Borsodi Bányász, 1961. január-december (4. évfolyam, 1-52. szám)
1961-01-04 / 1. szám
2 BORSODI BÁNYÁSZ A kommunisták — és az ötéves terv őszt délelőtt volt. Az emberek épp oly mohón lapoztak az újságokban, mint máskor. Azért mégis feltűnt, valahogy nagyobb figyelemmel, szinte felelősségteljesen olvassák — nem, ez nem is helyes: tanulmányozzák — a központi lapokat. 1959. szeptember 29-e volt. Ezen a napon tette közzé a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága a gazdasági feladatokról és a második ötéves tervről szóló irányelveket. Beszélni már korábban is sokat beszéltek erről az emberek. Vitatkoztak, javaslatokat tettek. Egyszóval az ügy fontosságának megfelelő felelősségérzettel beszélték ezt a nagyfontosságú kérdést. Ebben az időszakban az egész ország a párt VII. kongresszusára készült. Üzemek és bányák dolgozói, becsületes, odaadó, jó munkával tettek hitet a párt és a kormány vezette helyes politika mellett. A kongresszusi munkaverseny, amely ebben az időszakban egyre jobban terebélyesedett, újabb munkasikereket hozott. Gondoljunk csak vissza, milyen munka folyt ebben az időszakban a borsodi bányákban. Mindkét tröszt szinte hónapról hónapra túlteljesítette mennyiségi és minőségi tervét. Csupán tavaly közel 150 ezer tonna szenet termeltek terven felül a borsodi bányászok. Ezzel 1945 óta immár ki tudja hányadszor, bebizonyították a néphatalomhoz való hűségüket. Bebizonyították, korábban is, például akkor, amikor elindították hódító útjára a „termelj ma többet, mint tegnap” mozgalmat. Bebizonyították, amikor nagyszerű eredményeket értek el a széncsatákban és ezúttal sem vallottak szégyent. Úgy végezték mindennapi munkájukat, hogy az esedékes tervfeladatok túlteljesítésével, a hároméves terv határidő előtti befejezésével biztos alapot teremtsenek a második ötéves terv beindításához. Mi is volt az erről szóló irányelveknek a lényege? Ha erre a kérdésre egyetlen mondattal kellene válaszolni, azt mondanám: befejezzük a szocializmus alapjainak lerakását, meggyorsítjuk a szocializmus felépítését hazánkban. Ez a mondat magában foglalja az irányelvek valamennyi pontját. Ez a mondat világosan meghatározza a párt minden szervezetének, a kommunistáknak a feladatát a gazdasági munka valamennyi területén, a szénbányászatban is. Ezt a mondatot mindenkinek, de elsősorban a kommunistáknak kell megérteni. E hivatásukat felismerték és küldetésüket becsülettel betöltötték a Borsodi és Ózdvidéki Szénbányászati Tröszt kommunistái. Emlékszem, nem sokkal az irányelvek megjelenése után Ormosbányán jártam, ahol alig pár héttel korábban és üzemünnepséget ültek. Megkérdeztem Svidró József párttitkárt: Mi az emberek véleménye az irányelvekről? Azt felelte: Néhány aknában lent jártunk, s beszélgettünk erről a kérdésről. Az a tapasztalatom, a bányászok nagy része áttanulmányozta az irányelveket, és gondolkodik azon, amit az újságban olvasott. Úgy mondták, még sok hasonló élüzem-ünnepséget szeretnének tartani az ötéves terv időszakában is. Perecesen hasonló választ kaptam erre a kérdésre a párttitkártól és az üzem igazgatójától. Árvai elvtárs különösen azt a részét boncolgatta az Irányelveknek, amelyik a termelés bővítésével foglalkozott. Azt mondta: Fején találták a szöget, amikor kimondták: a termelés fokozását nem új üzemek, milliós beruházások és létszámtervek emelésének igénybevételével, hanem a meglevő létesítmények és adottságok céltudatosabb, helyesebb kihasználásával kell biztosítani. Igen ám, csakhogy ez a javaslat valósággá váljon, ahhoz sokat