Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
Már 1805-ben, röviddel Austerlitz után, az éleslátású Talleyrand így írt Napóleonnak: „Felséged most összezúzhatja vagy felemelheti az osztrák monarchiát. Szétzúzva nem lesz többet képes arra, hogy szétszórt maradványait megmentse és újra szilárd egységgé kovácsolja. Márpedig ennek az egységnek a létezése szükségszerű, sőt nélkülözhetetlen a kultúrált nemzetek jövőbeli üdvéhez. Ugyanannyira elégséges, mint amennyire szükséges védőbástya ez a barbárok ellen.” A franicok akaratlanul is a német terjeszkedés malmára hajtották a vizet A francia vezetők hatvan év leforgása alatt másodízben hajtották akaratlanul is a német terjeszkedés malmára a vizet, betetőzvén azt a téves lépést, melyet III. Napóleon tett, amikor 1866 júliusában, a königgrätzi (sadovai) csata után nem volt hajlandó a mozgósításra. Valójában ez az ütközet volt a német egység felé vezető út döntő állomása. Ennek az egységnek egyetlen és valódi akadályát addig csak Ausztria képezte. Saint-Germain és Trianon eltüntette a Habsburgok birodalmát, s lehetővé tette, hogy Németország kiterjessze fennhatóságát Közép-Európára. Néhány év leforgásával a franciák minden alkalommal szörnyű és megalázó vereségeikkel drágán fizették meg e tévedéseik árát. A történelem igen gyakran kíméletlen a figyelmeztetésben és a büntetésben. A hitleri Németország összeomlása, Jalta és Potsdam még csak súlyosbította a közép-európai országok helyzetét. Csodálatos módon egyedül Ausztriának sikerült megőriznie a függetlenségét az 1955. évi „államszerződés” által. A tőle keletre eső államok belekényszerültek az erőszakos és kíméletlen „rendszerváltozásba”. Egy másik, ugyancsak imperialista állam, a Szovjetunió váltotta fel Németország politikáját, s kiterjesztette politikai, gazdasági és katonai befolyását Közép- és Kelet-Európa legtöbb országára, biztosítva magának ezzel egy olyan területi jelentőséget és hatalmat, amely eddig ismeretlen volt az orosz nép történelmében. Az 1956-os magyar szabadságharc és a „prágai tavasz” ellenére ez a több mint harmincéves uralom, a nyugati „szabad világ” passzivitásának ernyője alatt, látszólag megszilárdult. A történelem azonban azt bizonyítja, hogy a világon semmi sem örökkévaló, de legfőképpen nem egy olyan birodalom, amely az erőszakra épül. Egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiát felváltó utódállamokban a nemzetiségek problémája jelenleg is égetően időszerű, mint például a csehek és a szlovákok között lappangó antagonizmus, a horvátok különválási mozgalma, s főleg a Romániában élő magyar és német kisebbségek elnyomása és sanyargatása. Vannak olyan tények, amelyeket az európai olvasó talán kevéssé ismer. Idézzünk csak két lényegeset: Ismert-e az a tény, hogy 1919 óta, Európát tekintve, ezekben az országokban a legnagyobb a kivándorlási arányszám? Ezrek és ezrek hagyták el hazájukat a visszatérés reménye nélkül, akiket a különböző politikai pártokhoz való tartozásuk miatt üldöztek el, vagy az idegengyűlölet, a kiutasítás és a nyomor kényszerített erre a lépésre. Erre a legtragikusabb és legszembeötlőbb példát Magyarország szolgáltatja. Különböző hullámokban, a magyarok ezrei kényszerültek exilbe. Az életkorra vonatkozó magyar grafikonok rendkívül A második trianoni békediktátum előzménye: a jaltai konferencia — Roosevelt amerikai elnök és Churchill angol miniszterelnök KRÓNIKA 5 1980. JÚNIUS Megemlékezés a hősök napjára KATONASÍR Egy süppedt sír a győri temetőben, keresztjét rég kitörte az idő. A roskadt kanton bojtorján tanyázik, szomorú, lankadt gyermekláncfű nő. Katonasír: Ki fekszik itt, ki tudja?! Ki siratta és siratja-e még? Nap simogatja, csillagok vigyázzák, könnyekkel öntözi az őszi ég. Nincs ki virágot ültetne, s emlékül mécsest gyújtana borongós estesen. Halottak napján fényes temetőben a sok sötét sír oly reménytelen! Katonasír a győri temetőben, s a magyar temetőkben mindahány: földbesüppedt, jeltelen, magányos, s oly elhagyatott, mint te, szegény hazám! Névtelen