Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-11-13 / 35. szám - Mátrai-Betegh Béla: Két Kisfaludy-vígjáték • színház • Kisfaludy Károly: Kérők. Rendező: Varga Géza, Jókai Színház; Kisfaludy Károly: Csalódások. Rendező: Berényi Gábor Déryné Színház (6. oldal) - Hollósi Tibor: Garantáltan valódi amerikai találmány (6. oldal) - Hubay Miklós: A „Rokonok” filmen • film | A hét filmjei • Móricz Zsigmond: Rokonok, forgatókönyv Thurzó Gábor. Rendező: Máriássy Félix (6. oldal)

6 1. Irodalmi Újság Két Kisfaludy-vígjáték — „Kérők“ a Jókai Színházban „Csalódások“ a Déryné Színházban — PIPA-DAL-ában Kisfaludy Károly valóságos kis kivonatát adja két legnépszerűbb, százhúsz-százharminc év alatt legtöbbet játszott vígjátéka, a Kérők és Csalódások mondanivalójának. A bodros füstből — s az új eszmékkel füstölgő reformkorból — előlép a múlt század első évtizedeinek néhány hazai alaptípusa, figurák, akik ellen és figurák, akikért Kisfaludy vígjátékot kerekített. Idézni kell belőle két versszakot: ,,Ha egy úrfi, pézsmán hízott, Felfürtözött, üres kép, Szűk elméjű, de elhízott, Nagy gőgösen hozzám lép, Magát, javát fitogtatja, Drága időm elrabolja, Fegyver leszen pipámból, Kifüstölöm szobámból. De ha jő egy lelkes magyar, Szívcserére kész velem. Szembe nem méz, hátul nem mar, Nyíltan leli kebelem, Sokat ugyan nem adhatok, Legfeljebb egy dalt mondhatok, De felcsapván jobbával Megkínálom pipával”. Az előbbi nem báró Szélházy-e a Kérők-ből, és báró Kényesi a Csalódások-ból, az utóbbi nem Perföldy-e és Mohány? De bizony. A „felfürtözött üres kép“, a kölföld-majmoló, széllelbélelt arisztokrata, mindkét vígjátékban pórul jár, a „lelkes magyar“, noha viselkedése parlagi s vannak nevetséges tulajdonságai is, illő jutalmat nyer. Nem állítható persze, hogy az író felháborodott szenvedéllyel, társadalmat rengető haraggal száll csatába a szélházyak és kényesiek ellen. Csak amennyire a vígjáték eszközeitől telik: nem tűzzel-vassal, csak pipával, nem megsemmisítve, csak kifüstölve őket. S ugyanígy a perföldyeket és a mokányokat sem zengi himnikus erővel, „legfeljebb egy dallal“, lelkes tölgyfalomb helyett szíves pipával kínálván őket. *. FOSCOLO ÉS ALFIERI „dühös hazafiságával“ tér haza — mint a kor történésze, Horváth Mihály mondja — olaszországi kóborlásaiból Kisfaludy Károly. Közelről, még a XIX. századból nézve, csakugyan dühnek látszik az a forró habzás, amely Kisfaludy Auróra-körével irodalmunkban megindul. Távolabbról, a mából visszatekintve, inkább tevékenységnek. Cselekedni akar valamit, ami az irodalmat közelebb hozza a valósághoz, a kor kérdéseihez. A Kérők-ben és a Csalódások-ban a lépés első felét Kisfaludy meg is teszi. A birtokos nemes és a mágnás típusát már a valóságból veszi, az előbbit enyhébben, az utóbbit élesebben rajzolva. De a népet még a kor közkeletű dramaturgiájának szabályai szerint alkalmazza csak s valódi hangot nem ad neki. Hiába mondta Kisfaludy-emlékbeszédében Gyulai Pál róla, hogy „a magyar nemesből alig maradt meg belőle valami, hisz mintegy kitaszítva rendje köréből, a nép közé vegyül“. A magyar utcai kis csizmadiánál szállást bérlő Kisfaludy nem talál rá igazi népére, legalább is nem népe hangjára a színpadon. Szomorú játékaiban sem szólal meg Tiborc, vagy vígjátékaiban ennek szókimondó megfelelője. A Kérőkben és Csalódások-ban csupán egyegy népi jellegű, de nem népi jellemű figura él. 9. A KÉT KISFALUDY-VÍGJÁTÉK közül a Kérők-et a Jókai Színház eredetiben, a Csalódások-at a