Áldor Imre: Kossuth és Perczel (Pest, 1868)
— . Ennyit azonban okvetlenül szükségesnek tartok. A 48-ki fényes és a mai szomorú napok közt épen két tized köde fekszik. Hosszú idő, alkalmas feledtetni sokat, kivált ha egy absolutistikus kormány kegyetlen kézzel igyekszik elszakgatni a szálakat, melyek a nép szivét a múlt nagy személyei, eseményei és tetteihez fűzik... Ha tehát vétenek, kik ama kor szereplői lévén , nem munkálnak minden erővel azon, hogy a köd eloszoljék s a tiszta igazság napja felragyogjon, menynyivel hibásabb, mennyire bűnös Perczel, ki védhetlen indokokból visszaélve a bizalommal, melyet a véletlen kegyének inkább, mint saját érdemeinek köszönhet, az absolutismus rombolását betetőzi, a történetet meghamisítja, tényeket kelt és ferdit s lábbal tapos oly babérkoszorún, melyet lázas álmában egy ember fején lát, de hogy a nemzet helyeré oda önmagát, saját nagyságát koszoruzva meg legjelebb fiában, beismerni iszonyodik. Én is ott voltam a Dunaparton a sokezer közt, kik a visszatérő tábornokot harsány „istenhozattal“-al üdvözlék; egy vezetésem alatti napilapban hasábokat szenteltem diadalutjának s másutt és más alakban is közreműködtem, hogy népszerűsége gyarapodjék és hatásköre szélesüljön s isten a tanúm, hogy vérző szivvel teszem, midőn ma pálczát török ősz feje fölött s reszkető ajkkal, de nyugodt lelkiismerettel kiáltom feléje Petőfy szavait: „Nem én tépem le homlokodról, Te magad tépted le a babért!“ Semmi kétség, hogy Perczel öntudatlan eszköz: a jezsuitkus számítás kezében. Megcsalták, midőn baráti részvéttel szítogatták keblében egy méltatlan