Élet és Tudomány, 2018. január-június (73. évfolyam, 1-26. szám)
2018-06-15 / 24. szám
Közéleti személyiségek temetési koszorúját gyakran „csupa mezei virágból, a magyar rónák legszebb díszeiből, margarétákból, pipacsból, búzavirágból és árvalányhajból kötötték.” Íme a riport a miniszter Vázsonyi Vilmos temetéséről, 1926-ból: „A koszorú pipacsokkal, búzavirággal és a mező minden virágával szimbolizálni akarja azt a kapcsolatot, amely Vázsonyit a magyarsághoz kötötte. (...)— Harcoltál, hogy szabadon, békében együtt élhessünk magyarok, mint a magyar róna szépséges, illatos virágai. Harcoltál, hogy minden magyarnak jusson a termő kalászokból. Harcoltál, hogy a magyar élet mosolygós legyen, mint a pipacs kacagása...” Az ornamentika naturalisztikus, magyar motívumaként láthatjuk népi hímzéseken, valamint a könyv- és virágkötészetben is. A régi paraszti kultúra elmaradhatatlan kísérőjeként sokszor feltűnik hajdani aratási ünnepségek tudósításaiban és az aratókoszorúk ábrázolásain. Szalay László 1941-ben keltezett írása megidézi az aratás meghitt hangulatát: „A levágott rend piros pipacsokkal vérezve haldoklik a tarlón, s a lányok sirató nótákkal kötik kévékbe, s ha búzavirágot, vadszegfűket is lelnek benne, föltűzik a hajukba, köblökre , mint a halott koszorújából vett emléket.” Így szól Varga Katalin visszaemlékezése az aratóünnepségről: „Gyöngülő szemük előtt megkáprázik újra a derék-roppantó hajrá utáni beteljesülés boldog ünneplése. Ismét látják a templom felé tarkálló hálaadó körmenetet: elöl a hatalmas, újbúzából font, pipaccsal, búzavirággal megtűzdelt, színes pántlikákkal cifrázott aratókoszorú — s mögötte az aratópárok, ring a marokszedő lányok ezer ráncú szoknyája s a kaszások kalapján a kiskertből szakított nyári virágok bókolnak.” Idővel az aratókoszorúk — gyorsan hervadó — élő virágait papírvirágokkal helyettesítették. Veres szoknyáját felfordítva kéjjel... Pipacspirosak az első, gyerekkori szerelmeink emlékei, így van ez Móricz Zsigmond kevésbé ismert Pipacsok a tengeren című gyermekregényében is, ahol a főhős reménytelenül beleszeret a piros szoknyás parasztlánykába. „Kis vérszín pipacsvirágom” — ily módon becézi a lányt leplezett önvallomásában Gabi úrfi, aki voltaképpen maga az író kilencéves korában. A magyar költészetben szintén népszerű motívum. Megkapó színe miatt gyakorta az önfeledt vidámsághoz kapcsolódik. Radnóti soraival: „kezében lángol a lenge virág / Pipacspirossal zendüljön a finig/” A vitalitás olyan jelképe, amely még a halállal is feleselhet; ezt találjuk Preray Margit versében: „Egy lány állt ott pipacsláng ruhában. / (...) Halhatatlan élet kacagott haladó halálra.” A rózsához hasonlóan a vonzódás, érzelmi fellángolás és a lángoló szerelem szimbóluma. Mécs László találóan fejezi ki azt a pillanatnyi kizökkent állapotot, amikor szemünk megakad valami szépen: „midőn egy lány pipacsszínű kabátban / fellángolt egy rózsálló virradatban, / Utána néztem s egy kicsit megálltam.” Szász Károly sorai már a szenvedélyről szólnak: Extenzív szántó az Appenninekben (A szerző felvételei) A TEASZÉPÍTŐ A virágjában fellelhető legfontosabb hatóanyag a rhoeadin alkaloid, amely nyugtató és köhögéscsillapító hatású. Ezért egykor teakeverékek összetevője volt, jóllehet gyógyászati felhasználását a jelenkori fitoterápia idejétmúltnak tekinti, továbbá a szirmok leszűrt forrázatából cukor hozzáadásával piros szörp (syrupus rhoeados) is készült. Hajdan cukrászati festéknek is gyűjtötték pártaleveleit, de sajt és bor színezésére egyaránt alkalmazták. A szirmok kis mennyiségben teaszépítő szerként, italok színezőjeként és ehető ételdekorációként ma is használatosak. Korábban a virágzás előtt gyűjtött leveleiből főzeléket és salátát készítettek, egyes helyeken a virágbimbóit nyersen finom csemegének tartották. Noha a pipacs nem tartalmazza a mákban jelenlévő ópium-alkaloidokat, de nagyobb mennyiségben - különösen tejnedve - mérgező. Wágner János, 1908-ban megjelent könyvében szemléletesen írja le a háziállatokon megfigyelt pipacsmérgezés tüneteit: „Erős hányás, hasmenés és a nyavalyatörésre emlékeztető tünetek mutatkoznak; az állatok összeesnek, bukfenczet hánynak, tovagurulnak és egyik-másik végre ki is múlik.” A humán pipacsmérgezésekről kevés esetet dokumentált az orvostudomány. Barsi Dezső 1903-ban, a Budapesti Orvosi Újság Tudományos Közleményeiben részletesen beszámolt egy 10 éves cselédlány és egy 3 éves leányka tüneteiről: hirtelen rosszullét, kínzó fejfájás és gyomortáji fájdalom, aluszékonyság, hidegrázás, egyikük „lázálmában néha-néha félrebeszélt", a másik „kábáiméból fel-felébredve többször hányt”. Végül mindketten beismerték, hogy sokat ettek a stájer pipacscsemegéből. Megjegyzendő, hogy némely hatóanyagok koncentrációja eltérő lehet az egyes régiók növénypopulációiban, és az elfogyasztott mennyiség, valamint az egyéni érzékenység is fontos tényező a pipacsmérgezés tekintetében, így fogyasztása kellő óvatosságot igényel! Élet és Tudomány ■ 2018/24 ■ 743