Déryné Színház átdolgozva újította fel. Nyomban meg kell állapítani, hogy a Jókai Színház járt el helyesebben, noha a Déryné Színház átdolgozásában sincs komoly kivetnivaló. A Kérők az egyszerűbb szerkezetű, dramaturgiailag egysíkúbb vígjáték, színpadi technikája kezdetlegesebb. Mégis a Jókai Színház úgy látta jónak, hogy csak szövegéről törli le a port, megtűzdeli Himfy-dalokkal, Kisfaludy Károly költői művei közül például épp a Pipa-dallal és Csokonai-dallal, de a szerkezetéhez nem nyúl, így sikerült a vígjátékot nem a porával, hanem a hamvával megőrizni a mai színpad számára. Nincs szükség semmi színpadi raffinériára, hogy a mű élvezhető legyen. A Csalódások dramaturgiája már bonyolultabb. Nyilván ez a szövevényesség adta az ötletet a Déryné Színháznak, hogy Kárpáti Miklós és Berényi Gábor átdolgozásában még bizonyos szerkezeti csavarintásokkal fokozza a komikus hatást. Ezek a csavarintások egyrészt néhány jelenet sorrendi megváltoztatásából, részint néhány új jelenet beiktatásából adódnak. Ezzel egyidejűleg új dalocskák is színezik — néhol akasztják — a cselekmény természetes menetét. Nincs szó arról, hogy az átdolgozás rossz volna, vagy stílustalan. Kárpáti és Berényi Kisfaludy saját anyagából merít motívumokat s nem kívülről szerez, csak azt használva fel, ami önként kínálkozik — például Luca és Kényesi szerelmi jelenetét. De ezek a javítások a korral együtt egy kicsit a hímport is letörlik erről a vígjátéki pillangóról, csavarosabb technikájú színpadi szerzőnek tüntetve fel Kisfaludyt, mint amilyen volt. A dalok pedig, ha kedvesek és jellemeznek is karaktert és helyzetet, szükségtelenül modern zöngét adnak a Csalódásoknak, összemérve a két színház dramaturgi munkáját, a mérleg körülbelül így áll: a Kérők a Jókai Színház munkájában régi modern vígjátéknak, a Csalódások a Déryné Színházéban modernkedő réginek hat. 4. A RENDEZÉS ÉS A SZÍNÉSZI JÁTÉK természetszerűen alkalmazkodik a két színház különböző törekvésű dramaturgiai elképzeléséhez. A Jókai Színház rendezője, Varga Géza, a Kérők-et puritánabb eszközökkel viszi színpadra. Cselekmény és figurák Kisfaludy korának atmoszférájából veszik lélegzetüket, az előadás ritmusa nyugodt és egyenletes, anélkül persze, hogy a játéknak ez a lassúbb hullámverése untatna. Nem csekély rendezői eredmény egy kor lelkét így megragadni s jellemek és helyzetek gondos megmunkálásával így mai színpadunkra idézni. Berényi Gábor rendezése a Déryné Színházban a Csalódások figuráit és bonyodalmát több ötlettel mozgatja, s célja a harsányabb mulattatás. Mintha a rendező mindvégig attól tartana, hogy Kisfaludy egymaga nem elég a közönség figyelmének ébrentartására, tehát keresve keresi az alkalmat a színpadi hatás fokozására. Szerencsére ezt legtöbbször magában a műben találja meg, de ha ezt kevesli, akkor külső — s egyben külsőséges — eszközökhöz is folyamodik. A Jókai Színház színészeinek játéka egységesebb, a Déryné Színházénak érdekesebb. A Kérők-ben teljes és harmonikus a színészi összjáték. Gombos Katalin Lidije eleven és elragadó mozgatója ennek az egy rugóra járó cselekménynek. Finoman megérezteti a fogadott leány alacsonyabb családi helyzetét, s ugyanakkor hangsúlyt ad annak, hogy szerényebb társadalmi helyzetéből fürge leleményessége, őszinte vidámsága révén felemelkedik. Fivérét, Károlyt Gálcsiki János játssza, a szerep halvány és szűk lehetőségét felhasználva arra, hogy megmutassa, milyen lesz a reformkori ifjúság, ha a szerelem után a nemzeti politika