Budapesti Orvosi Újság, 1938. január-június (36. évfolyam, 1-27. szám)

1938-01-06 / 1. szám

1988 — 1. szám. BUDAPESTI ORVOSI ÚJSÁG 3 minden szellemi hivatás az elérhetetlen felé csúcsosodik. Az orvos azonban az életet az emberben és az élő társadalomban kutatja és tudja, hogy megismerésünk csak annyi lehet, amennyire megérzésünk képes. Tudja, hogy az emberi megérzés korlátolt, de nem ta­gadja, hogy a lét megismerésének lehetőségei megfoghatatlanul nagyobbak, mint az eddig megszerzett ismeretek. Állítja az ember számára soha meg nem ismerhető valóság létét is, azonban saját hivatását a megismert és a me­gismerhető lét korlátai közé helyezte. Az ab­­stractiót szellemi hivatáskörén kívülállónak tekinti, nem tér ki tehát oda, ahova a többi szel­lemi hivatást betöltőket fantáziájuk ragadja. Világnézet formálására nem törekszik, gon­dolkozásának ez nem tárgya, helyzetének ez nem meghatározója, cselekvésének ez nem irá­nyítója. Amit hivatásával betölt az a lét megismert valósága, reális ismeretek, természetes jog, kidolgozott technika és konkrét művészet. Az orvos a lét kutatója, amelyet az egyéni életen és az emberi generációkon át kö­vet. Az egyéni sebezhető, mérgezhető, fertőz­hető lét ismeretére tör azért, mert az javítható, az orvosolható és az védhető. Az egyéni léten belül megvalósult szervi életet és annak kölcsönösségét vizsgálja, hogy gátat vethessen a hiányos működésből, vagy a túlprodukció­­ból eredő, az egyéni lét egészét veszélyeztető kárnak. A génnél átszármazó és az egyesben kiteljesedő tulajdonságokat kutatja, hogy az emberi fajt tökéletesebb formára és tisztultabb szellemre segítse. Keresi az ember létvilágát a természeti környezetben és meghatározza azt az emberben, a sejtrendszerek létvilágában. Ismeretei alapján szervezi az egyén és az em­beri közösség környezetvédelmét és életmódját. Fenntartja, megbomlása esetén helyreállítja, a fiziológiás mederbe visszatéríti az élő emberi szervezet külső vagy belső milienjének megbomlott dynamikai egyensúlyát. Végelemzésben őrzője a vegetatív léttel egybekapcsolt animális létnek, a fiziológiás anyagi léthez kötött fiziológiás szellemi létnek. Ez a hivatástudat kell, hogy áthassa minden orvos gondolkodását. Ebből követke­zik az, hogy az orvosi hivatás művelője nem­ tetszeleghet bírói, tanítói, technikai vagy mű­vészi szerepben és nem foglalhat el világnézeti állást. Valóságismerete tiltja azt, hogy az orvoslás bármely módszerét oktrojálja, dogmává vagy princípiummá emelje. Nem teheti azt,­­ sem az egyes ember, sem a család, a társadalom orvosa, de nem teheti ezt az sem, akinek orvosi hivatásával egybekötött bírói, tanítói tisztje, vagy azzal egybekapcsolt művészi vagy technikai feladata is van. A mai kor világnézeti harcainak és társadalmi átalakulásának közepette az orvos nemi mindig tölti be hivatása körét. Egyrészt azért, mert mindaz, amit eddig az orvos adott, az fokról-fokra, átmegy tőle idegen, nem maga alkotta rendszerek tulajdonába. Ezen rend­szer megalkotói az orvosi hivatás iránt megértéssel nem viseltetnek, az orvosban utópiszti­kus rendszerük egyik alkotórészét látják, amelyben élete végéig ugyanazon mozdulatot, me­­chanizált munkát végez és amelyben fejlődése lehetetlen. Az a szellem, amely ezeket a rendszereket megszervezte, nem vett tudomást arról, miként szolgálja az emberi kultúrát az orvos. Ezért azután megfosztotta őt megillető járandóságától is, amelynek birtokába lépve saját hatalmát szervezi és kísérletnek veti alá nemcsak az orvosi társadalmat, hanem a ha­talmának alárendelt egész népességet. Szerencsére az orvosi hivatás tudatát a segítés vágya kíséri. Az orvos önzetlen és érdektelen és amidőn saját sorsát a társadalom sorsával azonosnak látja, e helyzetben úgy ahogy az adva van, megnyugszik. Ismerője saját szenvedésének, de csak a másét kívánja enyhíteni, tudatában van saját gyógyíthatatlan bajának, de embertársát vigasztalja, isme­rője az ember könyörtelenségének, de könyörületes, tűri a hatalom elnyomását és nem vé­dekezik. Vár, mert türelme kifogyhatatlan és mert tudja, hogy az, aki ma lesújtott reá, hol­nap segítségét fogja kérni, aki ma képzelgő elbizakodottsággal őt alacsonyítja le, azt ő fogja felemelni, amikor segítségkérően sorsa őhozzá sodorja. Ez a rezignáció is orvosi hivatásunk szelleméből következik. Jó vagy balsorsban egyaránt teljesítenünk kell az emberi kultúrmunkának reánk eső részét úgy ahogy lehet és úgy ahogy kell. Az orvosi hivatás válságát azonban nemcsak ez a meg nem értés okozza. Válságba jutott az orvos munkája azért is, mert saját hivatástudatát elhom­lyosította a specializált technicizmus. Az ember gyakran azért hagyja el az orvost, mert valójában ő maga nem,­­ csak egy szerve, egy szervrendszere találkozott vele. Ilyenkor az ember az orvos szellemi irá­nyítását nélkülözve, a kuruzsláshoz fordul, amely neki titkos reménységet és boldogító ígéretet ad. Miben kell keresnünk e hiba kiküszöbölését? Semmiesetre sem abban, hogy a spe­cializált technikai fejlődést támadjuk és mint károsat megbélyegezzük. Ellenkezőleg! A fej-

Next