Kárpáti Hiradó, 1941. június (18. évfolyam, 123-144. szám)

1941-06-01 / 123. szám

Előfizetési árak: egy hónapra 2.20, negyed­évre 6.60, félévre 13.20, egész évre 26.40 pen­gő. Egyes szám ára: 10 fillér. Postacsekk­számla: 71.838. FŐSZERKESZTŐ: Dr. SIMON MENYHÉRT Szerkesztőség és kiadóhivatal: Ungvár, Kis­­híd­ utca 4. Telefon: 2-22. Éjszakai telefon: 1­01. Munkácsi szerkesztőség és kiadóhivatal.­ Kőrösvég­ utca 33. Telefon: 21-61. Ungvár, 1941 június 1 VASÁRNAP XVIII. évfolyam, 123. szám Francia—angol ütközet a tuniszi öbölben ÁTMENETI KORLÁTOZÁSOK AZ ÁLLAMVASUTAKNÁL PÜNKÖSDI GONDOLATOK Irta: Nagy Vilmos A Szentlélek betöltetésének,­ ke­resztényi hivatásunk felismerésé­nek ünnepén önmagunkba tekin­tünk. Megérdemeltük-e mindazt, amit elértünk. Hívők, mélyen gon­dolkodók, cselekvéseinkben előre­látók, voltunk-e, lélekben töké­letesedtünk-e. Mennyi minden tör­tént velünk egy év alatt. Vissza­kaptuk Erdély egy részét, felsza­badítottuk délvidéki testvéreinket, önbizalom és a feléledő remények jegyében nézünk a magyar jöven­dő elé, amely bizonyára éppen úgy nem lesz könnyű, mint ahogy a magyar sors a múltban sem volt szenvedésektől, tragikus elbuká­soktól mentes. A népek országút­­ján pályánk örökké hullámzó vo­nal: csúcsokra jutunk, hogy hirte­len a völgybe zuhanjunk. Fél év­ezrednek kellett eltelnie, hogy visszanyerjük függetlenségünket; a dinasztiával folytatott küzdelem he­lyett ismét öncélú magyar politi­kát folytathatunk. Nem vagyunk függvény, nincs többé szükségünk rá, hogy gyarmati helyzetünket tetszetős közjogi formulákkal lep­lezzük el saját magunk elől. Nemze­ti akaratmegnyilvánulásainkat sa­ját érdekeink, saját életösztönünk határozza meg. Ami Trianon után következett, az hosszú időn keresz­tül csak a romok fölötti kesergés volt, menekülés a vigasztalan jelen­ből a múltba.­ •­­Egy nép nagyságát az mutatja meg, hogyan viseli a sorscsapáso­kat. A bukás számára nem jelenti a véget, hanem a tanulságok levo­nását, erőgyűjtést a jövőre, öntu­datot és főleg nemzeti önismeretet. 1918-ba nemcsak történetünk egy szakaszát zártuk, hanem biológiai fejlődésünkét is. Az eddigi asszi­miláció helyett, amikor tömegesen olvadtak be a magyarságba ré­szint olyanok, akik a többszázéves dunai keveredés után nem jelentet­ték a magyar fajkép meghamisítá­sát, részint olyanok, akik nyelvben és külsőségekben magyarabbak tudtak lenni a magyarságnál, faji­­ságukat azonban nem tudták levet­ni, disszimiláció következett be. A disszimiláció előbb a kisebbsé­gi sorsban kezdődött el. Akikről azt hittük, hogy ugyanúgy nem le­hetnek mások mint mi, egy szép napon nem voltak sorainkban, előbb csodálkoztunk, aztán kétség­beestünk, majd örültünk, hogy ki­váltak közülünk, hiszen csak te­hertételt jelentettek. Soha sem vol­tak ott, ahol áldozatokat kellett hozni és dolgozni a magyarságért, hanem ott, ahol a magyarság mate­riális hasznot jelentett. Amikor a faji gondolat tért hódí­tott és egyes hatalmas birodalmak­ban uralomra jutott, megkezdődött nálunk a disszimiláció második szakasza, kiváltak a magyarság soraiból azok is, akik a lényegben sohasem­­tudtak hasonulni hozzá.