is érdekelni kezdi. Kitűnően tisztázza és állítja szembe egymással a kérők: Szélházy és Perföldy típusát a rendező is, a két színész is. Pethes Sándor Szélházyban ugyan lehetne egy kissé még élénkebb, játékmodorát jelmeze rikító színeihez közelítve. Pataky Jenő Perföldyben rokonszenvesen egyszerű, játékában, az író szándékát megértve, a humornak inkább hangot adva, mint a komikumnak. Peéry Piri Margitja igen elmélyedt művészi munka szülötte, ami a figura reális megformálását illeti. Színészi lénye azonban súlyosabb ennél a tisztán komikai feladatnál, úgyhogy az alak kedélyességét sötétebbre árnyalja némi félelmetesség. Kedves krétarajz Máliról Géczy Dorottya alakítása s noha Nagy István fiatal még Baltaffy kapitány valóban teljes megmintázására, játékában sok a penzionált katona, a pipázgató magyar birtokos, a mérgelődő apa őszinte vonása. Jóízű, magyar huszárt formál Lédeczy Antal. Egyegy jól karakterizáló pillanata van Várady Pálnak, Palotai Istvánnak és Szabadom Lehelnek is. A Csalódások előadása inkább kiemelkedő színészi momentumokra, mondhatni: szóló-teljesítményekre épít, így azután nem csoda, ha a játékban különböző stíluselemek keverednek el egymással, bohózatiak és vígjátékiak, modernek és archaizálok. Két ilyen kiemelkedő szólószám elsősorban Bulla Elma Luca kisasszonya, továbbá Bilicsi Tivadar Lombaija. Bulla nemcsak látványos komikai ötletekkel él, hanem mélyen emberi, reális megfigyelésekkel is, s töviről-hegyire végére jár az élveteg, kapzsi, sértődékeny öregkisasszony karakterének, sok apró vonásból egységes típust teremtve. A szerepből csiszolt kis művészi ékkövet a kor modorába foglalja s a melltű, mellyel a vígjátékot felékesíti, stílusában, ízlésében csakugyan Kisfaludykorabeli. Bilicsi játéka már nem ilyen tévedhetetlenül biztos korhűség dolgában. Amit csinál, az emberi, s egy kitűnő művész emberábrázoló készségéből fakad, de nem egyszersmind a korból is.A kor hangulatában fogant Jancsó Adrien Köröndy Linája és Pálos György Elemér grófja, mindkettejük játéka átszőve tartózkodó élelmességgel. Gyimesi Pálma is megleli Lidi halvány szerepében a színesebb lehetőségeket s a biedermeier leány stílusát, csak dalaiból akar nagyobb énekprodukciót csinálni, mint amennyit a hangja elbír. Elek szerepében Verebes Károly az egyrétű figuránál is egyrétűbb s a hadnagy legényes kedvességével sem igen él. Csisztai Andor Kényesi bárója kiváló karakteralakítás s egy fiatal színész figyelemreméltóan fejlődő jellemző erejéről vall. Mokány igen jelentékeny, íróilag sokatmondó típusában Hlatky László jócskán szalajt el színészi alkalmakat, amelyekkel emlékezeteset alkothatna. Igen jó színfoltja az előadásnak Lelkes Ágnes játéka Vilma szerepében. Annál szürkébbre sikerült már az átdolgozásban is, de a színész; megvalósításban is Csók István Tamás kertésze. Mindkét vígjátékhoz Vincze Ottó írt korhű hangulatú, dallamkő és invenciózus muzsikát. A két különböző Kisfaludy-mű dramaturgi, rendezői és színészi munkája két különböző színházban igen érdekes tapasztalatokat ad ahhoz, hogyan kell drámairodalmunk elhanyagolt vagy heverő kincseivel bánni. A jobb példát ezúttal a Jókai Színház mutatja. Mátrai-Betegh Béla Garantáltan valódi amerikai találmány valami lesz a dologban ... Talán egy esztendeje, hogy az első hírek érkeznek az óceánon túlról, de nemrégiben egy nyugatnémet szaklap is megerősítette. A Münchenben megjelenő Die Heilkunst című lap beszámolt arról, hogy a virginiai egyetemen valami