Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
SZÜLŐFÖLDÜNK 1980. március 30., vasárnap. Endrődön még a nap is másként sírt Harmincöt évvel ezelőtt, már a földosztás kezdet kezdetén kiderült, hogy Békés megyében a jogos igénylők tömegéhez képest nincs elég kiosztható föld, a túlzott elaprózástól pedig óva intette a szegényparasztságot a megyei földbirtokrendező tanács. Javasolták, hogy aki kimarad az ősi jussból, az telepedjen át a Dunántúlra, az elhagyott sváb portákra. Ott talán a földhöz gazdasági felszerelést és lakást is kaphatnak. Endrődön — a viharsarki földmunkás mozgalom egykori fellegvárában — 736 jogos igénylőnek nem jutott egy tapalatnyi föld sem. Több mint 200-an jelentkeztek a Dunántúlra. Igaz, hogy az ország határán belül volt egy új „honfoglalás”, mégis rendkívül nehezen szokták meg az alföldi emberek az új klímát, a dimbes-dombos vidéket, az ott élő embereket. A szívük visszavágyott a hűtlenül elhagyott Hármas-Körös-parti községbe. Így aztán több család néhány év múlva visszaköltözött Endrődre. Az évforduló alkalmából ellátogattunk ide. Olyan családokat kerestünk fel, akiket a szívük visszahúzott szűkebb hazájukba, a Viharsarokba, közelebbről Endrődre. Kíváncsiak voltunk: mi volt az a vonzerő, amelynek egyáltalán nem lehetett ellenállni ... — Mi még három évet sem bírtunk ki az új „hazában” — magyarázza Gácsi Vince 72 éves termelőszövetkezeti nyugdíjas. — Nekem kubikos volt az eredeti szakmám. Az endrődi kubikosok országszerte híresek voltak fegyelmezett, jó munkájukról. Ott voltunk a folyók szabályozásánál csakúgy, mint a legfontosabb utak építésénél. Mi a feleségemmel elsősorban azért jelentkeztünk a Dunántúlra, mert nem volt lakásunk. Az apósomék tanyáján laktunk, igen szűkös körülmények között. Szerettünk volna, mint más fiatal házaspár, saját portán élni. Így aztán Dunakömlődre telepedtünk át. Dehát ott sem fonták kolbászból a sövényt ... Emlékszem, adtak szekeret, de igavonó jószágot nem. Azt mondták, fogjak össze olyan gazdával, akinek szekere nincs, csak állata. De ez olyan felemás helyzet volt. A földet is sok apró parcellában kaptuk. Egyszóval, rendkívül nehéz volt a kezdet. A dunai hajósok földjén harmados kukoricát vállaltunk, dolgoztunk a szőlőkben borért, alattunk búzáért stb. Szokatlan volt a dombos vidék is, más volt a talaj minősége, mint minálunk. — Nem volt az emberi élet — veszi át a szót a felesége. — Nem azt vártuk, hogy amikor legyőzzük az úri osztályt, az egyszerű emberek marják egymást. De Dunakömlődön mégis ez történt. Betolakodónak tartottak minket. A kitelepített sváb családok itt maradt rokonai, jó barátai rossz szemmel néztek ránk, pedig nekünk aztán semmi közünk nem volt az egész ügyhöz. Fájt, hogy ők így fogadtak bennünket, egyszerű földmunkás embereket. — Talán az is baj volt, hogy soha nem voltam borbarát — gondolkodik hangosan Gácsi Vince. — Ott pedig — bortermő vidék lévén — igencsak szerették a bort, a pálinkát. Ha felöntöttek a „garatra”, bizony nem a legtisztességesebb formában viselkedtek. Nem és nem bírtuk a vidéket megszokni... Ezután férj és feleség egymás szavába vágva meséli, hogy a II. világháború előtt Erdélyben voltak a magyar külkereskedelmi minisztérium üdülőjében alkalmazásban. Fenségesen szép volt a táj, jó volt a kereset is. De megszokni itt sem tudtak. — Kinevettek engem, amikor hangosan sóhajtoztam: istenem, csak még egyszer süssön ránk úgy a nap, mint Endrődön. Mert Endrődön a nap is másként süt — emlékezik vissza a feleség. A férj pedig a következőket mondja: — Nagyon szeretek horgászni. 