Budapesti Hírlap, 1919. november (39. évfolyam, 102–126. szám)
1919-11-01 / 102. szám
ó gia által, mely valaha országot szerencsétlenségbe sodort . , , De ime, az idő meg nem áll s az óra ketyegésének halk és szerény léptem megyén szinte észrevétlen az örökkévalóságba. Dicsőségnek és gyásznak, hatalomnak és bukásnak a terhét végtelenségéhez mérve csak parányi ideig viszi magával. Ellenben kérlelhetetlenül hozza el a boszút, a megtorlást, az igazságot és az expiációt. * Egy éve, hogy Tisza Istvánon remekelt a gyáva gazság és ma dicsőségéről, nagyságáról, igazságosságáról, erkölcsi tisztaságáról, szeplőtlen hazafiságáról és rendíthetetlen magyar lelkéről beszél a pap Istenhez, a tudós a világhoz, a költő a nemzethez. Akik pedig hatalmukat kívánták megvásárolni a rajta elkövetett bérgyilkossággal, azok remegnek, ha rezéül a fii. borzadnak, ha csikordul az ajtó, mert tudják, hogy az igazság nyomukban van poroszlókkal, mert tudják, hogy a törvény, a mindnyájunk őre és oltalma, őket keresi, mint bélpoklos ellenségeit és félelemtől s lelkiismeretük korbácsütéseitől vonaglik a lelkek. És a mérhetetlen idő alig hogy egyet lélekzett, áldozatuknak meghozta az örök dicsőséget, őket pedig hurcolja az igazságtevő törvény elé s be fognak menni ők is az örökkévalóságba, de csak mint fekete árnyék, mint az emberi elvetemültség alakjai, mint nevek, melyekre az Igazság szolgái rásütötték a Siain-bélyeget. Budapesti Hírlap (102.p.) itt 19 november 8. Tisza István emlékezete. A Nemzeti Társaskör gyászünnepe. — Beöthy Zsolt Tisza Istvánról. — A református egyház Negyelete. — Budapest, C... 31. Egy éve immár, hogy gonosz kezek durva erőszakkal kidöntötték az élet sorából a nemzet reménységének legerősebb oszlopát. Egy éve, hogy Tisza István kihűlt véres teteme csöndesen porladozik a geszti sírboltban. Iszonytató, rémes esztendő, a mely az ő halálával kezdődött s a mely a szavunkat, a szabad lélekzetünket és a nemzet elhanyatlott életét is beletemette Tisza István sírjába. De Tisza István szelleme a megihlető hazaszeretet szárnyán kilép a sírjából s mint tüzes lángoszlop mutatja a megtisztulásnak és a fölemelkedésnek útját. A Nemzeti Társaskör, az Országos Nemzeti Munkapártnak elődje és hagyományainak jogutódja, ma a gyászos évfordulón kegyeletes ünnepet ült Tisza István emlékére. Ez a kör látta legközelebbről az elesett nemzeti hősnek önfeláldozó küzdelmeit a haza szolgálatában; ez a kör volt mindvégig hűséges részese az ő közéleti törekvéseinek, ez kísérte végig őt eszméinek diadaláért, az ország biztosságáért, nyugodt fejlődéséért és jövő nagyságáért folytatott szakadat Hogy nemzete dőljön porba vele, így éri csak ezt fel az alacsony, így léphet a lába a nép tetemére S tipródhat azon gaz kénye szerint, — ám a ledőlt hős szellemalakját. Felvonja magához az isteni kör. Hogy éljen örökké és a magasból Fényt hintsen az éjbe örökre alá. — Áldom ezért a hőst, ha bukott is. Áldom ezért az isteneket, Szánom a népet, a porba tiportat, — De átok, ah átok, ezerszeres átok A hőst megirigyelt gyilkosokon! . . . Első Lemur: Úgy gondolom, hogy az a sorstragédia, Mely minden felvonás után e boltba tesz Egy-egy koporsót, itt e nagygyal most betelt. A szörnyű sors haragja bizton véget ért, Lesújtva végül már a legnagyobbat is. Hosszú ideig zárva lesz e síri bolt, A végzet elpihen, — távozhatunk. Másik Lemur: Vigyázz! Ne még! . . . Korán van. Nézz ki csak! Mit hoznak ott? Megint 1.rorsót? — Úgy látszik azt . . és erre hozzák. Első Lemur: Igaz! . . . Óh, rettenet! Milyen hamar Tér nem koros apjához ifjan a fia! . . . Kar: Óh, ti hatalmas, nagy haragú Istenek, én leborulva csengek: Elég! elég! elég! Ellen kar: Nézzétek, az égnek boltozatán Mily ragyogó új csillag