S. W. Britton doktor rendkívüli kísérleteket végzett: csimpánz nőstényt termékenyített meg férfi spermával. Adenauerék tudományos folyóirata megemlíti, hogy az USA felső köreiben nagy érdeklődéssel tárgyalják ezt a „jelentős“ eseményt és minden anyagi eszközt a „kiváló tudós“ rendelkezésére bocsátanak. miért? Erre is magyarázatot hogy kapunk. A Die Heilkunst szerint ezektől a kísérletektől választ várnak arra, lehetséges-e a közeljövőben létrehozni egy olyan emberfajtát, amely a „primitív és veszélyesebb munkák elvégzésére alkalmas“ és azt remélik, hogy e kísérletek sikere számos szociális kérdést gyökeresen megoldana. Persze nem kell mindent készpénznek venni... De az embert akaratlanul is elragadja a képzelete. Hiszen a mi századunk már látott egy-két csodát! Ki tudja? Hátha ismét valami lángeszű kezdeményezésnek vagyunk a tanúi? Milyen szédületes perspektíva! A gyatra természetnek évmilliókra volt szüksége, hogy a majomból ember legyen. Most a „tudomány“ segítségével néhány esztendő is elegendő ahhoz, hogy az emberből majom legyen. És miért is ne? Mikor a társadalmi lét az emberekkel egyre bonyolultabb! Az emberek szellemi és lelki fejlődése rendkívül lassú, és még sokáig megőrizhetnek olyan eléggé el nem ítélhető csak erényeket, mint az igény a jobb életre, a szépségre és békességre. De hála a tudománynak, már viszonylag rövid idő alatt létre lehet hozni, úgyszólván futószalagon lehet gyártani az amerikai életformának megfelelő ideális embertípust. Azt az embertípust, amely fejlődése tetőfokán már egyáltalán nem gondolkodik, nem lép fel igényekkel, nem követel magasabb bért, nem sztrájkol és — ami a legfontosabb — élvezettel végzi a „veszélyesebb“ munkákat: öl, gyilkol parancsszóra, amikor csak tetszik és ahol csak tetszik. Ez igen! Garantáltan valódi amerikai találmány! HOLLÓSI TIBOR 1954 november 18. A HÉT FILMJEI A „Rokonok" filmen Mindig irigylem a naiv nézőt, a naiv olvasót, aki még szűz szemmel olvashatja vagy láthatja azokat a színdarabokat és könyveket, amelyeket én már legfeljebb újraolvashatok, de mégegyszer vissza nem hozhatom az első olvasásnak páratlan, jóízű izgalmát. Ilyenfajta irigység fogott el a moziban is, a «Rokonok»-at nézve. Irigyeltem azokat, akik a film elején Kopjáss István renek ébredését látva, még nem tudják, hogy a végén revolvert fog emelni magára. Szerettem volna szemet cserélni velük, hogy én is érezzem megint az ismeretlen mese izgalmát, hogy elfeledkezzem a regényről, és arról a tudákos kényszerről, hogy a film képeit a regényhez méricskéljem. Sajnos, az emlékeket levetíkezni épp olyan nehéz az embernek, mint a bőréből kibújni. Sőt, olyan emberre sem sikerült akadnom, aki hitelt érdemlően beszámolt volna nekem arról, hogyan látja ezt a filmet az, aki nem ismeri Móricz regényét. Persze, hogy van ilyen, s ha ez a film végigfutja az országot, ők lesznek többségben, mert a moziközönség ma még szélesebb a könyvolvasók táboránál. Ezért is olyan nagy jelentőségű tett egy-egy írói remekmű megfilmesítése. De az ország egyik fele, a könyvesebbik része mégis úgy nézi ezt a filmet, hogy előre tudja, mit fog látni, körülbelül úgy, ahogy a régi görögök nézhették Sophokles tragédiáit: a mesét és a hősöket már ismerték Homerosból. A drámai tömörség — miként a balladai is — azt hiszem, éppen ebből eredt, a közönség tájékozottságából, beavatottságából, meseismeretéből. Milyen híven és milyen szerencsével vették filmre Móricz regényét a forgatókönyvet író Thurzó Gábor, a