kell tenni. Biztosítani kell elsősorban a kommunisták személyes példamutatását, felelősségérzetét. Nekik kell élen járni az új és jobb technológiai módszerek kialakításában, a termelési folyamatok korszerűsítésében, a bányaüzemekhez érkező gépek műszaki és gazdasági jellemzőinek fokozottabb kihasználásában. Ez persze magával hozza, illetve feltételezi a vezetési módszerek tökéletesítését, a jobb munkaszervezést, a termelési folyamatok korszerűsítését. Növelni kell a megfelelő képzettségű és szaktudású munkások és műszaki vezetők számát. Állandóan fokozni kell e munkavállalók szaktudását és hozzáértését. Ezek a szempontok szinte alapját képezik annak, hogy tovább folytathassuk a nehéz testi munka, valamint az egészségre ártalmas munkafolyamatok gépesítését. Hogy valóság legyen ez a mondás: ahol lehetséges, dolgozzon gép az ember helyett. Ez kettős jelentőséggel bír: egyrészt megkíméli a bányászokat az amúgyis jelentős munkától, másrészt gépekkel többet és jobbat lehet termelni gondoljunk csak arra, milyen feladatokat állít az ötéves terv a Borsodi Szénbányászati Tröszt dolgozói elé. Ez évben például 55 vagon szénnel kell többet termelni naponta, mint tavaly, és az ötéves terv utolsó esztendejében — előreláthatólag — mintegy 1560 vagon szenet ad majd egyetlen nap alatt az egykori, úgynevezett „bicsak bányákat” magában foglaló, de az utóbbi 15 esztendő alatt nagyot változó borsodi szénmedence. Ezzel párhuzamosan növekszik az üzemek összteljesítménye, a géppel jövesztett és felrakott szén mennyisége. 1960-ban például a Borsodban kitermelt szénnek 2,3 százalékát jövesztették géppel. Ez igen alacsony. Éppen ezért az ötéves terv első esztendejében máris 7,9 százalékra kell emelni ezt a rendkívül fontos tervmutatót. Ide tartozik a gépi felrakás is, amely bár valamivel kedvezőbb képet mutat, de ezzel az eredménnyel közel sem elégedhetünk meg. Napjainkban ugyanis a borsodi szeneknek mindössze 10—10,5 százalékát rakják fel géppel. Ezt a számot már 1961-ben a kétszeresére kell növelni. Ez sem könnyű feladat. Különösen akkor nem könnyű, ha némely üzemnél ez évben is oly mostohán kezelik majd a gépi rakodás kérdését, mint tavaly tették. A vizsgálatok ugyanis megállapították, hogy a felrakó gépek egy részét nem üzemeltetik és karbantartásáról sem gondoskodnak. Pillantsunk csak vissza, némelyik gép miként vándorolt egyik üzemtől a másikhoz. Milyen hamar mondtak róluk elhamarkodott, műszakilag sem megalapozott véleményt. És ilyen megnyilvánulások után bizony, a fizikai dolgozók is idegenkedve fogadták ezeket a masinákat, meg sem győződve arról, elősegítik-e munkájukat, vagy nem. Igaz, a kétkedéseknek volt némi alapja, mert valóban előfordult, olyan munkahelyen kísérleteztek gépesítéssel, ahol látni lehetett jó előre az eredménytelenséget. Ezek az erőszakos „gépesítési tervek” nem használtak sem az üzemnek, sem a gépesítés gondolatának. 1961-ben újabb nagyteljesítményű, jó bányagépek érkeznek majd Borsodba. Hogy mást ne említsek: üzembe helyeznek a feketevölgyi II-es aknában egy csehszlovák széngyalut. Lengyel gyártmányú fejtő-rakodógépek érkeznek a szuhakállói II-es aknába. Maróhengeres és gyorsréselőgépek üzembehelyezése is lehetséges. A feltételek tehát biztosítottnak látszanak, most már azon a sor, hogy ezeket az adottságokat használják is ki. Éberen őrködjenek a kommunista műszaki vezetők a gépek, a gépesítés felett. Gondoskodjanak arról, hogy megfelelő munkahelyek várják e gépeket , és jól képzett szakemberek irányítsák. Ilyen feladatok várnak a