Budapesti Napló, 1900. szeptember (5. évfolyam, 239-268. szám)
1900-09-01 / 239. szám
Budapest, 1900 Ötödik évfolyam. 239. szám. Szombat, szeptember Szerkesztőség és ráadóhivatal: József-körút 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő : VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR.A Kiadja: SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), és évre 14 k., (7), 1/4 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Kemény akcentusok. Budapest, augusztus 31. (I.) Bátor és vakmerő beszédre okos és bátor cselekedettel felelni: férfias és szép dolog. Már csak ezért is nagy kedvünk telik a kereskedelmi miniszternek abban a rendeletében, amely éppen most került a kezünk ügyébe. Államférfiainkban szeretjük a bátorságot mindenképp; különösen szeretjük Ausztriával szemben; még inkább örvendünk neki, ha okos és hasznos cselekedetben szólal meg ez a bátorság. És legkivált most, mikor nagyon is szükség van kormányférfiainknak bátorságára is, okosságára is. Lueger népe ugyanis soha sem volt még alaposabban megvadulva, mint mostanság. Valóságos paroxizmus tört ki rajta annak az erélyes kormányzati és társadalmi akciónak láttára, amely a magyar ipar pártolása érdekében megindult. És láttára a mozgalom eredményeinek, a kétségbeesett düh kiáltása harsant végig egész Ausztrián, amely ipartermékeinek legfőbb piacát látja veszendőbe menni a magyar nemzet gazdasági önérzetének felébredésével. És egy hallatlanul buta és arcátlan hadjárat indult meg odaát a sajtóban és közgazdaságitestületekben. Képtelenül bolond kitörései hangzanak át hozzánk a halálos remegésbe esett kapzsiságnak, amely egészen beleélte magát abba, hogy Magyarország az övé, ehhez a földdarabhoz neki ősi joga van; ez a föld az ő számára termi kincseit, ez a nép az ő számára hullajtja verejtékét. Csodabogarak múzeumába valók azok a förmedvények, amelyekkel a magyar kormányt terrorizálni próbálták. A komolyság igényével fellépő közgazdasági politikusok és szaktestületek vitatták azt a badarságot, hogy a vámterület közösségével ellenkezik az, hogy a magyar állam és a magyar társadalom felkarolja a magyar ipart az osztrákkal szemben; hogy a közgazdasági kiegyezés megsértését jelenti az, ha a kormány kedvezményben részesíti a magyar termelést az idegennel szemben. Más szóval, hogy a közgazdasági kiegyezés a magyar állam területét egyszerűen Ausztria adózó területévé teszi és hogy meg kell senyíteni ezt a vazallust, amely adófizető kötelezettségéről megfeledkezik. Ennyit, nem kevesebbet jelentenek azok a terrorizáló kísérletek, amelyek elmentek odáig, hogy petíciót adtak be az osztrák kormányhoz, hogy lépjen közbe a magyar kormánynál a kiegyezés szellemének megsértése miatt. A magyar közvélemény méltatlankodva utasította vissza ezt a hallatlan merényletet, a magyar kormány pedig hallgatott. Legjobban hallgatott a kereskedelmi miniszter, akit legközelebbről érintett az osztrák dühöngés. Persze, aktív miniszterek nem igen szoktak hírlapi polémiába bocsátkozni, akármilyen özöne zúdul is reájuk a hírlapi támadásoknak. Még akkor sem teszik, ha közvetetlen miniszterségük előtt aktív újságírók voltak. Egészen bizonyos pedig, hogy mikor Hegedűs Sándor heteken át olvasta a bécsi sajtónak eszeveszett kifakadásait, mikor tapasztalta, hogy odaát tekintélyes közgazdasági testületek útszéli pamfletek írására adják magukat, megmozdult benne a régi publicista és nem egyszer jött kísértetbe, hogy rácsördítsen a rakoncátlankodó bécsi közvéleményre, amely a közveszélyes őrültség tüneteit produkálta napról-napra. Nyilván nem egyszer mozdult meg kezében régi szerszáma, hegyes