Délamerikai Magyarság, 1962 (35. évfolyam, 4066-4113. szám)
1962-03-01 / 4071. szám (4072. szám)
1962. március 1. NDEL, AMERIKAI MAGYARSÁG* A “Tarantel Press’” karikatúrái a világpolitika mai helyzetéről. oldal Ki emeli fel a szavát Som Istvánért? Forró, meleg nyár volt és 1948-at írtak a naptárban. A szabolcsi homokon már értek a dinnyék és porba vetette szárát a hires szabolcsi burgonya, amely errefelé még a kenyérnél is fontosabb volt. A Nyíregyháza felé elnyúló síkon a magyar nyár békéje honolt, 1948-at írtak a naptárban és az országban már Rákosi Mátyás volt az úr... Som István a híres búcsújáró Pócspetri falunak alig 21 esztendős katolikus néptanítója ott állott az apai ház portája előtt és az egyik maducra felerősített tenyérnyi tükörben csinosította magát. Valami leánynézőfélébe készült az egyik tanyára, ahol nagyon várták, hiszen Pista jónövésű, egészséges, vidám gyerek volt. Kis barna bajuszkája még túl fiatalosan kunkorodott de azért már embernek számított. Embernek, aki már két esztendő óta oktatja, neveli a falu apraját a katolikus elemi népiskola öreg épületében. Még egy pillantást vetett a tükörbe, azután kitolta a kiskapun szépen kifényesített kerékpárját és felült reá. Éppen csak pár métert karikázott, amikor a templom felől kiáltást hallott: — Hé, Pista. Álljál már meg egy percre... Leugrott a nyeregből, viszszanézett, s csak később tudta meg, hogy ez a mozdulat élete fiatalságába került. A kiáltó ugyanis az öreg templontszolga volt, aki közölte vele, hogy délután négy órakor ülést tart az egyháztanács a plébános úr vezetésével. A kötelező vallásoktatásról lesz szó. A községháza kopott termében feketeruhás paraszt asszonyok és ugyancsak ünnepi feketébe öltözött “pógárok” várták az ülés kezdetét. A plébános az iratokat rendezte, s már éppen meg akarta nyitni az ülést, mikor valami mozgolódás támadt a tornácon. A nyitott ablakon át látta, hogy négy fegyveres rendőr nagy eréllyel oszlatja szét az udvaron rekedt népet — de hiába. Senki sem mozdult a helyéről, s ideges, nyugtalan szavak cikáztak a levegőben. A plébános elhagyta helyét és a kijárat felé indult, ahol a rendőrök felszólították, hogy az ülést azonnal oszlassa fel. A pap erre felkérte a híveket, hogy békében menjenek haza. Egy-két asszony kiáltozni kezdett, szó szót követett, s a négy Mercedes-csillagos rendőr erőszakkal az utca felé kezdte tuszkolni a tömeget. És ekkor kezdődött a pócspetri dráma. Az egyik túlbuzgó rendőr maga elé tartott karabéllyal megbotlott a lépcsőn, s fegyvere egy idős parasztasszony arcába vágódott, aki felsikoltott. Erre két-három fiatal parasztlegény el akarta venni a fegyvert a rendőrtől és dulakodás támadt. A fegyver elsült és a golyó a rendőr mellébe fúródott, aki holtan esett össze. A lövés hallatára általános pánik tört ki, s az emberek futólépésben hagyták el a községháza udvarát. Som István észrevette, hogy az egyik rendőr bent a szobában felemelte a telefonkagylót és Nyíregyházát kérte. Hogy mentse a helyzetet, odarohant az ablakhoz és elkiáltotta magát: — Vágjátok el a telefon vezetéket! Femivasának azonban nem volt foganatja, s a fiatal rendőr a telefonon át erősítést kért Nyíregyházáról. Már sötétedett, mikor Som István paraszti szokásból végigjárta az öreg pártát és midőn a Nyíregyháza felé vezető útra tekintett egy pillanatra elállt a idegzete. A tavon utat gépkocsik fényszórói pásztázták végig. Leosont a kert aljába és onnan figyelte a képet. Nagy volt a csend, s a távoli moraj egyre közeledett. Megkerülte a házat, kilépett a kerítésen és a parókia felé irányította lépteit. Észrevette, hogy az ablakok mögül és az istállók ajtajából is figyelik a vészesen közeledő fényözönt, ami mind élesebben rajzolódott a horizontra, hiszen már kilenc óra felé járt az idő. A plébánost a kert végében találta. Imádkozott. Alig halhatóan suttogta: — Eredj haza Pista, s mond meg az embereknek, hogy mindenért és vagyok a felelős. A motorzúgás egyre közeledett, s rövid negyedóra múlva a híres Pécsi Máriát őrző kéttornyú barokk templom üvegablakai riadva verték vissza a templom elé bekanyarodó gépkocsik fényszóróinak sugarát. * Rákosi Mátyásék kommunista rendőrsége erőpróba előtt állott. Rajtaütésszerűen, léegzeteállítóan kellett megmutatnia ,hogy milyen irgalmatlanul erős tud lenni egy kis magyar faluval szemben, amelynek lakossága