az ott! S mily isteni tiszta fénnyel ég! . . . (1918. november 8.) van harcaiban, így érthető és méltó, hogy elsőnek a Nemzeti Társaskör pattantja föl a geszti sírbolt zárját s mély megilletődéssel szemléli és kényesen szemlélteti vezérének tündöklő szellemalakját. Lélekemelő ünnep volt Társadalmunk szine-java (hölgyek is nagy számmal) megjelent, hogy áhítattal hódoljon Tisza István emlékének. A kormányt Pekár Gyula miniszter és Karafiáth Jenő államtitkár képviselte. Berzeviczy Albert elnökölt s megnyitó beszéde mint a templomtorony első harangszava ütötte meg fülünket. Azután Beöthy Zsolt olvasta föl remekbe írt esszéiját Tisza István életéről, egyéniségéről, gránitszikla-jelleméről, küzdelmeinek ragyogó nemzeti tartalmáról. Maga az iró is könyekig meg volt hatva s a hallgatósága szive mélyéig megrendülve hallgatta előadását. Végül Kozma Andor gyönyörű költeménye következett, amely a klasszikus tragédia fenségében énekli meg a tragikus hős halálát. A Nemzeti Társaskör emlékünnepét megelőzően a református egyház adózott kegyelettel Tisza István emlékének. A Kálvin-téri református templomban volt gyászistentisztelet, amelyen Németh István püspök mondott tartalmas, velős, szárnyaló beszédet. Részletes tudósításunk alább következik. Ladtára? Zsolt emlékbeszéde a Nemzeti Társaskörben. A Kálvin-téri református templomban tartott istentisztelet után a meghatott közönség átvonult a Nemzeti Társaskörbe. Az útvonalon a Magyar Nemzeti Szövetség egyetemi ifjúsága és a Magyar Asszonyok Szövetsége tartotta fönn a rendet, gyászfátyollal bevont nemzetiszinű karszalagos rendezőkkel. A közönség is gyászfátyolos nemzetiszinü szalagot viselt. A magyar had- s seregnek egy diszcsapata is részt vett Tisza István emlékének megünneplésében s a Nemzeti Társaskörben sorfalat álltak a délceg sastollas leventék, mély megilletődéssel a szemükben. Az ünnepies rendkívüli közgyűlést a társaskörben Lukács László, a kör igazgatója nyitotta meg s néhány rövid szóval Berzeviczy Albertet ajánlotta a mai nemes emlékezés elnökéül. Templomi csönd várta az eseményeket. gusztaviczy Almert megnyitója, Berzeviczy Albert elfoglalván az elnöki széket, a következő beszédet mondotta: Tisztelt közgyűlés! Megilletődve lépek erre a dobogóra, amelyről még alig több mint egy év előtt hangzottt el a teremben, mint akkor még pártközben, utolszor annak szava, akinek emlékére gyűltünk ma össze. Még akkor is, a fenyegető összeomlás előtt, mikor végveszélyben volt a haza, mikor pártjának és neki az önálló szerepről önként le kellett mondania, lelke csodás erejével tudott erőt csöpögtetni csüggedő híveibe, tudott reményt kelteni bennünk, tudta megédesíteni az áldozatot, amelyet hoznunk kellett. Éreztük, hogy senki sem oly jogosult áldozatot követelni másoktól, mint ő, akinek a egész élete az önfeláldozás tényeinek egyetlen sorozata volt, aki végül azzal a szilárd megnyugvással áldozta fel életét is, hogy mint végperceiben rebegtet Ennek így kellett történnie! Akkor, amikor ma egy éve elvesztettük őt, amikor a nagy összeomlás közéletünk legnagyobb alakját is maga alá temette, a lelkiismeretlenül félre*: vezetett nemzetnek nem volt ereje szembeszállni: azokkal, a kiknek a gyalázatos merénylet fölötti fel*, háborodás, a veszteség fölötti fájdalom minden megnyilvánulását elnyomni érdekükben állott. Csat:igy történhetett meg az, hogy Tisza István mint egy’ gyilkos merénylet áldozata, sírba dőlhetett és sirba* szállása fölött majdnem egy év elmúlhatott, a nélkül*, hogy a közrészvét és gyász hozzá és nemzetéhez méltóan megnyilatkozhatott volna. Be kellett, hogy teljen azok bűneinek mértéke, akik az ő letűnését is a forradalom vívmányai közé sorolták, ki kellett pattaniok a levéltárak