Földvári Part-oldalak, 1998 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1998-03-26 / 1. szám

Városunk kitüntetettjei PIRI NÉNI munkásságát ismeri mindenki Föld­váron, hiszen rendszeresen kiállít itthon. Nincs olyan szép tája hazánknak és a környező orszá­goknak, ahol ne dolgozott volna. Sok lakás, in­tézmény falán megtalálhatók képei. A kezdetek­ről beszélgetünk. - Hogyan indult pályája, festőnek készült? - Nem, beosztottak rajztanárnak. A tanítóképző­ben nagyszerű rajztanárnőm volt, megszerettem, éltem-haltam a rajzért. Ezt tudták rólam Földvá­ron is, és amikor férjhez mentem, hazajöttem rajztanárnak. Az Állami Polgári Iskolában taní­tottam. Az első szakfelügyelői látogatás után munkaközösség-vezető lettem itthon és a járás­ban is. A gyerekekkel nagyon jó eredményeket értünk el, együtt nőttem velük. Megrökönyöd­tem, milyen óriási feladatot vállaltam, elmentem egy művésztelepre Sopronba és ott határoztam el, hogy beiratkozom a főiskolára. (Magyar-tör­ténelem szakos diplomával harmadik szakként végeztem el a rajzot.) Ez volt az első alkalom, hogy rajzosokat kerestek, korábban nem volt rajzképzés. Minden szombaton hajnali fél kettő­kor vonatra ültem és éjfélkor értem haza. Fehér­várra jártam, és minden szünidőben Pécsett ta­nultam, így nem csak papíron, hanem valóságo­san is felfejlődtem. -A szakköri mun­ka hogyan indult Földváron? - Felnőttekkel és gimnazistákkal kezdtünk dol­gozni. Ványi Gabi csodálatosan aquarellezett, Áprily agronómus szintén, Petreszék, Niklné Margitka voltak az első tagok. Közben beindult a gyerekszakkör is. Gyarmathy Tihamér pécsi absztrakt festő sintérnek nevezte a rajztanárokat, merthogy azok kiirtják a gyerekből az eredetisé­get. Próbáltam követni, mert igaza volt, hiszen egy violinkulcsost sem tud két ember egyformán lerajzolni. Vigyáztam rá, hogy mindenki egyéni­sége szerint dolgozhasson. A szakkörökben ze­nét hallgattunk, ki-ki elolvasta kedvenc verseit, farsangkor még buliztunk is. Rengeteg kedves dolog volt, jól éreztük magunkat. Nyaranta mű­vésztelepek voltak a gimnáziumban. A művész­­telep találkozott a szakkörrel, nagyobb kedvet kaptak a gyerekek. Egy olyan társaság volt ez, ahol ember és ember között nem volt megkülön­böztetés, a munkákat együtt beszéltük meg. Pró­báltuk felejthetetlenné tenni “a mi kis városun­kat”, ami sikerült is. Martinek Jóska vezette, há­rom évig itt voltak, aztán elpárologtak Paksra. - Igen, ez a paksi tábor ismerős, itt már én is dolgoztam két-h­árom­ alkalommal. A Laborcz Feri bácsi vezette földvári táborban is részt vet­tem. Remek előadókat hívott művészettörténé­szeket, zeneesztétákat estére. - Nagyon értett a tárgyához meg a gyerekekhez. Évekig nagyon jó hangulatú telepeken vettem részt Pakson. Posztimpresszionista stílusú festő­csoport alkotta a magját, csak néhány név: Lázár Pál, M. Molnár György, Mözsi Szabó István, Szili Géza, Staub Ferenc, Határ János, de együtt dolgoztunk Gábor Jenővel, Gyarmathy Tihamér­­ral is. A telepek után tárlatokat rendeztünk a munkákból, de a szakkör is rendszeresen kiállí­tott helyben, szerepeltünk megyei tárlatokon, megyei gyerekrajz kiállításokon, és szép díjakat hoztunk. - Kik voltak azok a mesterek, akik hatottak, aki­ket szeretett Piri néni? - Szőnyi Istvánt nagyon szerettem, csodálatos színvilágát, egyéni