rendező Máriássy Félix, a színészek és a film többi munkatársai? Nem csoda hogy e körül a kérdés körül vita van. A «Rokonok» hőseit — elsősorban a Kopjáss-házaspárt — Móricz úgy jellemzi, hogy az olvasót magát kényszeríti állásfoglalásra: szeresse, vagy ítélje el őket. Meggyőződésem, hogy a film éppen itt, éppen ebben a distanciát tartó tárgyilagosságban a lehető leghűségesebben követi Móriczot. Kopjáss Istvánt én is mindig olyan embernek tartottam, amilyennek viszontláttam a filmen, Ungvári László nagysikerű alakításában. Volt, aki felrótta neki, hogy felemás embert, hogy ingadozó embert mutat a filmen. Valóban ilyennek mutatta — helyesen — Kopjásst, pontosabban olyan ingadozó embernek, akinek egy pillanatig sem hiszünk az erkölcsi győzelmében. Ha a film azt mutatja meg, hogy Zsarátnok városának a rokonok körein kívül eső népe bizalmatlansággal és kritikával nézi Kopjásst, ezzel nemcsak a történelemhez híven mutatja a hivatalnok-dzsentri típusát, hanem hű Móriczhoz is, aki szintén bizalmatlansággal és kritikával írta meg Kopjásst, mégha a felette való ítéletet az olvasóra bízta is, s tegyük hozzá: így is írtak róla. Hogy lássuk, mennyire nem holmi utólagos aktualizálás és restaurálás ez a filmben, azt hiszem elég, ha a Nyugatnak azokra a tanulmányaira utalok, amelyek 1932 februárjában azon frissiben elemezték Móricz új regényét. Móricz neve állt ekkor a lap élén. Hárman is írtak róla: Bajcsy-Zsilinszky Endre, Gyergyai Albert és Hevesi András. Hármójuk közül Bajcsy-Zsilinszky érez még viszonylag legtöbb rokonszenvet a zsarátnoktársadalom hulló alakjai iránt, egyazon rokonszenvet Kopjáss és Kardic’s, Lina és Magdaléna iránt, mert mindannyiukat egyaránt egy náluknál nagyobb gonoszság áldozatának tartja: «az oligarchiára épített magyar társadalmi élet» áldozatainak. S így olvassa ki Bajcsy-Zsilinszky a «Rokonokéból a helyes tanulságot: itt nem az egyes embereket kell menteni vagy sajnálni, hanem a magyar társadalom adott viszonyait kell alapjaiban megváltoztatni. Gyergyainak megragadóan szép és bravúrosan biztoskezű elemzéséből még világosabban bontakozik ki Kopjássnak és rokonságának hovatartozása és Móricz intenciója: «A «Rokonok»-nál nem jók és rosszak, hanem gyöngék és erősek, úrhatnámok és urak, éhesek jóllakottak viaskodnak nem macskas célért, csak a hatalomért, s nem az író gúnyos vagy szenvedélyes részvételével, hanem egy éles tülkörkép szinte szenvtelen kisugárzásában». Helyesen látja Gyergyai azt is, hogy Kopjáss már a hatalom küszöbén megrészegül, hogy gyöngesége buktatja el, hogy nem az útja-iránya kérdéses, csak a teljes behódolásának taktikai időpontja, mert «előbb-utóbb bizonnyal hozzáidomult volna a többihez». S öngyilkossági kísérlete előtt sem tud megnőni Kopjáss, harca a polgármesterrel még ekkor is «fülledten kicsinyes és groteszk.» Hevesi András Kopjáss sorsából ezt a tanulságot vonja le: «A panamára születni kell. ... a műkedvelő panamista, aki előkészület nélkül, időnként felágaskodó tisztességes szándékból panamázik, hamar kitöri a nyakát, így elemezték Móricz folyóiratában Kopjásst. A film érdeme, hogy ezt az ellentmondásos regényalakot nem díszítette fel hősi babérokkal, s hogy bukását nem stilizálta tragédiává. Az eredeti műhöz szinte puritán szigorral ragaszkodtak a film alkotói. A vidéki utcák, a parlamenti folyosók, a tisztviselőlakás megragadó valószerűséggel élednek meg a filmen. Eiben István fotografáló művészete is ezekben a képekben érvényes a