Borsod - Miskolci Értesítő, 1871 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1871-05-04 / 18. szám
[Miskolcz, május 4. 1871. 18-ik szám. Ötödik évfolyam. BORSOD Társadalmi érdekeket képviselő és vegyes tartalmú heti közlöny. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Helyben házhoz hordva: [Fél évre . . . 2 frt •— kr.Egész évre . 4 „ — „ Vidékre postán küldve: Fél évre . . . 2 frt — kr. Egész évre . 4 ., — „ BEIGTATÁSI DÍJ: Előlegesen fizetendő: 50 szóig . . . . 50 kr. 50-től 100-ig 1 frt. — „ Bélyegdij: Minden hirdetéstől Nyílt tér sorsa . Miskolcz, május 1. Dicsőült hazánkfia Szemere Berta-an hamvainak ünnepélyes áthelyezése a mai napon történt meg, híven azon igéhez, melyet a nagy száműzött távol hazájától hangoztatott. Szomorún lengő gyászlobogók, s az utczán hullámzó nép sokasága várta a nagy halott porhüvelyét, mely két évig nyugodott Budaváros egyik sírkertében, s melyet mint szentelt hamvakat, Buda város részéről kiküldött nyolcz tag kisért, s annak nevében, rövid ékes szavakkal dr. Peregrini városi tanácsnok adott át, a megyei és városi fogadó küldöttségnek. Az átadó szavaira megyénk főügyésze Szűcs János ur felett s szívből fakadt szavai nem egy könyet csaltak kia gyászkiséret szemeiből. Átvétetvén a test, a megállapított Programm szerint kísértetett be városunkba, a katonai zenekar, a czehek, sorkatonaság, testületek, honvédség, városi képviselet sorakozása mellett a megyeháza elé, hol a menet megállapodván, ahol az arra váró megyei tisztikar csatlakozott, főispán úr ő méltósága vezérlete alatt. A menet újra megindulván, csak is az avasi sírkertben állapodott meg, hol az ezrekre menő nép várta, s hol a test letétetvén, a helybeli lyceum ifjúsági énekkarának egy gyászdal elzengése után, Lévay József megyénk ékesen szólló főjegyzője, a következő megható beszédet mondá a gyászravatal felett: „Elmúltak tehát a hontalanság kínos évei! Száműzetéséből ime visszatért hozzánk egyik legérdemesebb társunk, feledhetlen testvérünk, Szemere Bertalan, visszatért, hogy szülőmegyéje kebléhez forrva, örökre köztünk maradjon ezentúl. De mily viszontlátás ez ama küzdelem és dicsőségben, majd szenvedésekben is gazdag korszak után, mikor ő, a megtámadott haza egyik védoszlopa nagy fontosságú tevékenysége tetőpontján vett búcsút utóször Borsod határaitól! mily viszontlátás most már, midőn az elhullt vértanúk és szabadsághősök pora felett uj életre ébredt a lánczaiból kibontakozott haza! íme a hajó, melylyel érkező barátunk a rég elhagyott kedves partokon kikötött, nem a diadal vidám színű zászlóival vandíszítve, s ékesen szóló ajkáról egy hang sem köszönti az újra feltalált hazai földet. Vidám lobogók helyett az enyészet gyász jelvényeit hozta magával s a hatalmas beszédű ajkon rég kihamvadt az élet utolsó szikrája. És én, a ki szeretett Borsodja nevében őt üdvözölni volnék hivatva, bánat és fájdalom tolmácsa vagyok, hogy csak koporsóját s koporsóban nyugvó hamvát üdvözölhetem. Mélyen meghatva, búsan köszöntjük azt, de hódolattal és elismeréssel is, melyet a hazának szentelt munkás élettől a jobb lelkek soha meg nem vonhatnak. Köszöntjük hervadatlan koszorúval, melyet égő honszeretet, magas röptű szellem s államférfim bölcsesség fűzött az ő homlokára, kegyeletes ragaszkodással és áldó emlékezéssel, mely testvért testvértől leginkább megillet. Aludni az örök álmot a föld bármely szögletében, mindegy az aluvóra nézve. De mi élők vigasztaló érzést találunk abban, ha szeretteink a halál után is közelünkben pihennek. Folytatni véljük mintegy velük a megszakadt összeköttetést, a sírban is társainkul tekintjük őket s hozzájuk remélünk költözni azon után, melyen ők előre mentek. Ám emelkedjenek dúsgazdag fővárosokban fényes valhallák és emlékcsarnokok, melyek a nagy emberek arczképeit és szobrait egy csoportba gyűjtve szemléltetik , de