trösztre, s ezek végrehajtása az üzemeken múlik elsősorban. Felvetődik a kérdés: Hogyan készültek fel az üzemek? Ismét egy példa: A napokban a Miskolci Bányaüzemnél jött szóba ez a kérdés. Nem érte váratlanul sem Dozsnyák János igazgatót, sem Árvai István párttitkárt. Olyan lelkesen beszéltek mindketten a második ötéves tervről, amelyre csak az képes, aki szívügyének tekinti. Kommunista módra, őszintén elmondták, hogy mi az, amit jobban akarnak csinálni. Hol tapasztaltak hibát. Mit tettek azért, hogy az aknák dolgozói világosan lássák az előttük álló feladatokat. Azt mondja Dozsnyák elvtárs: Egyik legfontosabb tennivalónk az elavult normák rendezése, a gépesítés fokozása és a munkafegyelem megszilárdítása. Később az utóbbiról beszéltünk a legtöbbet. Megmondom őszintén, kissé megleptek a tények. Elmondták, hogy nemrégen megvizsgálták a kieső létszámot és bizony, nagyon szomorú képet kaptak... Legalább százezer tonna szén maradt emiatt a föld alatt. Éppen ezért a pártszervezetek különös gonddal kezelik ezt a kérdést. Itt már kevés a kommunisták példamutatása. Ide egyrészt szigorú intézkedések kellenek, másrészt nevelni kell az embereket. És itt jön a párttagság feladata. Neveljék az embereket munkaszeretetre, becsületességre. Ők sokat tehetnek azért, hogy megváltozzon a munkafegyelem. Hogy kötelességüknek tartsák mások is azt, amit ők természetesnek vesznek. Azután itt a be- és kiszállás kérdése. Általános megállapítás, hogy a nyolcórás munkaidőből — a miskolci üzemnél is — alig hat órát dolgoznak a bányászok. Vajon, ha egyegy munkacsapatban a párttag dolgozók megmagyarázzák majd ennek a káros voltát, megváltozik-e a helyzet? Feltétlenül. Ha látják majd, hogy ők nem két órakor kezdik a leszállást, hanem fél kettőkor, valószíűleg a többiek sem várják meg a külszínen a két órát. És remélhetőleg, a fordítottját is el lehet érni: a sokat emlegetett melegcsákány-váltást. látszólag apró dolgoknak tűnnek ezek, de ha figyelembe vesszük, hogy Borsod megyében mintegy 25 ezer bányász dolgozik, s naponta ez a sok ember másfél, két órával kevesebb időt használ ki, mint amennyi munkabért kap, éves vagy ötéves szinten óriási károk mutatkoznak. És ehhez lehet hasonlítani a kieső létszámot, az igazolatlan mulasztást, vagy akár a termelőberendezések rossz kihasználtságát. Igen drága forintokat jelentenek ezek, amellyel valamennyien károsodunk. Lehet a miskolci üzemnél még egy érdekességet tapasztalni. Ez pedig: a pártfunkcionáriusok és műszaki vezetők hozzáállása a megnövekedett feladatokhoz. Mert annak ellenére hogy az idetartozó aknák dolgozói a hároméves tervben mintegy százezer tonna szenet termeltek terven felül, az ötéves terv komoly feladat elé állítja az üzem minden dolgozóját. Már ez idén is, napi húsz vagonnal több szenet várnak a miskolci aknáktól. Ez nem kis feladat. Teljesítése komoly, megalapozott munkát igényel. Az összteljesítménynek az ötéves terv második esztendejében, a mai 0,848 tonna műszakról 0,933-ra kell majd emelkedni. És ezeket a feladatokat létszámnövelés nélkül, a helyi adottságok jobb kihasználásával, a műszaki feltételek tökéletesítésével, a munkafegyelem megszilárdításával kell biztosítani. Különösen az egyre jobban fejlődő Lyukóbánya dolgozóira vár nagy munka. Itt ugyanis manapság 44—45 vagon szenet termelnek, s az ötéves terv végére ez az akna 120 vagon szenet ad majd naponta, tehát csaknem háromszor annyit, mint a hároméves terv idején. Visszatérve a korábban felvetett kérdésre: e szokatlanul nagy feladatok hallatán, a műszaki