Az Én Ujságom, 1942-1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1942-10-03 / 1. szám

3 Egy reggel az jutott Liba néni eszébe, hogy a kis szigeten már­iztosan megérett az alma, el­lene menni egy jókora kosár-t, szedni belőle. Nem is töp­rengett sokáig. Felöltözik, elkéri Hód úr csónakját, megy almát szedni. Ilyen kirándulásra persze meg­felelően kell öltözni. Liba néni is felvette a régi, kockás karton­ruháját. Vastagtalpú cipőt hú­zott, mert abban könnyebb jár­ni és nehogy megfájduljon a feje, széleskarimájú kalapot vett fel a nap ellen. Nemsokára útnak indult. Fél­óra múlva már be is kopogott Hód úr vízparti házának abla­kán. — Ki zavar? — hallatszott Hód úr barátságtalan válasza Liba néni udvarias kopogására. — Ne keltsenek fel, mert al­szom. — Aki alszik, nem beszélget, tehát Hód úr még biztosan nem aludt el, — felelte Liba néni. — De alszom, csak álmomban beszélek, — kiáltott ki Hód úr. —­ Akárki van is itt, menjen el gyorsan és ne zavarjon. És hogy a kellemetlen látogató minél hamarabb tovább álljon, a barátságtalan Hód úr kidobta cipőjét az ablakon. Még szeren­cse, hogy nem ütötte meg Liba néni orrát. — Ilyen gorombán fogad, pe­dig csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy kölcsön ad­ja-e a csónakját, mert a szigetre szeretnék menni, almát szedni, — magyarázta Liba néni sértő­dötten. — A csónakot viheti, — kiál­tott ki Hód úr, — de jó lesz, ha minél előbb tovább áll, mert fel találok ébredni és akkor bizto­san nagyon dühös leszek. Liba néni örömmel sietett le a tópartra. Beült Hód úr szép, kalandos almaszedős kékre festett csónakjába és evez­ni kezdett. Evezett, evezett nagy buzgóan, de a csónak csak nem mozdult. Pedig Liba néni ugyan­csak igyekezett. Egyszerre csak szégyenkezve vette észre, hogy a csónak meg van kötve. Gyorsan kioldotta a kötelet és most már nem hiába mozgatta az evezőket, a csónak gyorsan haladt előre és nemso­kára ki is köthetett a sziget partján. A szigeten a hollók károgva vették tudomásul, hogy kövér, öreg Liba néni jár itt. De Liba néni ügyet se vetett erre a rossz­modorú, neveletlen társaságra. Megkereste az almafát és szor­galmasan szedte a pirosarcú, pompás almákat. Mikor a kosara megtelt, visszament a csónakhoz és visszaevezett Hód­úr kis ki­kötőjéhez. Ijedten látta, milyen magasra kell felkapaszkodni, hogy szerencsésen partra érjen. Mikor elindult, észre se vette, milyen meredek a part. Nagyot sóhajtott hát Liba néni. Nem volna jó vízbe pottyanni, mert itt nagyon mély a víz és vastag­talpú cipőjében, nehéz kosárral bizony nem tudna úszni. Mikor szerencsésen kiugrott a partra, először Hód úr házához sietett. Kivett kosarából hét szép almát és hálája jeléül sorba rak­ta az ablakdeszkára. — Majd megörül Hód úr, ha felébred és megtalálja, — gondolta elégedet­ten Liba néni. Amint hazafelé bandukolt, egyre csak azon járt az esze, mi­lyen veszélyben is forgott. Mi­lyen rettenetes lett volna, fia a meredek partról lepotyog a mély vízbe.­ Az almáit mind elvesztet­te volna és még jó, ha nem ful­lad be a tóba. Amikor ez eszébe jutott, úgy elszomorodott, hogy otthon leült a verandán kényel­mes hintaszékébe és keservesen elkezdett sírni. Arra sétáltak kedves barátnői, a Kacsa kisasszonyok. Mikor meghallották Liba néni hangos zokogását, nagyon megijedtek. Megálltak és bekiáltottak. — Mi történt, Liba néni? Va­lami baj van? Vagy eltört vala­mit? — Sokkal fenyegetőbb volt a veszedelem, — szipogott Liba né­ni. — Életveszélyben forogtam... — Mi történt? Jaj, jaj, Liba néni, mesélje el, mi történt! — sápitoztak a Kacsa kisasszonyo­­nyok. —­ Majdnem megfulladtam, — mondta Liba néni és közben hol a szemét, hol az orrát törölgette pöttyösszélű zsebkendőjével. — Hol? Hol? — kérdezősköd­tek a Kacsa kisasszonyok. — Hód úr házánál, mikor a csónakból kiszálltam. —­ Hála Isten, hogy nem tör­tént semmi baja, — örvendeztek a Kacsa kisasszonyok. — Bejö­vünk, főzünk egy jó teát és ki­teregetjük a nedves holmiját, ne fáradjon, Liba néni, a nagy ijed­ség után. — Nem lettem vizes, — ma­gyarázta Liba néni megszeppen­ve. — Nem estem a tóba, hála Isten. Mert ha beestem volna, biztosan megfulladok, olyat, mély ott a víz. — Hát csak azért sír, Liba néni, mert baj lehetett volna? — álmélkodtak a Kacsa kisasszo­nyok. — De akkor nem szabad búsulni, akkor éppen nagyon kell örülni. Jöjjön velünk Gyöngytyúkék üzletébe, Liba néni, vesz egy kis süteményt, ha azt megeszi, megvigasztalódik. Liba néni kicsit szégyenkezett. Besietett a szobába, kivett egy tiszta zsebkendőt, megtörölte a szemét, azután elment a Kacsa kisasszonyokkal sétálni. És köz­ben már örvendezve gondolt, arra, milyen szerencsés is, hogy nem pottyant a vízbe és nem fulladt a tóba Hód uram háza előtt. M. C. P.

Next