Építünk - Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 5. (1954)
1954 / 4. szám - VITA - Juhász Géza: Népi írók
Miféle írókról jelenti ki ezt Horváth Márton ? Fölszólalásának ezen a helyén néhány „a régebbi írógenerációhoz tartozó kiváló” írónkkal foglalkozik : Illyés, Veres Péter és Szabó Pál nevét sorolja föl, tehát három „narodnyik”-ot, akik mellett, mondja, Déryt s másokat is említhetne. Három „narodnyik”-ról beszél anélkül, hogy használná a népi író kifejezést. Úgy gondolom, a jövőt illetően ez lesz a helyes magatartás. Bóka Lászlónak természetesen igaza volt, amikor azt mondta a minap Debrecenben, — ahol már valami élővita-félét rendeztünk volt erről a problémáról , hogy a „népi író” nevet törölni a szótárunkból annyit jelentene, mint nagyon érdemes íróink melléről leakasztani a vitézségi érmet, esetleg a sebesülési érmet is. Hadd ismételjem : 1944-ig terjedő működésük irodalomtörténeti tárgyalása nem képzelhető más címszó alatt, mint népi írók. De ami azóta történt velük, egyénenként élték át. Idők folyamán annyi balítélet tapadt a népi író névhez, hogy jelenlegi rendkívül hasznos, értékes alkotásaikat meg kell szabadítanunk ettől a fekete glóriától. Célunk : annak a megállapítása, mi az, ami összekapcsol velük : összekapcsolja népünket, Pártunkat, egész fejlődő életünket népi írókorbeli hagyatékukkal s jelenlegi alkotásaikkal. Azt hiszem, mint ahogy az eredeti gazdaságpolitikai bírálatot később irodalompolitikai értékelésnek, majd 1948-tól fogva egy időre politikai anathémának lehetett fölváltania, most viszont már eljött az ideje az irodalomtörténeti helyreillesztésnek, amelyben nagyon az esztétikai szempontokra tolandó a hangsúly. A jelenségek dialektikája magyarázza, hogy ezúttal ép az esztétikai vizsgálatok és meggondolások igazolják majd a volt népi írók helyzete tisztázásának sürgős politikai fontosságát. Volt idő 1948 után, mikor az látszott legégetőbb tennivalónak, hogy megvédjük az olvasót a narodnyik-fertőzötttől. Fejlődésünk mai színvonalán merőben más a feladat. A volt népi írók közt a felszabadulás után mutatkozott sok megtorpanás ; egyesek el is némultak. Idestova azonban mindnyájan megszólalnak, s nem egy közülük évek óta túl van az útitársi fokon; fegyvertárs, az első vonalban harcol. Népünk olvassa, szereti a műveiket; fiatal íróink számottevő része mesterét látja bennük. Tűrjük-e még, hogy az ellenség ma is a saját erőiként vethesse be őket ? Tűrjük-e, hogy sok jó elvtársunk agyvelejében még mindig olyan fiókba legyen begyömöszölve művük és nevük, amelyiknek ez a fölírata : „Méreg” ? Ebben a tudatban, az összefüggések ilyen latolgatásával vizsgáljuk fölül ma a népi írók kérdés-komplexumát. Mérjük őket kritikusan, de azzal a tisztelettel, amelyet jogosan igényelhetnek azok, akik ugyan meg-megtántorodtak a viharos hajó fedélzetén, — volt, aki le is zuhant az árbócfáról, — de azokért próbáltak helytállni, tiltakozni, akiket, a fedélzet alá zsúfolva, sziklákon készült szétzúzatni a régi kormányos, — hajóstól, mindenestül. 2. . Révai József alapvető műve, a Marxizmus és népiesség (Bpest, 1946.) 1938-ban keletkezett, a hitleri háború előtt. Politikai tett volt : fegyvertársi őszinteséggel tárta föl, mi tanulnivalójuk van a magyar marxistáknak a népiektől, de azt is, hogy a népiek még inkább rászorulnak a marxista iránymutatásra. Félreérthetetlenül hangsúlyozta értéküket : „Mi nem... a „völkisch”,... a fasiszta „népiesség”-ről akarunk szólni, hanem arról a másikról, amelynek tartalmát inkább az orosz „narodnik” szóval lehetne meghatározni... a „népies baloldalról.” (I. m. 13. 1.) Majd így folytatta : „túlzás nélkül lehet állítani, hogy az utolsó két évtized legjelentősebb szellemi áramlata Magyarországon”. (14. 1.) „A népi mozgalmat annak kell venni, ami nem egyszerű politikai mozgalomnak a szó mindennapi értelmében, hanem nagyigényű szellemi áramlatnak.” (15. 1.) Immár klasszikussá váltak Révai megállapításai a népi írók két hullámáról: az 1918 után föllépők csalódtak a munkásosztályban, a tíz évvel későbbiek a bethleni konszolidációban, a hivatalos Magyarországban, a diplomások vezetőszerepében. De még ez a „második hullám” sem volt egységes mozgású. Révai mutatott rá, milyen mélységesen különbözik Erdei Ferenc kiút keresése a Veres Péterétől. Erdei akkor még a módos parasztot akarta polgárrá tenni, mint ahogy ez is lett volna a fejlődés „normális” útja. Révai rávilágított, hogy ez csak a szegényparasztság elnyomorodása árán lehetséges. Veres Péter viszont át akarta menteni a parasztközösséget egyenesen a szocializmusba, megkímélve a polgárosodás kálvária-útjától. Csakhogy egyik sem látszott járhatónak a mi viszonyaink között. Erdei elgondolása még nem, hisz a paraszti polgárosodásnak útjában állt a nagybirtok . Veres Péteré már nem, mert