Diárium 1941 (1-12. szám)
1941/ 4. szám - GERÉZDI RABÁN: Justh Zsigmond és Naplója
érezték ugyan a feszültséget, de a pálfordulásra nem maradt elég erejük. Míg mások a természetnek megfelelően az ellenkező pólusra lendültek át, gondoljunk csak Bourget-ra, Huysmans-ra, kik ezeknek a szalonoknak kedvenceiként szerepeltek. A harmadik rész pedig, mivel kompromisszumnak érezték a katolicizmussal való kibékülést, — erről gondoskodott Renan — valamiféle miszticizmusban akarták lelkiszükségleteiket megtalálni. Ekkor jön divatba Párizsban a buddhizmus, amely nagyon megfelelt akaratnélküli, elhanyatló lelkiállapotuknak. Az egész párizsi életre nagyon illik az a megállapítása, amelyet Justh Sarah Bernardról és Antocolsciról tesz: „Mindketten két elemre bonthatók ultima racione fel: a mysticismusra és a realizmusra. Csodálatosan vegyül mindkettőjükben a lehető és a lehetetlen, az igaz és a természetfölötti művészete. Aztán mindkettő a túlraffinált és a primitív ízlés vegyülése." Nem is kell más környezet Justhnak, nagyon beleillik e tablóba. Egyik levelében írja: „Tizennegyedik évemben már pesszimista voltam, észrevettem, hogy gyermekkoromból semmi sem maradt, csak az a pár verőfényes nap, mikor egyetlen barátommal játszottam." „Ah, hiszen vallásom sincs, — kiált föl egyik regényhősével .— ezt is kiölték belőlem!" Másutt: „Vasárnap május 22. Reggel — mise. Ite missa est. Semmit sem tehet értem..." Mi lehet akkor hátra? Ki tudja! De hát még ott van a ragyogó szalonélet, élvezzük a külsőségek, s formák adta lehetőségeket és egyebet, amit megadhat Párizs. Érdekes, mennyire távol áll lelke mindattól, ami nem mondani, mennyire át van itatva vele, pedig jól látja ürességét és minden hiábavalóságát. Szinte unatkozva beszél egyébről, például egy bal blanc leírása: „A fény megmaradt, de a fény művészetét elnyomta a biblia... a szerelem bourgeois lett s így mindaz, amit az a másik szerelem létrehoz — hiányzik. A zene hideg, nem ingerlő, a ruhák drágák, de kokettség nyoma nélkül, appartement-ok egyszerűek, de fagyosak, a levegő tiszta, szín és szagtalan, nyoma sincs annak a kábító üvegházszerű atmoszférának, amely a Szajna túlsó oldalán levő szalonok atmoszféráját képezi. Bele is merül a szalonéletbe. Előkelő születése, vagyona, meg kitűnő modora, melyhez nem mindennapi szépség járult, megnyitják előtte a legexkluzívabb szalonok ajtajait is, sőt szinte kapkodják. Naplójának első része ezt az életet ábrázolja. Ezen keresztül tisztán látjuk a mondani életet. Itt a francia elit majdnem összes kiválóságával megismerkedett, kiváltképpen íróival, kikkel barátságot köt. (Paul Bourget, Huysmans, a ma már alig ismert Berge, Heredia stb.) Taine is szeretettel fogadta, sőt irányította. Mikszáth írja, hogy Taine-nek arra a kérdésére, hogy mire készül, azt felelte: „Szépíró akarok lenni, adjon tanácsot! — Mindenekelőtt egy kérdést kell intéznem Önhöz, — mondá Taine. — Hogy van-e tehetségem? — Átfordítom Önnek szárnypróbálgatásaimat. —Taine mosolygott. Nem azt akarom kérdezni, de hogy van-e erős akarata? — Van. — Hát akkor legyen." S Justh neki is állt. Szorgalommal készült, tanult, tapasztalt, mint egy Taine-elképzelte regényíróhoz illik. Dehát hogy lehet, hogy egy ilyen elpuhult világfi ennyire komolyan a művészetre adja magát? Miért mindez? Valóban művész volt? Mit értett a művészeten? Megfelel minderre a Napló. Mednyánszky Lászlóról írja, de jól illik Justhra is, mert ő csak olyanokkal szeretett foglalkozni, aki vele rokonlélek, vagy ahogy ő mondaná, homogén: „Milyen magányosság ez! Milyen űrrel van ez az ember szemben? Pedig egy világot elárasztó érzéssel van a szíve tele. Egyike azoknak, kik valóban rá vannak szorulva a művészetre." Vagy mint regényében