kóponnája, hogy száraz rendelet helyett fulmináns vezércikket vessen papirosra. De csak mégis megmaradt a rendeletek mellett. Még csak meg sem interjúvoltatta csak örökre elveszett, de ellenséges és veszélyes területté válik Magyarország céljaira és érdekeire nézve. Ezekre a vádakra és gyanúsításokra felel most a Budapesti Szemle értekezése. S amilyen páratlanul tömör, zamatosan magyaros a stílje, mely minden sorában megnyilatkozik, olyan tiszta magyar az érzés, az intenció is, mely e sorokat a sorok közt is végig kíséri. Ha van a magyar olvasóban magyar szív és magyar ész, akkor ebből az értekezésből mindent megért. Megérti, hogy amit az aktivitásban levő kormányférfi és közös pénzügyminiszter nyíltan nem mondhat el, azt elmondatja a történetíró által; az által a történetíró által, aki nemcsak személyes tapasztalásokból ismeri az egész Balkán félszigetet, hanem akinek a Balkán félsziget múltjára és diplomáciai vonatkozásaira nézve a bécsi titkos levéltárban is alkalma van kutatni. Megértheti, hogy amit a számtalan ellentét által kötött magyar politikus, aki mint az okkupári tartományok kormányzója, egyszersmind Európa mandátumának végrehajtója is, az okkupárt tartományokban, (habár abszolút módon kormányozza is azokat) meg nem tehet, azt senki sem fájlalja jobban, mint éppen ő maga. És ebből az értekezésből azt is megérezheti a magyar olvasó, hogy ha ebben az értekezésben, mely elejétől végig a legnyugodtabb tárgyilagossággal és a legtisztább történelmi világossággal van kidolgozva, mégis megnyilvánul az írónak szubjektivitásából is valami, akkor ez a »valami“ nem más, mint az a mosolygó bánat, mely mint a világosságot követő árnyék, végig kiséri a történettudós és a gyakorlati állambölcsnek nyugodt és szigorú objektivitását. A mosolygó bánat a fölött, hogy éppen Magyarországon kell a rágalmak és gyanúsítások ellen küzdenie és éppen a saját hazájának és fajának közvéleménye előtt kell Jelkét ama sebek csatornáin keresztül föltárnia, melyeket rajta a magyar sajtó éles tollai ütöttek magát, holott ez már éppen nem ellenkezik az államférfi szokásokkal. Sőt még csak a Bud. Tud. sem jelentette ki „illetékes felhatalmazás alapján“, hogy a bécsi sajtó támadásai „minden alapot nélkülöznek“. Most azonban egyszerre fulmináns módon felelt meg a bécsi támadóknak Hegedűs Sándor. Ezt a feleletet meg fogják emlegetni szeretetreméltó osztrák szomszédaink, Magyarország vagyonának képzeletbeli jogos tulajdonosai. Képzelődésükből kegyetlen kiábrándulást készített számukra a magyar iparminiszter. Kegyetlenül kézzelfogható módon világosítja fel őket, hogy ehhez a mi országunkhoz nekünk is van néminemű jogunk és nem kell tőlük kérdeznünk, hogy mitévők legyünk ezzel a jogunkkal. Hegedűs Sándor nem írt vezércikket, csak rendeletet. Hanem ez a rendelet erősebb válasz egy kötetre való vezércikknél. Gyakorlatilag mutatja be Ausztriának a magyar állam erejét, a magyar állam szuverén hatalmát és a magyar kormányzati szellem okos bátorságát, amely érvényt szerez anyagi érdekeinknek következetesen és rettenthetetlenül, minden cselszövés, minden támadás, minden rágalom, minden eszelős képzelődés ellen. Pedig nincs is szó a rendeletben Ausztriáról. Egyetlen célzás sincs benne arra, hogy a miniszter akár észre is vette volna azt a komikusan gonosz hajszát, amely elment egészen addig, hogy az osztrák kormány beavatkozását követelje Magyarország belső kormányzásába. A magyar kereskedelemügyi miniszter nem polemizál az osztrák butasággal és arcátlansággal. Csak rendelkezik. A rendelet szerény, szinte egészen igénytelen formában nagyfontosságú akciót jelent. Egy