­­ Már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy semmit sem vesztettünk, sőt nyertünk, hiszen oly nagy teherté­telünk volt, hogy értelmiségünkban a magyar fajta alaptulajdonságai kezdtek elhalványodni és az orszá­gon eluralkodott a felszínmagyar­ság, amely elég hangos volt ugyan, de amikor a kiszínezett megdönt­hetetlennek hitt szép világ össze­omlott, már nem volt kedvük min­dent elölről kezdeni és újjáépíteni. Akik ott voltak az újrakezdésnél, kitartottak a kisebbségi sorsban, amikor magyarnak lenni csak te­hertétel volt az egyén számára, már a tűzkeresztségen átjutott el­szánt rohamcsapat voltak, ráesz­­­­mélhettünk, hogy a történelmi pilla­natokban kikre számíthatunk és kikre nem. A kör bezárult. Rájöt­tünk, hogy a szám nem minden. Érték a minőség és a különbözés gondolkodásban, jellemben és cse­lekedetben. Végre a magyar iro­dalom is elfoglalhatta azt a helyet, amelyet a viharos századokban je­lentett: nemzeti önismeretet, ma­gyar öntudatot. Milyen csodálatos, hogy az annyira ellentétes póluso­kon lévő Szekfű Gyula Széchenyi eszméinek a magyar elitbe való át­ültetésével és egész munkásságá­val nemzeti önismeretre, tanít, buz­dít és éppenúgy nemzeti önismere­tet követel, mint nagy ellenfele: Németh László. Valami érik a ma­gyar lélek mélyében, a magyar irodalomban: megmenteni a ma­gyar lelket, kifejleszteni a már-már halványuló nemzeti ösztönöket, a magyar öncélúság gondolatát. ❖ Az eddigi függvény gondolkodás helyett, amely mindig csak mások­hoz viszonyítva tudta látni helyze­tünket, a magyar író ismét ráéb­reszti a magyart önmagára. A ma magyar írója tisztán hivatása ma­gaslatán áll majd az eljövendő századok előtt. De annál több az élő nemzedék teendője. Oda kell figyelnie, ahonnan a hamisítatlan tiszta magyar hang jön, ahol a ma­gyar életakaratot öntik szavakba és tudatosítják mindannyiunkban. Hiszen egy népet nemcsak fegyver­rel lehet meghódítani és eltörölni a föld színéről, eltűnik akkor is, ha nem tud magából olyan értékeket kitermelni, amelyek a másokétól különböznek, ha nem tudja az esz­meáramlatokat úgy alakítani, hogy azok saját egységét szolgálják. Se­hol olyan nemzetpusztítást nem végzett az orthodox liberalizmus mint nálunk, amíg mi abban gyö­nyörködtünk, hogy nálunk bárki, aki külsőleg hozzánk hasonul, meg­­gazdagodhatik, addig a magyar nép százezreinek külföldön kellett boldogulásuk útját keresnie. A kor eszmeáramlatai nem kedveztek a magyar léleknek és a felépített gazdasági rend nem a magyar fajta érdekeit szolgálta. A nép válasza drasztikus és egyben katasztrofális, volt: a kivándorlás és az egyke. Amíg az ellenséges propaganda magyar elnyomásról beszélt, ad­dig a valóság az volt, hogy a di­nasztiával kompromisszumokra kénytelen magyar kormányok ép­pen nemzetiségi szavazatokkal tart­ják sokban a függetlenségi érzésű színmagyar ,alföldi és székely tö­megeket. E politika eredményeként a magyarság minden építőmunkája csak a nemzetiséglakta területeken érvényesült, míg az Alföld hihetet­len visszamaradtságban vegetált. A magyar elszegényedett, a nem­zetiségi gazdagodott, de közben­­igyekeztek meggyűlöltetni vele a magyarságot olyan cselekedetek­ért, amelyekért nem volt felelős, bár nevében hajtották sokszor vég­re. Viszont mellékvágányokra sik­lott a függetlenségi politika is, amely sérelmi politikájával és köz­jogi rabulisztikájával nem látta meg, hogy a magyar nép gazdaggá­­tételével és a vele való törődéssel szolgálhatná legjobban a magy­ar­­­ságot. Végeredményben azonban történetietlen volna olyan mulasz­tásokat rekriminálni, amelyekre csak egy nagy nemzeti katasztrófa árán ébredtünk rá. A cél nem is ez. Sokkal inkább, hogy végre érvé­nyesítsük a múlt tanulságait, hogy ne ismétlődhessék meg, amikor egy boldognak hitt korszakban minden és mindenki a magyarság ellen es­küdött össze és végül mégis belőle akartak bűnbakot csinálni elnyomó összeférhetetlen népnek kiáltva ki. Mindezt azért, mert a magyar egyéniség és a magyar faji tulaj­donságok nem