Délsziget, 1993 (25-27. szám)
1993 / 27. szám
1956 KÖLTŐMÁRTÍRJA A XX. század költészetének nem véletlenül lett alapszimbóluma a keresztre feszített Szellem és Szeretet: a töviskoronás Jézus. Szinte minden költőnk megjárta a maga „golgotáját", de azért nem kellett mindegyiküknek valódi mártír-sorsra jutnia, mint a 27 éves Gérecz Attilának. Legszebb ifjú éveit börtönben töltötte, s szinte maga ment elébe saját halálának: ,,lm, vedd Uram a sorsom; úgy lankad elébed, / mint Krisztus-fő, amely már tövisekkel érett!” (Az Isten balján) Mint minden igazi tragikus hősben, benne is a „hübrisz" munkált. A magyar Öttusa Válogatott tagjaként, alig húszévesen határátlépési kísérlet miatt tartóztatták le 1949-ben, s tizenötévi fegyházra ítélték. A váci börtönben, a modern Hádeszben, élőhalottak között ő arról álmodott, hogy majdan hegynek indul, „márványt törni”, ország-világnak megmutatni fényes erejét (így bocskorosan). Cellatársával, Béri Gézával együtt 1954 tavaszán, az „olvadás" idején otthonra talált a börtönkápolna körüli kis gyepes részen, a „füveskertben" össze-összegyűlő, akkor még neve nincs, hozzájuk hasonló fiatal költők körében - Hámory Jenő, Kárpáti Kamil, Kecskéssy (Tollas) Tibor, Tóth Bálint stb. társaságában. De a rabságot így is nehezen viselte. 1954. július 18-án éjszaka szökést kísérelt meg - zárkája (előre elfűrészelt) vasrács- ablakán át a zajló Dunába vetette magát. Nem jutott messzire: harmadnapon Pesten elfogták; a pesti Gyűjtő Kisfogházában (azaz a Siralomházban) őrizték hosszú hónapokon át szigorított magánzárkában. Majd Márianosztrára szállítják, ahol - újabb ítéletre várva - nagyszabású hőskölteményben örökíti meg „kalandját" (Töredék). Ez a monumentális vers-épület, remekbe csiszolt stanzáival, fojtott drámaiságával, kitűnő atmoszférateremtő erejével és plasztikus nyelvezetével sejteti a költőben szunnyadó tehetség valódi arányait. Remény nélkül veszi tudomásul: minden hiába a XX. században „az embernek gyeplő jutott"; választhat „a köldökzsinór” vagy „a bitón a hurok" között, de szabad nem lehet. A Nosztrán töltött év (1955 tavaszától 56 nyaráig) a gondolati elmélyülés és a formai érlelődés tekintetében rendkívül sokat hoz. S mintha az életkedv is visszatérne belé. Bármennyire is tudja tudatával, hogy lehetetlen a „kitörés”, az élet szikrája egy fiatalban nem hal el könnyen! Magánzárkájába a sötét falakon át is be-behatol olykor-olykor egy kis fénysugár; a kémlelő ablakocskán át el-elfogja egy-egy ismeretlen rablány felvillanó mosolyát, amely talán nem is neki, csak a szenvedő társnak szól - s máris mozgásba lendül képzelete. Emlékeibe, a szeretet és szerelem Ariadné-fonalába kapaszkodva keresi itt a kiutat sorsa labirintusából egy lefokozott életre kárhoztatott fiatalember (Kis dal egy mosolyról, Alkony, Mindegy, Van így néha, Óda a bajtársnőimhez stb.). A legfontosabb megtartó erő számára az Anya és Kicsi. Kettejüket együtt, egy alakká válva őrzi emlékezetében, s kis papírfecnin üzenetet küld nekik: „ha egymásra vigyáztok, akkor rám vigyáztok”. Érzi, sejti, hogy ő konok, hajlíthatatlan egyéniségével - szabadulásra nem számíthat: „Amnesztiában velem kapcsolatban ne reménykedjetek...” Verseiben Szűz Mária színeiben, „imahalványan", könyörgésre kulcsolt kezekkel tündöklik „őrangyala”, akire boldogan bízná jövendőjét, egész életét, ha lehetne... (Széthullt fényeken, Sívó évek alján, Szeress!, Szeretlek, Pszt!) Tökéletes formabiztonság, a versmérték, a ritmus abszolút gyakorlott kezelése, a rímekkel való bravúros játék, a kompozíció feszessége, a kötöttség és kötetlenség funkcionális variabilitása jellemzi ekkor már költészetét; szinte hihetetlen, hogy alig pár hónappal korábban írta első versét! Nyilván „istenáldotta tehetség" szunnyadt benne, s a cellamagány, a füveskerti ujjgyakorlatok csupán hozzájárultak, hogy ösztönös sejtéseit mesterségbeli tudássá érlelhesse. A versek többsége két alapmotívum köré kristályosodik ki: az egyik póluson a Fény-Mosoly-Szeretet/Szerelem-Anya; a másikon: a Halál-Szenvedés-Bezártság-Gyöt- 22