vezetők kissé megtorpantak. Az aknák párttitkárai, a kommunisták nagy többsége viszont határozottan állást foglalt a tervek teljesíthetősége mellett. Félreértés ne essék: senki sem mondja azt, hogy a miskolci üzemnél nem kommunista vezetők állnak egy-egy akna élén. Azt sem mondhatjuk, hogy irreálisnak tartják az ötéves terv odavonatkozó részét. Nem, erről szó sincs. Csupán kissé tartózkodóbbak ezek a gazdasági vezetők, mint a pártfunkcionáriusok. Valaki találóan megjegyezte: „ők először ki akarnak számítani mindent.” Készülnek a műszaki intézkedési tervek is. Ezekben műszakilag megalapozzák majd a termelési tervek teljesíthetőségét, amely végső soron a föld mélyén kialakított munkahelyen dől majd el. Mit érnek a legjobban elkészített tervek, a szép elgondolások, ha azok, akik végrehajtják, nem tekintik szívügyüknek. Ha viszont a megalapozott tervek becsületes, jó munkások kezébe kerülnek, akiknek elsőrendű céljuk azok teljesítése — az eredmény nem marad el. Ahhoz, hogy bányászatunk 1965- ben 27—29 millió tonna szenet termeljen, komoly munkát kell végezni. S ebben a sok millió tonna szénben benne lesz az egész magyar bányásztársadalom jövőbe vetett hite. Ennek a nagy családnak egyik oszlopos tagja a Borsodi és Ózdvidéki Szénbányászati Tröszt. Ezt tudják és érzik a borsodi bányászok. Érzik a kommunisták, akik példamutatóan végzik azt a munkát, amely egyre közelebb hozza a még szebb, boldogabb holnapot. De ezért a holnapért nemcsak a kommunistáknak kell harcolni, hanem valamennyi derék bányásznak is. PAULOVITS ÁGOSTON IMI. Január | Fejlesztik a központi raktárt Tizenegyezer féle cikkel foglalkoznak Bánszálláson • Az évi tevékenység százmillió forint Az Ózdvidéki Szénbányászati Tröszt központi raktára Bánszálláson székel; itt, e raktárban futnak össze az üzemek anyagigénylései, s reggelente indulnak útba az üzemek, bányák felé a gépekkel, bányaanyagokkal megrakott tehergépkocsik Ebből következik, hogy igen fontos szerepet tölt be a bánszállási raktár a tröszt életében, de következik ebből természetszerűleg az is, hogy elképesztően sok a dolguk a raktár beosztottainak. A tíznél több ezer féle cikk beszerzése, kezelése, tárolása, azután rendeltetési helyére szállítása, gondolhatni, nem gyerekjáték. És különösen akkor nehéz, ha az üzemek a segítés helyett hátráltatják őket. A központi raktár vezetője mondta ezt: “ Az elmúlt év során több olyan beruházás volt, amelyhez nem tervszerűen adták le az anyagigénylést, nem időben, s kizárólag a beszerzőink ügyességén, s talán a szerencsén múlott, hogy nem szenvedtek anyaghiány miatt késedelmet a fontos építkezések. Egyébként a beszerzés, a kívánt cikkek raktárba gyűjtése a mostani évben sem ment mindig könnyűszerrel. Az előző évekhez képest lényegesen javult az anyagellátás, ám egyes villamossági cikkből és kábelekből nem kapták meg a kért mennyiséget. Ezzel szemben például a vágatfalazásnál használatos betonidomkőből az év második felében már nem volt hiány. A kilátások azonban még mindig nem rózsásak, a raktár igazgatója, Sztranáth István elmondotta, hogy a tervekre kapott értesítés szerint néhány cikknél még rosszabb lesz a helyzet, mint az óévben, így például kábelekből is kevesebbet kapnak, s általában a villamossági cikkekből nem lesz kielégítő az ellátás. A társadalmi tulajdon védelmének fokozása, azaz a drága gépek, használati anyagok jobb megóvása érdekében az új év során nagyarányú terv kivitelezésére készül a raktár. Most folynak a tárgyalások és megkezdődött a tervezés, amelynek eredményeképpen