Cél, 1960 (3. évfolyam, 7-12. szám)
1960-09-01 / 7-8. szám
Szálasi: A HUNGARIZMUS AZ ÚJ VILÁGKÉP ERKÖLCSI, SZELLEMI ÉS ANYAGI RENDSZERÉT HÁROM ALAPTÉNYEZŐVEL ÉPÍTI: A NAGYTÉRREL AZ ÉLETTÉRREL ÉS A VEZETŐNÉPPEL. Nagytér Élettér Vezetőnép 1943. Az igazság utat tör Folyamatban a hungarizmus rehabilitációja A száműzöttség mögöttünk lévő másfél évtizedének legkeserűbb emléke az a szörnyű politikailélektani nyomás, amely alatt csupán azért álltunk, mert meggyőződésünk különbözött a háború győzteseiétől. Akad-e köztünk egyvalaki is, akinek hazaszeretetét, nemzeti érzületét, politikaijóhiszeműségét, sőt személyes tisztességét és becsületét ne vonták volna kétségbe csupán azért, mert hungarista, akibe ne próbálták volna belefojtani a szót olyan gyáva, elfogultság diktálta jelzőkkel, mint például “nemzetgyilkos”, “bandita”, “háborús bűnös”, “náci“? Igazunk tudatában, azzal a mélységes meggyőződéssel, hogy a jövő fejlemények a mi akarásunkat és kezdeményezésünket fogják igazolni, sem volt könnyű elviselni mindazt a műfelháborodást, szándékos értetlenséget, “demokratikus” álszenteskedést, amellyel más pártállású emigráns honfitásaink rajtunk próbálták lereagálni saját csalódásaik, mulasztásaik, kisebbségi érzetük komplexusait, s minket szapulva, kárhoztatva, rágalmazva a győzteseknek tetsző szinűre mosni saját politikai mellényüket. A “végén csattan az ostor” jelszóval —hiszen Szálasi Ferenc volt az utolsó nemzeti kormány feje— minket tettek meg az elkerülhetetlen, kivédhetetlen magyar sorstragédia egyedüli bűnbakjaivá. Egyesek még azzal is megpróbálkoztak, hogy ránk hárítsák a felelősséget a két világháború közti “úri Magyarország” bűneiért, holott azok ellen annak idején nálunk senki sem küzdött nagyobb eréllyel, kitartással, meggyőződéssel. Az “egység” jelszavával közösítettek ki minket, a “szabadság” nevében fáradoztak elnyomásunkon és elnémításunkon, a “demokráciá” -ra hivatkozva tagadtak meg tőlünk minden demokratikus jogot— mindezt korántsem saját erejükből, hanem egy mindent elárasztó és meghamisító, mesterségesen felkorbácsolt és irányított nemzetközi közelfogultság árjával úszva és visszaélve. Társadalomfelfogásukban és társadalompolitikájukban a múlt században megrekedt csáklyások neveztek minket “reakciósok”-nak, a Horthy-féle rendőrállam kiváltságosai és kiskirályai vádoltak minket “diktatórikus” hajlamokkal, munkásnyúzó tőkések és jobbágynyomorító földesurak léptek fel ellenünk mint a “szabadság, egyenlőség, testvériség” bajnokai és az “emberi méltóság” humanista szószólói, szélsőbaloldali muszkavezető kollaboránsok hánytak hazaárulást a szemünkre. A gerinctelenség, aljasság, elvtelenség, opportunizmus, demokratikus álszenteskedés és képmutatás másfél évtizede tartó tobzódásában hiába érveltünk és bizonyítottunk: az emigráns új- és áldemokrata farizeusok minden érv számára hozzáférhetetlenek maradtak, mert ami elítélésünket — lett légyen az igazságos vagy igazságtalan — tartották saját ártatlanságuk és demokratikus megbízhatóságuk legjobb alibijának. Jó “demokratikus” kapcsolataik tüzecskéjénél közben buzgalommal sütögették vélt belpolitikai pecsenyéjüket, abban a hiú reményben, hogy a Nyugat győzelme és az ország felszabadulása esetén a hatalom magától hull majd az ő ölükbe. Másfél évtizede tart már a magyar emigráns lesipuskások és “perc-emberkék dáridója” (Ady), de már sokat veszített kezdeti kárörvendő mámorából. Az utóbbi években ugyanis mind nyilvánvalóbbá vált, amiben mi legyőzetésünk óta és ellenére egy percig sem kételkedtünk, hogy mind az elfogulatlan, tárgyilagos történetírás, mind a politikai fejlemények végül is a Hungarista Mozgalomnak adnak majd igazat.