Budapest, 2005. (28. évfolyam)
5. szám május - Ongjerth Richárd: Nemcsak a házakat, de a lepusztult negyedek társadalmát is rehabilitálni kell
BUDAPEST gflflgß M Á I IT S Nemcsak a házakat, de a lepusztult negyedek társadalmát is rehabilitálni kell Szöveg: ONGJERTH RICHÁRD Fotó: SEBESTYÉN LÁSZLÓ Célkeresztben a Magdolna-negyed, a Bihari út 8/c. meg a Dzsumbuj • Miért? Budapest városrehabilitációjának több mint tíz éves folyamata az elmúlt években felszínre hozta az adott területek társadalmi változásainak árnyoldalait. Évtizedek óta köztudott, hogy a városrehabilitáció gondolata a társadalmi és a fizikai környezet folyamatos és kölcsönös egymásra hatását tartja szem előtt, így a budapesti városrehabilitáció már a kezdetektől - a hetvenes évek végétől kimondva-kimondatlanul a programba bevont területek társadalmi közegének javítását kívánta elérni a fizikai környezet - beépítés, épületek, közterületek, és így tovább - megújításával. A nyolcvanas éveknek a belső kerületek rehabilitációjára vonatkozó fővárosi koncepciója - miközben hangsúlyozta az ott élők érdekeit, az építkezések során kiköltöztetni tervezett lakosság minél nagyobb arányú visszatérését - kifejezetten a beindulni látszó szlömösödési, illetve szegregációs folyamatok meggátlásával érvelt - az épületek rossz állapota mellett - a rehabilitáció mellett. A kilencvenes években, a rendszerváltozást követően, amikor a rehabilitáció a megvalósulás útjára lépett, a társadalmi környezet javítása továbbra is lényeges szempont volt a város megújítását szorgalmazó, elősegítő politikusok, szakemberek szemében. Az évtized második felében a városrehabilitáció területi terjedésével párhuzamosan azonban egyre határozottabban körvonalazódtak azok a szociológiai jellegű megfigyelések, amelyek arra figyelmeztettek, hogy a rehabilitáció során az érintett kerületek „elűzik" a területen élő szegényeket. A rossz állapotú, alacsony komfortfokozatú - és ezért az alacsonyabb jövedelműek számára is megfizethető lakbérű - lakások sorsa ugyanis nagyrészt a bontás, és a megújuló környezetben létrejövő komfortos újak az eredetileg ott élők nagyobb része számára - még könnyítések esetén is - megfizethetetlenek. Az eredetileg itt lakók nagyobb része rendszerint költözni kényszerül, a legtöbbször a város alacsonyabb presztízsű, leromlottabb, roszszabb lakásállományú területeinek kisméretű, komfort nélküli vagy félkomfortos lakásaiba. A rehabilitáció így a város más területein - párhuzamosan a hátrányos helyzetűek növekvő szegregációjához vezető egyéb folyamatokkal - szegénynegyedek kialakulását, illetve ezekben a szegénység, a hátrányos helyzet fokozódását erősíti. Ezért vált szükségessé a szociális városrehabilitáció modellkísérleteinek beindítása azokon a városi krízisterületeken, ahol a hátrányos helyzetűek koncentrációja - ha elmaradna a beavatkozás - egyre nagyobbá válna. Mit? A szociális városrehabilitáció feladata - a fővárosi közgyűlési előterjesztést idézve - az, hogy a többszörösen hátrányos helyzetű és leszakadt területek (tartós és magas munkanélküliség, alacsony jövedelmű lakosság, alacsony iskolázottság, rossz egészségügyi helyzet, magas halálozási ráta, gazdátlan területek, leromlott épületállomány, elhanyagolt környezet, kritikus közbiztonság) leromlását okozó folyamatokat megállítsa és megfordítsa, a lakók életminőségét és életlehetőségeit javítsa. Ez együttesen a társadalmi leszakadás megakadályozását (iskolai oktatás, közbiztonság, társadalmi integráció), a szociális stigmatizáltság csökkentését, a kedvezőtlen társadalmi összetétel részbeni megváltoztatását (társadalmi keverés), a helyi gazdasági potenciál növelését (a foglalkoztatási helyzet, a vállalkozói aktivitás, a lakosság képzettségi szintje), a fizikai életfeltételek (lakáskörülmények, közterületek) javítását igényli. Mindez olyan céllal is fogalmazódott meg, hogy az egyes városrészek fejlesztése ne vonja magával sem emberek, embercsoportok, sem más területrészek körülményeinek romlását. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rehabilitáció tervezésének programjában a humán fejlesztések egyenrangúak és összehangoltan tervezettek a fizikai környezet fejlesztésével, és ez sok esetben szinergikus hatásokat is eredményez a kitűzött célok elérésére. A szociális városrehabilitáció modellkísérlete az eddigi döntések értelmében várhatóan három különféle adottságú, de egyaránt rossz és egyre romló helyzetben lévő fővárosi területre terjed majd ki. Ezek: a józsefvárosi Magdolna-negyed (a hagyományos, sűrű beépítésű belső városrészek legrosszabb állapotú területrésze), a kőbányai Bihari út 8/c. egytömbnyi bérház illetve a ferencvárosi Dzsumbuj (az egykor átmeneti szükséglakásokkal épült telepek időtállóságának sajátos bizonyítéka, hogy megvan még). Hogyan? A különféle helyzetű, adottságú modellterületek megújítása várhatóan sokféle tanulsággal, példával szolgál majd az ezután következő hasonló akciók tervezéséhez, így a kísérlet remélhető sikere mellett további hasznot hoz a fővárosi városrehabilitáció általános programja szempontjából. Ezek ugyanis modellkísérletek, és éppen az a céljuk, hogy kísérleti terepen lehessen kipróbálni a megoldások eddig kimunkált változatait. Áttételesen modellkísérletnek tekinthető a szociális városrehabilitáció fővárosi önkormányzati kezelésmódja, döntés-előkészítő és megvalósítási mechanizmusa is, hiszen első ízben próbálkoznak, Budapest főszereplésével, menedzselésében valóban szé- .