legyenek meg a vidéknek is kevés számú szentelt sirhalmai, melyekhez áhitatos kegyelettel közelíthessenek az élők s melyek mintegy a hazában szerte emelkedő oltárok buzdítsanak honfiúi erényekre, nemesebb törekvésekre, közjóért való önfeláldozásra. Ily oltár lesz e naptól fogva Borsodvármegye területén Szemere sírja. Egy kincseset gazdagul itt a föld az ő porai által. Hol közhasznú munkásságáról annyi emlék tanúskodik, legméltóbb helye van pihenésének. Csendes és háborútlan lesz itt nyugalma, mint zajos és zaklatott volt nyilvános élete. Mily élet volt az és minőség! Nem most száll sírba először, még életében meghalt és eltemettetett. Meghalt, mert elhomályosult benne az élet napja, a ragyogó szellem; a földhöz , azután csak test szerint tartozott; temetője jen egy setét természetű szállás, a honnan midőn a budai sirkertbe általvitték, csak épen hajlékot cserélt. Most a szülőföld visszakérte őt a vendégszerető távoli hantoktól, melyek eddig jószivüleg, barátságosan fedezték. Magához öleli nagy emlékű fiát, rég nem látott hű gyermekét a szerető édesanya, mi pedig letesszük sírjára a hála és kegyelet virágait minnyájan külömbség nélkül. Mert hiszen, forduljon bár egyikünk kelet felé, másikunk nyugat felé, mikor imádkozik, minnyájan egyek vagyunk az ima tárgyában. Tereljenek bár külön útra küzdelmeink, felfogásunk, vagy szenvedélyeink, kell, hogy egyek legyünk a közös haza szeretetében, a honfiúi jellemek és a valódi érdemek őszinte méltánylásában, s az erkölcsi eszmék tisztelé- sében. A halottak nem lesznek boldogabbak a tömjén által, mit sírjokon erényeiknek gyújtunk, mi leszünk szegényebbek lélekben és szellemi értékben, ha tőlük a méltó elismerést megtagadjuk. Pedig Szemerének nemi volt más eszménye csak a haza, nem volt más czélja csak a nemzet felvirulása. Eminek áldozta egész életét; erről beszél maga,e néma koporsó. „Ott van a diósgyőri völgyben egy magas domb; ott vágytam nyugodni az élet után.“ Igen, feledhetlen barátunk! megértettük ábrándos honvágyad szózatát, melyet bujdosásod közel ben följegyeztél. Szivünkhöz ért annak viszhangja sírboltod üregéből. És ime! két évis szendergésed után megzavartuk ragaszk szeretetünkkel hamvaid nyugalmát s vissz adunk kis hazád földének, melyben pihent óhajtottál. De megbocsát szellemed, hogy bérezés Bikk hegység vadonja helyett, e ódon szentegyház szelíden védő szárnya alat jelöltünk számodra nyughelyet, hol nem erdők örök magánya, hanem lelkesülni ki nemzedék öleli emlékedet, — hol intő és buzdító például emelkedik sírod az élők előtt viharok helyett a hazaszerető szivek sóhajtása lengi körül. Itt jelöltünk helyet, hogy sirhalmoddal együtt közelünkben álljon serkentsen vas-szorgalmad képe, mely a házszolgálatában soha meg nem pihent, soh meg nem fáradt; bizó, erős hited, mely nemzet jövendője iránt száműzetésed gyötrelmei között is soha el nem csüggedt; körül tekintő eszélyed és bölcsességed, mely könynyelmü elbizakodással nemzeti létünket koczkára tenni mindig óvakodott. Bennünket a sürgő élet foglalkozása elszólít tőled. Nyugodt önérzettel bízzuk a porsódat ez ismerős dombok védelmére. Aludd itt álmodat az ősök csontjai között, agg bajtársad, a haza hálájától kisért Palóczy közelében, „kinek — mint egykor mondád — tiszteletben megőszült haja, mint fehér zászló a békét jelenté előtted s te úgy állottál mellette, mint e zászló fenyere, mely némileg háborút egyverejelent, midőn a haza földébe lefúródik. “ Most vele együtt te is békét hirdetsz immár nekünk: de a föld mely feletted halommá domborul s majd zöldelő pázsittal hímez életet hamvaid fölé, nem rabol el tőlünk mindenestől. Szellemi alakod üdén fog élni közöttünk munkásságod eredményében, magas eszméid s műveid hatásában. Ha küzdelemre szállunk a köz édesanyáért, erényeidre lesz függesztve szemünk. A törekvésünkben félreismerés, hálátlan