legjobban. Díszletek, jelmezek, maszkok, de még a mozdulatok is (például a kitűnően megfigyelt kalaplengetések karikatúra-sorozata) egybehangzóan teremtik meg az egykori neo-barokk társadalomnak ma már ellenállhatatlanul mulatságos couleur locale-ját. (Csak a főügyész-választás gyors hangulatváltozását éreztük külsőségesen dramatizáltnak, és az estélyek díszleteit és társaságát éreztük fölöttébb hamisnak.) Ha már ilyen hűséges tud lenni a film a regényhez, ott, ahol kikapcsolódik a regénybeli jelenetek láncolatából — kár, hogy a forgatókönyvírói és a rendező nem többször folyamodik az ilyen filmszerűbb ábrázolásnak az eszközeihez. Hogy csak találomra egy példát mondjunk: jó lett volna látni Kopjáss megválasztásának hírét a különböző rokoni arcokon. Különösen fontos lett volna következetesebben és képszerűbben mutatni a Berci bácsi-féle «kőszénszállítás» ügyét, hiszen ennek a szálai hurkolódnak végül is Kopjáss nyakára. S akár még a regényen is túlmenően: a címet, a rokonokat! Többször fel kellett volna tenni a felvevőgépre a mikroszkóp lencséjét, hogy ezt az öncélú, sarjadzó tenyészetet, a magyar úri osztálynak ezt a szárazra vetetten is virulens telepét minél több képben, minél jellemzőbb pillanataiban láthattuk volna. Ha aztán ezzel a film bizonyos tragikomikus tónust kapott volna, szerintünk csak nagyobb hasznára lett volna. Először is, mert a Rokonokénak a tragikomikum az eleme, másodszor pedig azért, mert lenne a filmnek — a jelenleginél erősebben és következetesebben —— egységes tónusa. A film véletlen, hogy a film legjobb pillanatai közé tartoznak azok, amelyekben épp csak villanásnyit szerepel egy-egy figura. Mint például Ascher Oszkár főkönyvelő-alakítása, avagy Peti Sándor tájékozatlan csámborgása a városházi hivatalok útvesztőjében. Gondoljuk csak el, hogy például Szentkálnay Magdaléna alakja sem lengene olyan gyökértelenül exotikus virágként a filmben, ha nemcsak üvegházának bizarr díszleteit látnánk, hanem látnánk a Szentkálnay-családot is, az öreg vaskereskedőt, vértódulásos arcával, meg a Szentkálnay-mamát, akiről Móricz olyasmit ír — micsoda lehetőség egy pompás kabinetalakításra! — hogy olyan, mint egy anyacsászárnővé stilizált, öregedő irodakisasszony. Eszünkbe se jutnának ezek a további igények, ha nem a film keltette volna bennünk az igényességet az emberábrázolásnak és a történelmi hitelességnek elért eredményeivel. Pompás példákat ad a film arra is, hogyan lehet összetett jellemeket, komplex lelki tartalmakat, különfélekép megítélhető emberi magatartásokat egyszerre és szervesen, közvetlenül és kritikával bemutatni. Hadd idézzek egyetlen példát, Tolnay Kláriét, Lina alakítójáét: ízléstelenül díszített estélyi ruhájában áll a tükör előtt, próbál. Ahogy letépi magáról a műrózsákat, egyszerre mutatja ízlését, nyugtalanságát az eljövendők miatt, és árulja el a kispolgári nők mulatságos „szekáns“ természetét. De idézhetnénk hasonló példákat Gózon és Gobbi, Uray és Rajnay, Balázs Samu és Tímár játékából is. A két főszereplő — Ungvári és Tolnay — alakítása mellett Pécsi Sándor Kardics bácsija tetszett legjobban. Irodalmunk egyik remekművét filmre. Tegyük hozzá: szemre vitték igen kevéssé filmrevaló mű ez, csak Az eredmény igaz és művészi munka. A film alkotói olyan biztosan álltak a lábukon, hogy tovább is mehettek volna az önálló invenciójú jellemzésnek az útján. A társadalomábrázolásnak azon az útján, amelynek — a film számos kiváló, újszerű jelenetében — ők az úttörői. Hubay Miklós