Budapesti Viszhang, 1852. július-december (1. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)

1852-10-10 / 15. szám

•V4. A KÖFEJ I­­. Beszély. Császár Ferencztől. Folytatás. Másnap korán kelünk , úgy hogy már a hajnal támadását a jenői hegyek egyik kü­lönvált magaslatán várhattuk. Ha szép volt a tegnapi holdas est, szép volt bizonyára, sőt szebb még, a kelő reg­korány , mert most a támadó életnek né­­zünk eléje, míg tegnap az élet hanyatlását szemléltük. — És, természetéhez képest, a mindkét nagyszerű tünemény, különböző érzést fakaszt a szívben. Míg a nyugalom­ra ringatott természet, homályba vonuló varázsával,elnémuló cselekvőségével,a mú­landóság, a halál eszméjét költvén fel, bús­komoly andalgásba meríti a lelket: a haj­nal, mosolygó rózsáival, az élet képét állít­ja elénk, a jövő tiszta kések előérzetét éb­reszti kebleinkben, s vidámmá teszi a szi­vet, mely örömben dobog fel a hoszú álom után elkövetkezendő feltámadás nagy esz­méjére. Bolygásunk czélja e jenői hegyekben le­vő huták , majd a nógrádi várromok való­nak. Nem hirességök miatt, hanem a szép erdőség, a kies völgyek kedvéért, melyek ölében morajos patakcsák csörögnek min­den irányban. A mint azon magaslatról, honnan a haj­nal pitymalatát láttuk, leindulunk a ritkáb­ban álló fák között, alattunk nem nagy tá­volságban, a hegy oldalán egy embert ve­­vek észre, ki velünk ellenkező irányban si­etett. Én megkettőztetve lépéseimet, úgy szándékoztam menni, hogy vele találkoz­­hassam. A­mint észreven , eltűnt a sűrűbb cserjék között. Mennyire kivehetem, tegnapi bánya­emberem vola , ki bizonyosan napi munká­jára sietett. Honnan jöhetett ? merre járhatott ? azt kérdezem magamtól és barátomtól. — Van-e itt közel falu? — mire ő igy felelt : — Nincs , hogy tudnám , S­zokolyáig nyugat felé, és Udvarhelyig, Katalinéig é­­szakkeletnek ; hanem vannak a huták, me­lyek felé ösvényünk vezet, s a jenői ura­dalomhoz tartozó vadászlak, hol nemsoká­ra reggelizni fogunk. A vadász talpig be­csületes ember, régi jó barátom, remélem, otthon találjuk. És csakugyan áthaladván egy kies völ­gyön, melyet ép oly bőséges, mint tiszta vizű csermely foly keresztül, s az annak keleti oldalát fedező halomra felkapaszkod­ván, nemsokára elvonilást hallónk, majd a százados tölgyek és hársak közöl egy lak falai fehérlének. — íme ott a vadászlak , mondá ügyel­­­meztetőleg utitársam. De nekem nem volt szükségem a fgyelmeztetésre , mert sze­meimet széttártatván a zordon regényes vi­déken, rég szemembe tűnt a magas jege­nyék közt, melyek sudarai jóval megha­ladták a lakot környező, bizonyosan koro­sabb tölgyekéit. A vadász már nem volt otthon, de azért reggelink nem hiányzott. Pris­tej és némi gyümölcs, e szép magány termése, jön asz­talunkra téve, egy terebélyes, koronás hárs alatt, a szép, fatal gazdasszonytól — mint barátom egyelőre hivé. De az egyszerű öltözetű csinos hölgy, ki reggelinket felszolgáló, nem volt a vadász felesége, s a kis angyal, ki mintegy másfél éves leányka képében játszadozott a lak pázsitos udvarán, nem volt a vadásznak gyermeke. Nem is tudtam, hogy megházasodik ba­rátom ! mondó utitársam mosolyogva, azon szavak után, melyek látogatásunkra s a vadász otthon nem létére vonatkoztak.

Next