magyar iparág életét menti meg a biztos pusztulástól, egy olyan magyar iparágét. De hadd beszéljen maga a Budapesti Szemle értekezése. Az értekezés mindenekelőtt, érthető gyöngédségből, átugorja azt a három és féléves korszakot, mely a megszállott tartományokban a Kállay Bém kormányzatát megelőzte, amikor is a megszállott tartományokban csak dilettáns kapkodásokból állott az egész polgári kormányzat, s tulajdonképpen nem volt egyéb mint appendixe a katonai diktatúrának, melynek külső képe csak a lázadás és az ostromállapot közt váltakozott. Kállay tehát kétségtelenül szabad kézzel jött, s tőle függött, hogy a három út közt, mely előtte állott, választhasson. E három ut volt, hogy vagy csinál tabula rasat, keleti jogelv lévén, hogy akié az erő, azé a hatalom; vagy követi Oroszország, vagy a fölszabadult Balkánállamok példáját, akik (mint Románia, Görögország, Bulgária, Szerbia) mohamedán lakosságot kapván alattvalókut, a jogegyenlőség elvét akként értelmezték, hogy a mohamedán elemekkel nemcsak nem törődtek, de megfogyásukat, vagy kiköltözésüket elősegítették, vagy végre hogy a status quo alapján a meglévő állapotok fokozatos fejlesztésével kísértse meg a jogegyenlőség megvalósítását. Az értekezés azt a kifejezést használja, hogy: „Ezt a harmadik utat követte monarkiánk, mert ez volt keleti politikájának a tradíciója. Mint konzerváló hatalom nem is tehetett egyebet. Éne utalta egyébként még a monarkia két államának a közvéleménye is.“ De hogy ez a kifejezés, mely annyira általános és szabatos, hogy szinte hivatalos kijelentésnek kell azt tekintenünk, valójában mit tartalmaz? és hogy a Kállay Béni intencióinak miként felel meg? azt az értekezés egyéb részleteiből lehet csak tisztára megértenünk és megállapítanunk. Ebben a kifejezésben ugyanis a „monarkia két államának közvéleménye“ úgy van megemlítve, mintha az két egybehangzó, a követendő útra nézve harmonikus és megegyező közvélemény lett volna, vagy TAECI Káilay és Bosznia. — A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Ifjabb Ábrányi Kornél. A Budapesti Szemle szeptemberi füzete, melyet holnap küldenek szét, szenzációs füzet. Van benne egy értekezés, mely nemcsak a magyar közvélemény figyelmét fogja lekötni, hanem melyről tudomást fog venni az európai sajtó. Ez az értekezés, melyről még Gyulai Pál is szívesen el fogja ismerni, hogy nem akadémikus, a mohamedánság helyzetét tárgyalja Boszniában , nemcsak mint bosnyák belügyet, hanem mint a mohamedán-kérdés világproblémájának egyik láncszemét. És habár az értekezés anonim, még Gyulai Pál sem fog mérgesen tiltakozni, ha az értekezés írójában minden olvasó a Kállay Béni kezét fogja fölismerni. Nemcsak az értekezés tartalma és iránya árulja ezt el, hanem az alkalom is, melyben ez az értekezés napvilágot lát. Kevéssel ezelőtt járt egy bosnyák mohamedán küldöttség Budapesten, s mohamedán sérelmek címén a magyar kormányt akarta kijátszani a közös pénzügyminiszter ellenére, de ez a kísérlete nem sikerült. Ekkor a bosnyák mohamedán küldöttség a magyar sajtót hívta segítségül, és nemcsak a jelenlegi bosnyák kormányzatot tüntette föl a legsötétebb színekben, hanem bevádolta, meggyanúsította a Káilay Béni magyarságát a saját hazájának közvéleménye előtt is. A vád és a gyanúsítás az volt, hogy Kállay Béni, mint Bosznia kormányzója nemcsak a magyar érzésekkel, de a magyar érdekekkel is teljesen ellentétben, osztrák-szláv politikát folytat Boszniában és Hercegovinában. Elnyomja a magyarhoz közel álló mohamedánizmust és átjátszsza a két tartományt olyan elemek kezére, melyekben Bosznia és Hercegovina nem- Lapunk mai száma tizenhat oldal.