1916 óta járom a gátakat. Semmi nem nyugtat meg úgy, mint a víz. Érdekes, Dunakömlőd a Duna partján volt. Eszembe sem jutott, hogy kimenjek horgászni. Folyóvíz ugyan a Duna is, de az nem a Hármas- Körös !... Mivel kocsmába soha nem jártam, esténként olvastam és verseket írtam. Nem ismertem én a költészet szabályait, hiszen alig jártam néhány osztályt. Korán odaadtak kanásznak, „legalább nem eszik a gyerek” jelszóval, így hát ahogy tudtam, írtam a saját gyönyörűségemre. Hazatelepedvén Endrődre, vásároltak maguknak egy kis búboskemencés parasztházat. Eleinte kubikmunkán dolgozott a családfő, aztán belépett a termelőszövetkezetbe, 18 évi szolgálat után a Lenin Tsz-ből ment nyugdíjba. Könnyes szemmel vallja: „Munkáséletem legszebb korszaka volt, amit a termelőszövetkezetben töltöttem. Ezermester voltam, mindig oda küldtek dolgozni, ahol a legnagyobb szükség volt rám...” Farkas Imre családjával Németkéren telepedett le annak idején. A kilenctagú szegénycsaládból származó fiú a szolgaságtól a részesaratásig, a cséplőmunkásig sok mindent kipróbált, végül ő is — sok endrődi barátjával együtt — beállt a kubikosok sorába. Az ország minden táján dolgozott. Amikor jött a felszabadulás, természetesnek tartotta, hogy a családjával együtt éljen, ezért települt át a Dunántúlra. — Én már 1944 őszén beléptem a kommunista pártba — tájékoztat bennünket Farkas Imre. — Ott voltam a földosztásnál, de lakásunk nekünk sem volt, ezért választottuk az „új hazát”. Én hét hold földet kaptam, meg egy ökröt. A társam egy tehenet kapott, így fogtuk be a furcsa igavonó állatpárt. Aztán elpusztult az ökör, ott maradtunk a tehénnel. 1948 őszén, amikor megalakult a Ságvári Tsz, elsők között léptünk be, hamarosan elnök lettem. Az elkövetkező években a járási és a megyeszékhelyen töltöttem be különböző funkciót, de Endrőd hazahúzta a szívemet. Már-már úgy éreztem, hogy letelepszem. De elsősorban a feleségem volt az, aki nagyon sóvárgott a szülőfalu és a rokonság után. No, meg nekem is írtak a szüleim, hívtak haza, bizony nagyon nehéz volt ennek a hívásnak ellenállni!... Mert akárhogyan van, Endrőd csak egy van. 1958 őszén négy teherautó költöztetett haza bennünket. A szülői házhoz mentünk természetesen. A termelőszövetkezetben rakodómunkásként kezdtem, de mint bérelszámoló mentem nyugdíjba. Nagyon elégedett vagyok a sorsommal, és örülök, hogy „haza” jöttünk. Ez a község a mi igazi szülőföldünk ... Azelőtt nagyon keserves volt a munkás ember élete, de ma, aki szeret dolgozni, az megél Endrődön is, másutt is. Én világéletemben mindig nagyon szerettem az embereket. Most is azon vagyok, hogy segítsek embertársaimon, ahol csak tudok. Visszaemlékszem a 45 év előtti eseményre, a történelmi jelentőségű csendőrsortűzre. Én is ott voltam a felvonulók között. A mellettem levő parasztbácsinak a kalapját lyukasztotta ki a csendőrpuska golyója. Ha a mai Endrődöt, az itt élő emberek életmódját nézem, azt mondom: megérte... Azt már Kenyeres István, a községi pártbizottság titkára mondotta el, hogy milyen nagyot változott a világ a községben. A munkaképes lakosság 60 százaléka szövetkezeti iparban, 25 százaléka termelőszövetkezetben dolgozik. A nők 91 százaléka jut állandó keresethez a községben. A Lenin Tsz többszörös kiváló termelőszövetkezeti gazdaság, az ENCI Cipőipari Szövetkezet a világ különböző tájaira exportál, jóhírű a szabók szövetkezete. Új lakótelep, sok kereskedelmi és vendéglátóipari egység, a szép családi házak egész sora „vall” a jómódról. Nyolcszáz lakásban már benn a vezetékes víz. Az óvodába minden gyermeket fel tudnak venni, az iskolahálózat bővítésére most épül 16 millió forintos költséggel tornateremmel felszerelt, új, 12 tantermes iskola. Endrőd szebb, gazdagabb, mint bármikor volt... Ary Róza Is tíz körmünkkel kapartuk össze A Kossuth-híd hősként ünnepelt építői nem sokáig pihenhettek, ha ugyanazokban a lelkes, lázas, önfeláldozó munkára serkentő időkben egyáltalán tudtak pihenni. Alighogy 1946. január 18- án, egy, a szokásosnál