Budapesti Hírlap, 1921. január (41. évfolyam, 1–24. szám)

1921-01-16 / 12. szám

Vasárnapi szám: ára 2 korona. XLI. évfolyam, 12. szám Vasárnap, január 16. Megjelenik Hétfő kivételével mindennap. Blfd­setlit éraki Egész ott* 280 kor., félévre 140 kor­, Btsgodirra TO kor., egy hónapra. 28 kor. Erye» szám ára mindenfldli­­ kor, ■Metéicket Budapesten felvesznek az os«z«z hirdetési Irodák. Főszer­esztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-kirút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23-84. ^Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában. Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek­ Magyarország feltámadásában. Ámen.'* Nem nyugszunk bele! Irta Végvári, téli szél a targallyakat fújja. Mint az Isten égretartott ujja. Mint megcsufolt, kikacagott álom, Állunk egyedül a nagyvilágon. Elvették, s most véle nagyra vannak, ■Törött, véres kardját a magyarnak. De mig minden nép a sírját ássa, Varr szava, hogy világgá kiáltsa! Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk, Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk, Tiporhatják szűztiszta igazunk. Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk! De hirdessük gúzsbakötött kézzel, Sebes ajkkal, lázadozó vérrel, Idézve menny-pokol hatalmait, Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt. Kezünk bár nem pihen a kardvason, A sziveinkben nem lesz nyugalom, Jöhetnek jövő századok s megint Csák . .­,Vecrudescuht“ régi sebeink. E sebek s ez a fájdalom örök, Ettől vonaglik minden magyar rög, fittől vérez, ki majd nyomunkba hág, Ettől ttom gyógyulnak az unokák! Tátra-erdők ettől búgnak - zugnak­, Ettől reszkel lelke minden zugnak, Puh­ig szivek kővé eltől válnak, Kemény kövek élő szívként fajnak­ , a mérkőzésben. A nép szobor. Budapest, jan. 15. Míg durva, barbár kezek végeinken a mil- téniumkor felállított emlékszobrainkat döntö­getik — hiszen bármily lelkes a művészi alko­tás, de vissza nem lő, vissza nem vág, hát a cseh - oláh vitézség bátran dolgozik — addig mi Budapest legfényesebb terén holnap új szobro­kat állítunk fel. A művészek lelket és életet le­heltek a nyers­anyagba, hogy állandóan szól­jon hozzánk, beszéljen nekünk néma alakkal , arról, a­mit soha, egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk. Nem kormány, nem kormányzó, nem ha­tóságok, nem a hivatalos Magyarország hallatja holnap szavát, hanem a magyar lélek, a nem­zet, a nép, és szo­brot Ak­it a sza­­adságtéren a Zabbá tett országrészek emlékezetére. Négy szoborcsoportot, melyeknek művészi kompozí­ciójából ugyanaz a gondolat szólal meg. Négy zengő szobor, a­mely minden kelő nap érinté­sére és minden alkonyat utolsó sugarának bu­­csucsókjéra megrendül és küldi sóhaját keletre, nyugatra, délre és északra. Mert minden égi tájon megsebez­tettünk, megcsonkítta­ttunk és megcsúfoltattunk. Nem vettek el tőlünk egy talpalatnyi földet sem becsületes fegyveres Mert arra elgyötrött állapotunkban Európa hatalmi szava rákényszeríthet ugyan bennün­ket, hogy aláírjuk a békét, hogy ratifikáljuk is a nemzetgyűlésen­ az országot, melyet körül­­raktak ránk éhezett ellenséggel, melyet csak a kö­zépkor sötét kínzókamaráiból ismeretes módon­­ törtek kerékbe, ideig-óráig rá lehet kényszerí­­teni mindenféle önmegtagadásra; de az egyes­­ embert, a­ki a magyar közjog tanítása szerint­­ érzi, hogy élő tagja Szent István koronájának, az egyes embert nem lehet semmi eszközzel más hitvallásra kényszeríteni, mint a­mi a ma­gyar Hiszekegy három sorában foglaltatik. És oda megyünk, és ott leszünk a Szabad­ság-téren, és ha holnap sütni fog a nap a lelkes sokaságra, a­mely a négy szoborcsoportot lelep­lezi, üdvözölni fogjuk a verőfényt, a­mely a mi Amíg élünk, ettől fájunk, égünk. Sírban ettől nem lesz pihenésünk, Ettől szorul a kezünk ökölbe, Ettől­ sir a gyermek anyaölbe. Fenyőmadár behavazott fákon, Száraz haraszt téli pusztaságon, A folyók, fák, a füvek szelleme, Minden süvít, mi nem ny­ugszunk bele! Most Lomnic ormán rakjunk nagy tűzet Versaillesig lobogjon az üzenet. Hogy megroppant bár karunk ereje. Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele­ hitünket és reményünket szórja el milliók szí­vébe. És ha borús lesz az ég felettünk és eső csapkodja fejünket, azt fogjuk mondani, hogy velünk sír az ég, és „valahány csepp esik rája, annyi áldás szálljon rája­, a hazára, a nemzetre és minden fiára. Kemény kőalakzatba véstük gondolatun­kat, szándékunkat és hitvány ivadékai vol­nánk ezer, megpróbáltatásokban gazdag esz­tendőknek, ha gondolatunk lágyabb, szándé­kunk puhább, akaratunk törékenyebb és erőnk lazább volna a legkeményebb kősziklánál a világon. Vulkanikus kitörése annak a közérzés­nek, a­mely ma szobrot avat, békében ünnepel, gyászkokárdát tűz nevető háromszinü­nk mellé, hogy ragyogását letompítsa, de imádsággal ostromolja az eget, fogadással tüzeli egymást és hittel tölti el a csüggedt lelkeket is. Attila kardja, Szent István pallosa, Szent László bárdja, Könyves Kálmán könyve, Má­tyás király Igazsága, az író tolla, a paraszt ekéje, a munkás kalapácsa, a költők lelke, az öregek bülcsesége, az ifjak tüze, az anyák szeretete, az apák gondja és minden erő, a­mi ezekben van, dolgozzék, álljon munkába, sugá­rozzák szerte és átkozott legyen az, a­ki min­dennapi imádságából vagy gondolataiból kíre­sa.~iB^TTnr¥r~'iT~TT tí ..... Örök szerelem. Irta Csűrös Zoltán. Együtt ültünk, nők és férfiak. Természe­tesen negyedóra ínulv® a szerelemre fordult a beszélgetés.­­ — A szerelem furcsa valami, — jegyezte meg egy filozófus hiréban álló fiatalember — nehezen körülírható és pontosan semmiképpen meg nem­ határozható. E közönséges gyarló esz­­­tán a tündéri képzelet köntösében megjelenve, csak arra jó, hogy mint a mesebeli varázsló, el­kápráztassa az észt és szemet, melyek a tiszta ítélettől elszakítva, összezavarják a sárt és a kék eget, a rózsát és a szamárlövist, röviden a kö­zönségest, az aljast és a mennyeien nagyszerűt. A görögök rosszul gondolkodtak, a­mikor egy szép asszonyt tettek meg a szerelem istenségéül. Belesebbek­ lettek volna, ha holmi vak koldust szenyiltek,vgjna­ ki e tisztségre. . .. ^ Egy jogász sebesen tette hozzá: — Igen, a szerelem bonyolódott és ellen­mondó valami. Magában hordja a gonoszság és nagylelkűség, a csalás és jóság fogalmait, bolond és bölcs, langyos és tüzes, enyhet adó és felkor­bácsoló, fölemelő és megalázó, szárnyalásra késztető és agyat bénító, mennyországot kitáró és pokol gyötrelmeibe buktató, egyszóval min­den jelző ráillik, csak egy nem, az, hogy: örök. A szép háziasszony elmerengett. — Szerelem! Milyen édes szó, nekünk, asszonyoknak. Jön, mint a földindulás, mint a hegyek, erdők, mezők remegése, ha fölkel a nap és a fák, virágok megborzonganak. Mennyi ígé­ret harangja cseng-bong, a reménység mennyi madara kezdi el az énekét, hogy egyszer mégis csak elhallgassanak. A színek, az álmok elfa­kulnak, a megszokás, vagy a feledés, talán a csa­lódás köde egyre sűrűsödve száll alá és elmosó­dik minden a múltba, mint egy bohó farsangi éjszaka emlékei. Habozunk, talán nem is mi él­­tük át őket, csak félfüllel hallottunk beszélni róluk valahol. A szerelemnek egy pusztító ellen­sége van: az idő. Ez az elenfél mindig diadalt arat. A beszéd eleven lelt és­ mindenki iparko­dott a kérdéshez hozzászólni, hol érzelmesen, hol fölényesen. Mindenki kételkedett a szerelem állandó in­ivói­sában. Nyári zivatar az, melynek a lélekre való hatása csak olyan, mint szélé a tavon. Egy szürkülő hajú barátunk megszólalt csöndesen.­­ ■ — Hallgassanak meg, aztán ítéljenek. El- A Budapesti Hírlap mai száma 8 oldal

Next