érvényesülhettek. Vészterhes súlyos korszak volt ez, tele ellentmondásokkal. Aligha van nép, amely nagyobb véráldo­zatot hozott valaha is története fo­lyamán, mint mi, mégis összeom­lottunk, éppen akkor, amikor a ma­gyar erőnek azt kellett volna meg­védelmeznie, ami a miénk, ami so­hasem lehet másé. A következ­mény: még nagyobb nyomor és azoknak az osztályoknak az anyagi és szellemi süllyedése is, amelyek a világháború előtt még biztos ta­lajon hitték magukat. Elnevelődött a közvéleményünk, nagyon is ért­hető érdekek elhitették vele, hogy a gazdasági életfunkciók végzése nem méltó a magyarsághoz és eh­hez nincs is érzéke. Az értelmiség, amely túlnyomóan hivatalnok ér­telmiség volt és az sajnos még ma is, a Bach-korszak óta tradicionális bürokrata szellemben nevelkedett, elszokott a gondolkodástól, nem lá­tott maga előtt hivatást, csak élet­pályát, természetesnek tartotta, hogy nincs szükség önálló ítélőké­pességre, saját meglátásokra, mert a hivatali előhaladás nem kívánt tőle többet, minthogy az asztalára rakott aktákkal pepecselgessen. Eltűnt a magyar kezdeményező erő és a magyar gondolat csak meghamisított formájában jelentke­zett. Ennek a gondolkodásnak a maradványait kell most eltüntet­nünk és hozzászoknunk ahhoz, hogy a saját lábunkkal járjunk és a saját fejünkkel gondolkozzunk. A magyar magatartást a magyar ér­dekek határozhatják meg, ez a ma­gyar érdek pedig mindenkor azo­nos azoknak az érdekeivel, akik évszázadok óta v­elünk együtt él­tek és részt vettek a közös harca­inkban jó és rossz sorsunkban. A rövid történelmi epizód, amikor út­jaink látszólag szétváltak, csak következménye volt annak, hogy a magyarság sokszor hagyta magát, hogy jóhiszeműségét a dinasztikus politika eszközként használja föl. A száműzött magyar öntudat a termé­ketlen ellenzékieskedésben és sé­­­­relmi politikában, vagy a minden­áron egyezkedő takarásban merült el. Elhatalmasodtak rajtunk a vég­letek, a szembenállók közötti mély szakadékot csak Trianon tüntethet­te el. ❖ A kibontakozás útja csak az olyan politikai koncepció lehet, amely a magyar nemzet leghívebb időtlen szövetségesét abban a nép­ben látja, amelyet idegen életaka­ratok saját érdekükben belső társa­dalmi harcra tudtak kényszeríteni. A fejlődés errefelé halad, viszont aggasztó a gondolkodásbeli vissza­maradottság nálunk; a szociális gondolat sokkal inkább ,a­ napi poli­tika tárgya még, semmint társadal­mi magatartás. Ha nem kell majd önmagunk előtt dicsérnünk egy­­egy szociális alkotásunkat és az élet természetes tényének fogjuk fel, valójában akkor jutottunk el az esedékes társadalmi újjárendezés­­hez. Értékeljük részeredményeinket, de sohasem higyjük, hogy csúcsra érkeztünk, hogy mindent elértünk, ami csak a társadalom belső meg­erősítése terén elérhető. Aligha volt korszak, amikor a józanságon és tisztánlátáson annyi sok múlott volna mint éppen ma, amikor az események sokszor önmagukkal ragadnak és nem kedveznek a re­alizmusnak. Ilyenkor van szükség az öncélú és önálló megítélésnek, hogy nemzeti életérdekeinket min­denkor érvényesíteni tudjuk. A ma­gyarságnak minden eredményéért küzdenie kellett, véráldozatot hoz­nia sokkal gyakrabban másokért, mint önmagáért. Nincs pihenés, megállás, amit­ eddig elértünk, azért megdolgoztunk, tűrtünk, szenved­tünk, de hogy megtartani tudjunk, nemcsak materiálisan, hanem szel­lemileg is, ehhez emberibb ma­gyarságra és magyarabb ember­ségre, kevesebb formára, több lé­nyegre, gondolkodásunk megvál­toztatására van szükségünk. Adjon erre erőt pünkösd ünnepe, a Szent­lélek kegyelme!

Next