bőségesebb, sűrűbb gulyáslevessel megünnepelték a híd átadását, várta őket az új munka: augusztus 20-ig, vagyis hét hónap alatt helyre kellett állítaniuk a Szabadság-hidat. Budapest egyre erőteljesebb életéhez nem lehetett elegendő az egyetlen híd, amelynek csekély teherbírása miatt nagyobb szállítmányok átbocsátásáról nem lehetett szó, és emellett a főváros két része közötti villamosforgalom helyreállítását sem tette lehetővé. Vörös zászlók a hídíveken Az egykori Ferenc József - hidat, amely a Vámház körút (ma: Tolbuhin körút) és a Gellért tér között kötötte össze a folyó két partját, 1945. január 16-án röpítették a levegőbe a németek. Amikor számba vették a felszabadulás után a hidakban keletkezett károkat, megállapították: viszonylag ebben keletkezett a legkisebb kár. „Csupán” a középső, 138 méteres rész hiányzott, a partra zuhant budai nyílásból pedig 25 méter. így vált lehetővé, hogy már1945. március 21-én átjuthassanak itt az emberek Pestről Budára, illetőleg ellenkező irányban. A Szabadság című napilap egykori tudósítása úgy említi meg, mint „azt a hidat, amelyet annak idején Ferenc Józsefről neveztek el”. És így lelkesedik: „Az ünnepélyesen fellobogózott, újjáépített Ferenc József-híd egyik csodája a modern háborús építkezésnek. A híd óriási vasívein diadalmasan lobognak a sok ütközetben meghordozott vörös zászlók. Az íveken két felirat olvasható: Dicsőség a második ukrán front katonáinak. Dicsőség a győztes harcosnak. Ezek a hidak jelképek .. Vas Zoltán, aki ebben az időben Budapest élelmezési kormánybiztosa volt, visszaemlékezéseiben megírta, milyen egyszerű módon sikerült előteremteni a munkálatokhoz szükséges munkaerőt. Az éhező fővárosban bőségesnek számító fejadagokat juttattak a közmunkásoknak, főzőműhelyeket is felállítottak, és így ki sem kellett rendelni az embereket , mentek maguktól is, mert így, a kemény munka ellenértékéül egy-egy naprajóllakhattak. A facölöpök és pontonok segítségével kifoldozott hídon eleinte csak reggel 8 és délután 4 között lehetett közlekedni, mégpedig a személyazonosság igazolása mellett. Később bevezették a hídpénzt, az így összegyűjtött összegeket az újjáépítés költségeire szánták, de a közfelháborodás elsöpörte ezt az intézkedést. Még később — 1946. január 10-én — a zajló jég szétrombolta a híd ideiglenes középső részét. Még ugyanezen a napon megkezdődött a bontás, és ezzel egyszersmind kezdetét vette a teljes, eredeti formában történő helyreállítás. Isménteljük meg: az inflációtól, éhségtől egyre jobban szenvedő munkásoknak hét hónap alatt kellett elvégezniük, kezdetleges eszközökkel, anyaghiánnyal számolva. Minden hiányzott és mégis... A Szabadság-híd történetében akadt egy építési rekord. Nevezetesen: 25 hónap alatt építették fel a hidat. 1894. szeptember elsején kezdték a munkát, és 1896. október 4-én, a millennium, az ezeréves Magyarország ünnepségeire el is készítették. Magyar mérnök tervezte: Feketeházy János. Nemzetközi elismerést aratott művével, amelyet Mehrtens drezdai műegyetemi tanár 1908-ban, a világ hídjairól írt könyvében a világ legszebb konzolos hídjai közé sorol. Igaz, hogy a derék német professzor azt a német vasipar termékének könyvelte el, de alaposan tévedett: a vasszerkezetet a MÁV Gépgyár, a mai Ganz-MÁVAG egyik elődje szállította. 