hatalmas gépcsarnok épül a raktár területén. Ha ez elkészül, vele egy régi bajra kap gyógyírt a tröszt, hisz ezután már sehol sem kell a szabad ég alatt tárolni a drága gépeket, a tröszt összes üzemétől ideszállíthatják őket, amíg használaton kívül vannak. A csarnok mintegy kétmillió forintos költséggel létesül, előreláthatóan 1962-ben készül el, s olyan nagy méretűre tervezik, hogy az üzemek összes fölösleges gépét itt tudják majd összegyűjteni és szükséghez képest innen küldik azokhoz a bányákhoz, ahol legjobban hasznosíthatják őket. A létesülő korszerű csarnokban egyébként gépesítik az anyagmozgatást és ezzel csaknem teljesen kiküszöbölik a nehéz fizikai munkát, egyben pedig meggyorsítják az anyagmozgatást is. Új ötéves tervünk beindulása, zökkenőmentes kezdése nagyon sokban múlik a központi raktáron. Ezzel kapcsolatban kijelentette Sztranáth István: — A terv első évéhez szükséges anyagokat, ha némelykor csak nehézségek árán is, de teljes egészében biztosítottuk. A kívánt anyagok zöme már a raktárban van. A kötött gazdálkodás körébe vont anyagok pedig fedezik a terv szerinti szükségletet. A raktárban lévő elfekvő készletek értékesítését napirenden tartják, míg az üzemeknél lévő fölösleges készletek mennyiségét belső anyagmozgatással, illetve szintén értékesítésükkel csökkentik. A központi anyagnyilvántartásban kitűnően figyelemmel kísérhetik a legkülönbözőbb cikkek felhasználásának időtartamát és gyors beavatkozással segíthetnek azon, hogy a másutt esetleg nagyon hiányolt anyag valamelyik üzem raktárában feleslegesen ne heverjen. Elképesztő, hogy mennyiféle áruval és milyen sok dolguk van a központi raktár beosztottainak. Ennek érzékeltetéséhez talán elegendő ez a két adat: 11 ezer féle árucikkel foglalkoznak és a tevékenységük meghaladja az évi százmillió forintot. De van még egy érdekes adat is: százötven gyártóművel, készletezővel és nagykereskedelmi vállalattal állnak közvetlen kapcsolatban. Évenként átlagosan tíz-tizenöt cikket hoznak be külföldről a tröszt üzemei részére, ezek között jelentős helyet foglal el a vastám behozatal, s természetesen a bányagépek importja. És végül még egy érdekesség: eredményes munkát végzett a központi raktár a hulladékgyűjtésben is. A tröszt vasgyűjtésének mintegy negyven százalékát ők teljesítették. A szuhakállói 1-es akna KISZ-fiataljainak kérése Tisztelt Szerkesztőség! A szuhakállói 1-es akna KISZ- szervezete nevében írom levelem. Alapszervezetünk — amelynél én vagyok a titkár — régebben helyiség hiánya miatt nem működött úgy, mint ahogy azt tőlünk elvárták. Most már van KISZ-helyiségünk, de nem kapunk tüzelőt. Itt a tél, megkezdenénk a politikai oktatást. Szereppróbákat, asztalitenisz, sakk és egyéb társasjátékok rendezését terveztük, de hideg, fűtetlen helyiségbe nyilván nem jön senki betegséget szerezni. Ezért a főmérnök elvtárshoz fordultam, hogy segítsen rajtunk, kértem, adjon nekünk szenet és fát, visszautasító választ kaptam. Meglátásom szerint, elő kellene segíteni a dolgozók és fiatalok művelődését, szórakozását. Ez nálunk csak elmélet, mert mit mutat a gyakorlat? Például: a szakszervezet vett egy televíziót. A televíziót beállították a főmérnök elvtárs irodájába és így 2—300 bányász helyett 5—6 család nézi csak a műsort. Művelt, kulturált emberekre van szüksége a szocialista társadalomnak. Márpedig egyéb szórakozási lehetőség hiányában, a kocsmát töltik meg az emberek. A kocsmázás munkanap mulasztásra, sorozatos hiányzásra vezet. Erre nekünk nincs szükségünk. Nem mindegy, hogy a szuhakállói