ragaszkodni mert ősei vallásához. Tíz óra felé mintegy negyven motoros jármű kerítette be a falut és helyezkedett el az utca végeken. A Vörös Hadseregtől kapott jeepek barna behemótjai, mint a kérlelhetetlen sors komorlottak a fehérre meszelt házak előtt. Villámgyorsan hangszórókat szereltek fel az utcákba és durva, recsegő hangon közölték, hogy halálbüntetés terhe mellett senki sem hagyhatja el házát. Még az állatok etetését-italását is eltiltották. Azután az új barbarizmus törvényei szerint megkezdődött a faluban az embervadászat. A község bikaistállójába egymás után kísérték be az embereket és asszonyokat. A nyomozás vezetője a hírhedt Kovács ávós őrmester volt, aki olyan jó munkát végzett, hogy alig pár hónappal később őt bízták meg Mindszenty hercegprímás őrizetével. Később ávós százados lett és munkája jutalmául hosszú éveken át kínozhatta, gyötörhette a váci és a budapesti fogházakban fenyvedő politikai rabokat. A vallatások egész éjszaka tartottak és a bikaistállók melletti autók motorjai állandóan búgtak, hogy elnyomják a sikolyokat és segítségkiáltásokát. Akiket nem vittek el, azok remegve ültek az elsötétített, házak lezárt ablakai mögött. Hajnal felé géppisztolyos őrségek járták az utcákat és jaj volt annak a gazdának, ki kimerészkedett az udvarra, hogy állatait megitassa. Másnap újabb gépkocsik érkeztek a fővárosból és Nyíregyházáról a meggyötört faluba. A kommunista sajtó négyhasábos címekben közölte hajmeresztő tudósításait a “szabolcsi lázadásról”. Végre a harmadik napon befejeződött a nyomozás és az agyonkínzott plébános minden eléje tett jegyzőkönyvet eláírt, kivéve ,zt az egyet, amelyben az állott, hogy a fegyveres felkelésre magától Mindszenty Hercegprímástól kapták az utasítást. A jegyzőkönyvek aláírása után nyitott teherautókon, kézen, lábain megbilincselve a nyiegyhházai bíróság épületébe szillították a 14 fővádlottat Ott statáriális bíróság tárgyalta az ügyüket, s miután az ügyész megállapította, hogy “a vádlottak felsőbb egyházi körök parancsára fegyveres felkelést szerveztek ’, kihirdették az ítéletet A plébánost és a fiatal parasztgyereket kötél általi halára ítéték, Som István huszonegyéves katolikus néptanító életfogytigtartó kényszermunkát, a többi vádlott pedig 3-10 év közötti börtönbüntetést kapott. Ítélethirdetés után ismét teherautókra tették őket és a majd egy kilométer hosszú gépkocsi karaván megindult velük Budapestre, illetve a kőbányai Gyűjtőfogház felé. A szégyenletes karaván minden nagyobb városban és községben megállott. Be akarták mutatni a népnek a demokrácia ellenségeit, illetve — a demokrácia ellenségeinek — a sorsát. Az összecsődített nép mindenütt ijedt rémülettel a szemében nézte a teherautókon álló és egymáshoz bilincselt embereket és csak egy pár egészen alja emberrázta feléjük az öklét. * Késő este volt, amikor a gépkocsisor bekanyarodott a kőbányai Gyűjtőfogház nagy kapuján. Bent az épületben már korán délután előkészítették a két siralomházat. Géppisztolyos éves katonák őriztek minden sarkot és minden zúgot. A kivégzőhelyen, — a hírhed Kisfogház * * *mellett — felszrelték a reflektorokat s a négyszerü kis térség felett az új rend magyarországi őrének — Rákosi Mátyásnak és Péter Gábornak — a szelleme lebegett. A jobb csillag udvari bejárata melletti első zárkában helyezték el a plébánost, közvetlenül mellette a “rendőrgyilkos” parasztgyereket. A cellákat külön osztag őrizte Kovács őrmester vezetésével. Rövid formaság után kikisérték az első áldozatot és Bogár János a két pribékjével gyorsan elvégezte feladatát. Azután a papért mentek, aki térdepelve imádkozott a siralomházban. Felrángatták a padlóról, már megindultak vele a bitófa felé, mikor a nagyszerűen megrendezett cirkusz következő fejezeteként (lásd Dosztojevszkij komplexum) háromtagú bizottság jelent meg az udvaron, s a vezető intézkedésére visszavitték cellájába és közölték vele, hogy az államfő izgalmat gyakorolt és haláros ítéletet életfogytig tartó kényszermunkára változtatta. Azóta tizenhárom esztendő telt el. Som Istvánt is kiengedték 1956 nyarán a nagy amnesztia-játék idején. Piros, hamvas fiatal gyerek arcán nem sok nyomot hagyott a börtönben eltöltött nyolc esztendő. Egészséges paraszt természete volt, s fajtája látott már nagyobb viharokat is. Hazament szabolcsi pátriájába, nem politizált, hanem dolgozott és remélte, hogy egyszer majd megint gyerekeket taníthat, megnősülhet és tovább építheti félbemaradt életét. Szabadulása után pár hónapra jött a forradalom a maga egész világot megrázó viharával és azután megint ráköszöntött az országra a terror fekete csöndje. 