1946-ban is hatalmas munkát végzett a MÁVAG a híd helyreállításában. Elkészítette a szükséges vasanyag kétharmadát, míg a többit négyet kisebb, akkor még magánkézben levő, de tulajdonképpen a munkások, az üzemi bizottság által irányított gyár közös összefogással gyártotta. A Szabad Nép tudósítója a hídavatás napján, 1946. augusztus 20-án — hiszen újságpapír sem volt, tömören kellett fogalmazni akkoriban mindent — nagyon röviden így foglalta össze a nehézségeket : „Hiányzott a nyersanyag. Mikor a hidat építeni kezdték, még egyetlen kohó sem működött az országban. Azóta négy indult meg. Külön harcot kellett vívni minden egyes szerszámért, fúrógépért, szegecselőért, hegesztőpálcáért, nem volt faanyag az állványozóknak. De mindenki öszszefogott, a MÁV és a W. M. (ma: Csepel Vas- és Fémművek) adtak kölcsön szerszámokat, külön fabeszerzőszervezet hozta be külföldről a fát.” A „fabehozatal” akkoriban félig legális, vagy inkább illegális bécsi utakat jelentett: osztrák és Ausztria fővárosában éldegélő más nemzetiségű feketézőkkel folytatott kétes, de elengedhetetlen csereüzleteket. Élelemért, vagy dollárért, aranyért lehetett fához jutni általuk. S bár élelem kevés volt, dollárt és aranyat pedig szigorúan tilos volt fizetőeszközül használni, a szükség törvényt bontott ez esetben is. Már két úszódaruval A legtöbbet azonban ezúttal is a munkások teljesítették. Nem volt ritka a 36 órás műszak sem, pedig éppen a hídépítés finisében nyargalt a világtörténelem legnagyobb sebességű inflációja: a pénz, amit emberfeletti munkájuk ellenértékeként kaptak a hídépítők, már abban a pillanatban sem ért semmit, amikor kézhez vették. Országos gyűjtésekkel támogatták őket: a bányászok például a sajátjukból juttattak 350 tonna szenet. A hídépítés szervezői összegyűjtötték az adományokat, és ezekből a hídépítők központi élelmezési raktára ebédet és vacsorát, éjjelre pedig vacsorát és pálinkát adott a dolgozóknak. Kétezer-nyolcszáz tonna súlyú volt az újonnan épített vasszerkezet, és ezt négy hónap alatt, bámulatos gyorsasággal szerelték fel. A főtartókat a parton állították öszsze, és állvány nélkül illesztették a helyükre, a Kossuth-híd építésénél főszerepet játszó József Attila-úszódaru mellett már az ugyancsak Ganz-gyáriak által készített Ady Endre-úszódaru is dolgozott. Lélegzetvisszafojtva figyelte a partról sok ezer budapesti, amint a két daru 118 tonnás terhét úgy emelte a helyére, hogy a hengeres csapokat pontosan át lehetett dugni a fogadásukra, rögzítésükre szolgáló csomólemez lyukain. Óriási éljenzés harsant: az újságok másnap győzelmi jelentésekhez hasonló tudósításokat közöltek. Üdvrivalgás a villamosnak A budapestiek nemcsak nézték a hídépítést: két kezük munkájával részt is vettek benne. Több mint 60 ezer óra társadalmi munkát — ahogyan akkor nevezték: rohammunkát — végeztek a Szabadság-hídon. És mind a pesti, mind a budai oldalon a szikrázó augusztusi napsütésben százezernyi ember gyűlt össze a hídavatásra. Major Tamás messzehangzó hangon szavalta el József Attila Dunánál című versét. A hídavatók nevében Széchy Károly — elévülhetetlenek az érdemei hídjaink újjászületésében —, a közlekedésügyi minisztérium hídosztályának vezetője beszélt: — Mi, hídépítők, a híd minden szögét és deszkáját a tíz körmünkkel kapartuk össze, saját legsúlyosabb nélkülözéseink és verejtékes munkánk közepette! Óriási üdvrivalgás köszöntötte a villamosokat, amelyek elindultak Pestről Budára, illetőleg a Gellért térről a pesti oldal felé. A hídavatás napján hangsúlyozták: a híd eredeti formájában épült újjá, minden nehézség ellenére éppen olyan, mint a régi, a felrobbantott volt. Némi apró különbség azért akadt, így: a királyi koronák, amelyek a pillérek feletti vaskapuzatot díszítették, halomra dobálva hevertek a Gellért téri hídfő munkásöltözője mellett. A híd többé nem az „apostoli király” nevét viselte, hanem Szabadság-híddá vált. A tudósító utolsó sorai érzékeltetik a boldog, optimista hangulatot, és mindazt, amit ez a hídavatás jelentett az országnak: „Magyar dolgozó! — vetette papírra ma kissé patetikusan hangzóan. — Ha átmész ezen a hídon, emeld fel fejed és meríts erőt magadnak a további munkához.” Pintér István A mai Szabadság-híd — az egykori Ferenc József-híd — eredeti formájában (Archív felvétel)