ábrázolását - hozzám szóltak. Eg­y fény-árnyék jelenségei is hatottak rám, de nem annyira, mint Szőnyi munkái. - És a Földvárról elszármazott festők, velük mi­lyen kapcsolata volt? - Sugár Gyula mindig eljött, adomázott, érdeke­sek voltak témái, világfelfogása - valami kedves, fanyar humor volt benne. Doór Feri kedves, se­gítőkész ember, sokat segített nekem Ferinek fő­iskolás korában ( 30-as évek vége) volt egy mini művésztelepe a Felső-Öreghegyen. A 60-as évek közepén lehozta a barátait Földvárra, felélesztet­tük a mini művésztelepet. - Tanítás mellet hogyan lett ebből alkotó mun­ka? - Tulajdonképpen először nem magamra gondol­tam, hanem -de komolyan- a gyerekekre, ha töb­bet tudok, többet tudok adni is. És valahogy a tu­dás ragad, ezért hasznos dolog együtt dolgozni, lelkesít is és tanulhatunk a többiektől. Sokat kap­tam sok embertől anélkül, hogy magamat fel kel­lett vona adnom. Érdemes tanulni, ha van, akinek tovább lehet adni, van hol megmutatni, ha van egy szülőváros, aminek hírét képeken keresztül is lehet vinni messze földre.­­ Piri néni keresi a számára kedves motívumo­kat, hangulatokat és megörökíti őket. Kívánok hozzá sok erőt! Volt tanítványa, Kiss Éva "Matróztrikójában, fakó svájcisapkájában éppen csak énekre nem gyújt a bakon. Tersánszky elbe­szélést írna róla, de előbb elmenne vele a legköze­lebbi kocsmába, ahol csapolt sört mérnek. Gyurcsik Károly azelőtt sem igen élt mással, ak­koriban sem, amikor még iható volt a Duna vize. Megelégedett azzal, hogy másokat kiszolgáljon vele." A Dunaföldvárért emlékplakett egyik idei tulajdo­nosával lányáék házában beszélhetünk. - Karcsi bácsi, hogy-hogy itt találom, nem a Bölcske utcai házban? - Karácsonykor nem tudtam lábra állni és a fájda­lom csak nem akart elmúlani. Február 10-én kór­házba kerültem egy kivizsgálásra. Kilenc napot töltöttem ott, de az nekem maga volt az örökkéva­lóság. - Mikor értesült arról, hogy meg fogja kapni a Dunaföldvárért emlékplakettet? - Éppen a kórházban, el sem akartam hinni. Volt ott néhány dunaföldvári, akik gratuláltak, mond­ván: hallották a jó hírt. - Karcsi bácsi, úgy látom, javul a lába, mert egé­szen fürgén tetszett elém jönni. - Egészen az ünnepség napjáig nem tudtam men­ni, de úgy látszik, a jó Isten megsegített, mert azon a napon egyedül mentem föl a városháza lépcsőin. - Milyen volt az ünnepség? - Még most is a hatása alatt vagyok. Nem szé­gyenlem, hogy többször is sírva fakadtam. Alig tudtam szóhoz jutni a meghatottságtól. Annyit mindenképpen el akartam mondani, hogy nagy öröm számomra ez az elismerés, mert nem min­denkinek adatik meg. Akiknek eszébe jutott a ne­vem, biztosan tudják rólam, hogy nagyon szeret­tem a munkámat, és igyekeztem mindig pontos és megbízható lenni. A videófilmet - ami az ünnepségről készült - több­ször is megnéztem. Nem tagadom, hogy nagyon jól esnek a gratuláló telefonok is, amelyeket napok óta kapok. - Tessék nekem mesélni valami érdekes történe­tet!­­ Ó, hát ilyen van nekem sok. De talán a legtöbb a Dunához kötődik, hiszen minden földvári tudja, hogy nagyon sok vizet fuvaroztam onnan. Március 1-jén ünnepi képviselőtestületi ülésen Dunaföldvárért plakettet adományozott a vá­ros Dr. Velis Béláné, Vali néninek és Gyurcsik Karcsi bácsinak. A díszpolgári címet Oszoli Piroska festőművész kapta. 2. oldal

Next