vártalak téged. Anyám a faluban van és az emberek csak később jönnek meg az erdőből. — így hát te egészen egyedül voltál, és természetesen borzasztóan féltél — nevetett az ifjú, és a kezét nem vette le a leány arcáról. Azután a szembefordult leányt gyöngéden betolta a küszöbön át a szobába. Az ifjú a hátizsákot kis kamrájában egy szegre akasztotta. — Találd ki, min gondolkoztam most, hazajövet — szólt az ifjú, mikor visszatért a szobába. — A te rejtvényeidet nem tudom megfejteni soha. No, min gondolkoztál? — Csak azon, Annavirág, hogy neked is kellenének már ilyen hótalpak — felelte az ifjú és a leányt kezénél fogva maga mellé húzta a padra. — És amint alkalmas fát találok, csinálok is neked. — Ne, ne! Hisz úgysem tudok síelni. — Éppen azért, hogy tanulj meg! És azután valamelyik nap eljössz velem az erdőbe, ott pedig mutatok neked valamit. — Azt a sok, rettenetes sok farakást? — Akár azt is, és felemelnélek a legeslegmagasabb farakás tetejére; úgy ülnél ott, mint egy pintyőke! De nem, nem, most másra gondoltam. Figyelj csak! Ott az erdőben egész más világ van, mint Itt a faluban. Egészen másként élnek, esznek, isznak és beszélnek ott, mint itten. Az erdőnek megvannak a maga külön útjai, falvai, még temploma és papja is van — és ... — Ezt megint csak te találtad ki nevetett a leány. — De bizony nem én találtam ki, hanem valóban így van. Menj, nézz körül és aztán vald be, hogy vajon mesét mondok e. Most éppen jó idő van hozzá. — Mi van veled, hogy így bolondozol? Nem mehetünk mi most sehova... és azt hiszem, máskor se! — Bizony elmehetünk és el is megyünk azonnal! Az edényes szekrényhez lépett, a sarokban a kifeszített spárgáról leráncigált egy kis gyapjúkendőt, s azt könnyedén a leány fejére kötötte. — Most indulunk! A leány mosolyogva vette le fejéről a kendőt, s nem tudta, hogy mit gondoljon. — Még most sem érted? — nevetett az ifjú és kezébe vette a kendőt. — Természetesen, figyelembe kell venned, hogy eltelt már néhány hét, és hogy már a hótalpaid is készen vannak. Gyakoroltuk már néhányszor a síelést a mezőn s így nem vallok veled szégyent. Most pedig indulni fogunk! Odanézz! A leány belement a játékba. Az ablak fájára ült és mosolyogva nézett ki az udvarra. — Amoda tettem a hótalpjainkat egymás mellé — folytatta az ifjú. — És most felcsatoljuk. Apád, anyád és bátyáid az ablakból nézik indulásunkat. No, de mi az, miért kopogtatja meg anyád az ablakot? — Nagyon magas dombokra fel ne vidd azt a leányt! — figyelmeztet anyád. — Úgyis sokat fog esni. — De bizony éppen a legmagasabbakra kapaszkodunk fel! — nevetek és közben már indulunk is. — És te egészen jól síelsz, leesésről szó sem lehet. Majd a mezőnek arra a szélére megyünk és onnan azon a kis erdős földnyelven keresztül a Hirvi-mocsárra. A pálya olyan síkos, mintha vajjal volna megkenve. — De egyszer csak kerítés áll előttünk és azon bizony nem könnyű átjutni. Mit tehetek mást, ölembe kaplak, felemellek és te olyan szépen átkarolod a nyakamat... — Visszafordulok rögtön, ha ilyeneket mondasz! — kiáltotta a leány, de úgy, mintha csak félig volna igaz. — Ne, ne! Ez a kerítés igazán nagyon magas volt, a többieken talán átjutsz az én segítségem nélkül is. — És azután folytatjuk utunkat és csendesen haladunk felfelé a Kultanen-halom oldalán; ismered, ugye, hisz sokszor kerested ott a teheneket? Azon túl már kezdődik is az irtott terület. — Most a Kultanen-halom csúcsán vagyunk. Reggel van, természetesen, most kelt fel a nap, a hőtelep ragyog és dércsillagok sziporkáznak az ágakon. — Nézd csak azokat a fákat ott, a másik domb lejtőjén! — mondom én. — Olyan szépek , és olyan tiszta fehérek, mint amilyen te vagy. ** DsatusKorniff \ Bölcsek mosolya Nyolcvan esztendő 1930-ban Thomas Mann egy önéletrajzi írásában annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy mint édesanyja, ő is 70 éves korában fog meghalni. 1945-ben érte el Thomas Maim ezt a kort, olyan jó egészségben és szellemi frisseségben, hogy abban az évben 500 oldalt írt meg 700 oldalnyira tervezett könyvéből. Ami előbb idézett jóslását illeti, 1946-ban így nyilatkozott: — Fiatal koromban meg voltam győződve arról, hogy legfeljebb 40 évig fogok élni. Azután mindig kijjebb toltam ezt az időpontot, és ma már azt hiszem, igen magas kort érek majd el. Igaza lett. 80 éves volt, amikor meghalt. A humanizmusról Thomas Mann mondotta: Mi is az a humanizmus? Emberszeretet, semmi más, ezen a réven egyben politika is, lázadás minden ellen, ami beszennyezi és lealacsonyítja az ember eszméjét.