Budapesti Szemle. 1929. 214. kötet, 620-622. szám
620. szám - JÓKAI. – Síremlékének felavatásán. – Berzeviczy Alberttől
JÓKAI. — Síremlékének felavatásán. — (1929 június 2.) Tisztelt ünneplő gyülekezet! A Gondviselés elég hosszú élettel ajándékozott meg, hogy átélve, szemlélve a Jókai tüneményes költői pályáját, annak delelőpontjától a sírig, még megértem egy negyedszázadon át késett sírontúli megdicsőülésének e napját. Midőn e pálya szemléletének emlékeit idézem föl, nem magamról beszélek ; beszélek arról a nemzedékről, amellyel felnőttem, amely a Jókai dicsőségének és elhunytának tanúja volt s amelynek egyik utolsó hírmondója gyanánt koszorúzom meg ma e sírt. Annak a nemzedéknek gyermekképzeletét a Jókai elbeszélései gyújtották lángra , annak az Új földesúr. A magyar nábob, Kárpáthy Zoltán voltak regényideáljai, az a Jókai képzeletének fáradhatatlan szárnyain járta be a kerek világot, a multat, jelent s az elképzelt jövendőt. S mikor a politika, mely korán ragadta magához Jókait, élemedettebb korában tépdelni kezdte költői babérjait, mi állottuk őt körül nem csökkenő csodálattal és szeretettel, sokan mint képviselőtársai, atyai barátságának birtokosai. Ott álltunk, lelkesedve nemcsak azon, amit tolla írt, azon is, amit szózatos ajkáról hallottunk : azt a remek szónoklatát, amellyel barátja, Petőfi szobrát felavatta, azt az emlékezetes pohárköszöntőjét, melyet a színpadtól megváló neje búcsúlakomájára mondott, amikor kettejöhet a sivatagban állva maradt, néha megszólaló Memnon-szobrokhoz hasonlította. És hallottuk azt a csodás varázsú emlékbeszédet, amelyet az Akadémiában a boldogtalan Rudolf trónörökös felett tartott: fantazmagória volt az, maga is ilyennek érezte, de a legnagyobb költészet, amelynek dicsfényével árasztotta el a legsötétebb Budapesti Szemle. 214. kötet, 1929. július. 1