homályából azoknak a titkoknak, amelyeket ő büszke daccal zárt kebelébe, hogy az elvakultak' is világosan lássák: kik voltak azok, a kik őt legyőzték és ki volt az, a kit ők’ le* győztek. Ebből a körből, a mely neki második otthona volt, a melynek tagjai rajongással ragaszkodtak hozzá akkor is, a mikor a gyűlölet és rágalom nyi* lakiak egész zápora hullott reá, merték könnyezve állni körül ravatalát s nem a késő megbánás ég, megtérés, hanem a mindig hit és változhatatlan szeretet és elismerés érzésével gyászolják ők ebből a körből indult ki az első lépés arra, hogy a nemzet Tisza Istvánnak megadja azt, a mit halálakor téld megtagadni látszott. Körünk bizottságot küldött ki egykori nagy vezérünk emlékének megörökítése végett s a mai, rendkívüli közgyűlésen, mint egyúttal emlékünnepeit, kívánja határozattá emelni e bizottság javaslatait, abban a meggyőződésben, hogy kezdeményezésünk a nemzet mind szélesebb rétegeiben fog visszhangra találni. ;j 'lisztert közgyűlés! Tisza István halála pótol* hatatlan veszteség elárvult, összetört, szétszaggatott,, mindenétől megfosztott, s még mélyen meg is alázott nemzetünkre nézve. De ne feledjük, hogy hala*fiával nasiv örökség is szállott reánk. Nemcsak élete*! txek emléke, emberi egyéniségének és politikai jelle* mének fölemelő példája, hanem fökép nemzete jő*j vöjébe, hivatásába vetett rendíthetetlen hitének örök* sége. Ez a hit nem szállott vele siba, ez a hit él all jelen minden sanyaruságai között, ez a hit vet fényt bukásának mély, sötét éjszakájába. Az ő emlékének azzal áldozunk legméltóbban, ha ezt a hitet megőrizzük, ápoljuk, hogy tette izmosodjék , meghozza az ő eszméinek és népszetének a feltámadást! Üdvözlöm a kör tagjait és tisztelt vendégeinket! és fölkérem Beöthy Zsolt tagtársat emlékbeszéde megtartására. A nagy tetszéssel fogadott megnyitó beszéd után az elnök a jegyzőkönyv írására Mikszáth Kálmánt, hitelesítésére pedig Kálmán Gusztávot és Lestyánszky Sándort kérte föl. Azután átadta a szót Beöthy Zsoltnak. Beöthy Zsolt beszéde*. Tisztelt hallgatóim! Ma egy esztendeje, éppen ez órában esett el Tisza István. Elesett a magyar becsület, a magyar igazság, a magyar hazaszeretet mezején. Elesett, egész nemzetének emlékezetébe idézvén a világköltészet leghíresebb és legremekebb gyászbeszédéből azokat a rettenetes szavakat, melyek a meggyilkolt Caesart siratták: Oh mily esés volt az, jó honfiak! Elestem akkor én, K és mi mind. Még véres ármány kérkedett felettünk, így esett el ő is és igy estünk el vele mindnyájan. De távozhatik-e földi ember nagyobb és szomorúbb tisztességgel közülünk, iránt ha emelkedő, magasodó, felszálló alakjának árnyéka elborítja az egész hazát, millióknak szorongó szivében azt az érzést vetve föl, hisz vele együtt egész világunk összeomlott, mint hogy ha ezt a világot ő maga tartotta volna. Minden romokban körülöttünk. A világ nagy hatalmai, a népszabadság jelszavát harsogó zsarnokság vett rajtunk erőt a csatamezükön: az emberi igazság álarcában pusztító elvetemültség tett tönkre idebenn: „a hazugság fejedelmei". Annak a régi magyar hősiességnek képe és sugallata, mely négy hosszú esztendőn át őseihez méltón állta meg helyét a csatapiacokon s a haza határait az egész, ellenünk harcoló világgal szemben meg tudta védelmezni: ennek a csodálatos hősiességnek leghatalmasabb sugallója s egyszersmind képe ő volt előttünk. Annak a rendíthetetlen hazaszeretetnek is, melyre ádáz benső ellenségeink fenték fegyverüket, megint ő volt legmegragadóbb képe, legbeszédesebb sugallója, legerősebb bástyája. A kétségbeesés óráiban, melyek reánk szakadtak, úgy tetszett mindnyájunknak, mintha az ő alakjának utolsó sóhajával a nemzet régi lelkéből is elszállott volna valami.