I-es akna dolgozói és fiataljai mivel szórakoznak szabad idejükben. Ezért fordultam a szerkesztőséghez, segítsenek ezt a csekélységnek tűnő, de nekünk igen nagy jelentőségű problémát megoldani. POTONYECZ ISTVÁN KISZ-titkár: Till István akna főmérnökkel nem sikerült beszélnünk Szuhakálló I-es aknán. Szuromi András bányamestert kérdeztük meg, mi a véleménye a KISZ-fiatalok jogos panaszáról. Hogy lehetne sürgősen változtatni a helyzeten? Nevetséges és egyben elszomorító dolog, hogy egy bánya KISZ-helyiségét fűtőanyag hiányában kénytelenek zárva tartani a tanulni, szórakozni vágyó fiatalok előtt! És a televízió? Valóban, a főmérnök irodája helyett nem találtak tágasabb, több ember befogadására alkalmas helyiséget?! Szuromi elvtárs megígérte, hogy megbeszéli az aknavezetőséggel a KISZ-fiatalok kérését és juttatnak a KISZ-helyiség részére tüzelőanyagot. A televízióval kapcsolatban elmondta, hogy senki nem vállalt felelősséget a gép kezeléséért, megóvásáért. Ezért vitték az irodába. Hát ez gyenge vigasz! Bízunk abban, hogy sikerül közös akarattal ezt a problémát is megoldani Szuhakálló I-es aknán. KÖNYVTÁRÓRAN — Munkácsy életregényét szeretném megkapni, ha bent van... És valamilyen útleírást kérnék—mondja az egyik perecesi bányász. — Dickens, Dombey és fia — megvan? — érdeklődik a másik, és Zádor Imre, a könyvtáros készségesen adja a felvilágosításokat, tanácsokat az olvasóknak, s közben átveszi a már kiolvasott könyveket. A kicsik meséskönyveket szorongatnak kezükben. Velük a három „segédkönyvtáros” foglalkozik: Trisztián Lajos, Hostisovszki Pista és Dunai Attila. Már évek óta segítenek a könyvtárban, s a legújabb könyveket ők viszik el először. S hogy szeretnek-e olvasni? Az csak természetes. A „legöregebb” köztük Trisztián Lajcsi. Már hat éve segít Imre bácsinak. — Hányadikos vagy? — kérdem. — Most járom a hetediket. — Szeretnél majd könyvtáros lenni? — Nagyon! — De tanfolyamra is kell addig még menni— veti közbe oktató hangon Imre bácsi. — Minek?! Tudom én már, hogyan kell azt csinálni — vágja rá határozottan Lajcsi, s mi „megértően” mosolygunk ekkora öntudatosság láttán. — Hány kötetes a könyvtár? — kérdem Zádor elvtárstól. — Majdnem hatezer kötet könyvünk van. S ha ennek harmadrésze nem lenne állandóan kikölcsönözve, akkor nem is tudnánk hová tenni. Nagyon kicsi ez a helyiség. Fiókkönyvtárunk is van. Mind a négy legényszállóban száz-száz kötet könyv van kint. — A rendszeres olvasók száma? — Több mint háromszáz. Ezek közül sok a fiatal és a négyszáz meséskönyvnek is bőven akad olvasója. — A felnőttek mit olvasnak leginkább? — Legtöbben szépirodalmi műveket. Klasszikusoktól, mai íróktól — vegyese:.. A műszaki és ideológiai könyveket leginkább a tanfolyamok hallgatói kölcsönzik. Igyekszünk megvásárolni azokat a bányászati, gépészeti és egyéb szakkönyveket, amilyen tanfolyamot az üzem beindított, hogy ezzel is hozzájárulhassunk a dolgozók elméleti tudásának fejlesztéséhez. — Mennyit költenek havonta a könyvtár fejlesztésére? — Minden hónapban ezer forint értékű könyvet vásárolunk. S mivel az olvasók is vigyáznak a kikölcsönzött könyvekre, évente csupán 25—30 kötetet kell kiselejtezni, így szépen gyarapszik könyvtárunk. Nem is kérdezgetem tovább Zádor elvtársat a könyvtár munkájáról, mert ugyancsak összegyűltek a reá várakozók, hogy a már kiolvasott könyveket újakkal cseréljék ki, hogy a következő könyvekből is tanuljanak. Mert egyre jobban és jobban megszeretik a perecesi bányászok a könyvet, s egyre gyakrabban látogatják a könyvtárórákat.