1957 márciusában Som Istvánt minden további indokolás nélkül újra visszavitték a Gyűjtőfogházba. Apjától elvették 15 hold földjét a kolhoz számára. 96 éves, már nem tud dolgozni. Havonta vagy 250 forint nyugdíjat kapnak, azaz nem egészen tíz dollárt. Édesanyja, a feketébe öltözött öreg szabolcsi parasztnénike minden félévben felmehet egyszer az ő Pista fiához és a dupla rács mögött 15 percig beszélgethet is vele. Török jelenlétében, akik minden szót ellenőriznek. A 15 perc csak pár másodpercnek tűnik az anyai szív előtt, s megint félévig nem látja a fiát, akit nevelt, taníttatott, s akire büszke vol. De közbelépett a történelem és az egyéni életeket nem igen néző Sors, ami Som Istvánnál akkor teljesedett be, amikor azon a csendes nyári délutánon leszállott a kerékpárról és elment a gyűlésre, amit meg sem tartottak és ahol csak annyit mondott: — Vágjátok el a vezetékeket!” És ezért az egyetlen mondatért ez ‘új világot” hazudó embertelen hatalom elvette az életét. Mert az élet a fiatalság. És mi jutott ebből az életből Som István szabolcsi néptanítónak, aki senkinek sem állott és aki senki ellen nem vétett? Som István ma 34 éves. Meglett férfi. A szabolcsi végeken ebben a korban már régen házasok a férfiak és négy-öt apróság szaladgál az asztal körül és kunyerál egy kis ebéd utáni krumpilrákat, amit még a cukornál is jobban szeretnek a szabolcsi gyerekek. Som István még mindig a budapesti állami Büntetőintézet lakója. Ma 34 éves és ebből — az egy ember életében oly roppant időt jelentő 13 évet a rács mögött töltötte el. Tizenhárom szüreket, szomorú esztendőt, örömök, asszony, bor és dal nélküli. Huszonegy esztendős volt, amikor egy embertelen, állati gépezet csizmája alá került és ma 34 éves. Ha kegyesek lesznek hozzá az ő és az ország sorsát intéző mai vezetők, akkor 1964 nyarán talán szabadul. Akkor, amikor már a nyedik évtized felé közeledik és amikor már deresedni kezd a férfiak haja a halánték körül és amikor máremlékeket kezdenek gyűjteni, mert úgy érzik ,hogy megették a kenyerük javát. És Som István majd ekkor kezdi életét egy szörnyű, meg nem érdemelt másfél évtizedes szenvedés után, mint Dumas Monte Christofa. De neki nem lesznek kincsei, csak a két keze maradt, amivel újra kezdheti virágjában eltáposott életét. Két keze, amelyen ott harmatozik a börtönévek lilásszürke liszthamva. És ha majd Som István szürke kis börtönbatyujával a hóna alatt és ideiglenes elbocsájtó levelével a zsebében az esetleg még meglévő szülői ház felé ballag az áldott nyírségi homokban, talán még visz magával anynyit a régi Som István szívéből, hogy kibuggyanjon egy könycsepp a pécsi Mária-templom előtt és talán érzi majd, hogy meghurcolt és meggyalázott élete az egész, kolhozba tiport magyar paraszti fajtájának a szimbóluma. Som István, az 1956-os októberi szabadságharc után Te otthon maradtál, nem hagytad el földedet, a királydinnyés nyírségi homokot. Te bátrabb voltál azoknál, akik nem vállalták a Te utadat és a szabadságot választották — az idegenben. Mi, akik ezt az idegen szabadságot választottuk — mi lehullottunk a magyar fáról, s tudjuk, hogy ahogyan múlnak az évek, úgy száradnak és pusztulnak bennünk a régi hajszálgyökerek. Te ha a börtönben is — de otthon maradtál és a Te életed feláldozott virágjából hoz majd újabb gyümölcsöt az ország, mint hozott mindig is, ha fekete fa gyök ültek határainkra. Tisztelünk és irigyelünk Benneteket Som Istvánok, mert Tiétek a jövő és Tiéltek az ország. Soha nem felejtő: Egykori rabtársaid (Egy akta U Thant főtitkár irattáskájába.) U Thant, az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára elfogadta — elvben — a Kádárkompány meghívását Magyarországra. A magyar emigráció minden rétege megütközve fogadta a hírt és elárasztotta U Thant figyelmeztetésekkel, óvást emelve az utazás ellen. A magyar emigráció egyik tisztahangú lapja, a Tollas Tibor szerkesztésében megjelenő Nemzetőr legutóbbi számában drámai megemlékezést közölt a pócspetri per egyik áldozatáról, Som Istvánról, mint egy esetről tízezer közül, le Thant főtitkár figyelmébe ajánlva.