Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-24 / 17. szám - Mesterházi Lajos: A „Kormos ég” és a kritika (11. oldal) - Herman Lipót: Nagymarosi utca • kép (11. oldal) - Fenyves György: Herman Lipót kiállítása • képzőművészet-kritika • Csók-galéria (11. oldal) - Pogány Ö. Gábor: Jakoby Gyula kiállítása • képzőművészet-kritika (11. oldal)

A „Kormos ég” és Tud-e a mi kritikánk örülni valaminek? Tud-e örülni annak, ha egy alkotás a mi igazságunkat hirdeti olyan meggyőző erővel, hogy a közönség langyosabb felét, a semleges zónákban elhelyezkedőket is mi körénk csoportosítja? Vagyis: tud-e a mi kritikánk őszintén, mélyen, egy forradalmi korhoz méltó emocionális erővel pártos lenni? Erről van szó. Meggondolkodtató jellemzés, ahogy a kritikusok egy része általában igen kedvezően rezonál a középszerűségre, de ha valóban jó művel találkozik, sietve szordinót tesz a húrokra. Mintha a középszerűség önmagában is dicséretre méltó dolog volna, s mintha a kiválóság valami eleve óvatosságra késztető, csak fenntartással elfogadható, valami gyanús dolog volna. Talán itt a magyarázata annak, hogy a közönség úgyszólván már nem is hederít a kritikára, hogy nálunk kritikával, sajtóval egy darabot megbuktatni, vagy sikerre vinni nem lehet. Nem jól van ez így. A hitelképtelen kritika az egész irodalmi életre ártalmas. És egész szellemi életünkre. Darvas darabja kiváló darab, sok év magyar drámairodalmának mértékével is. Erényei mellett vannak hibái, amelyekre a kritikának jogosan rá kell mutatnia — ám nagyon fontos, nagyon időszerű kérdésekben nagyon világosan mondja meg az igazat. Nagy erővel ható írói munka. A kritikusok egy része erről alig, vagy csak nagyon tompítva szól, az átlagosnak kijáró megbecsüléssel beszél a darab erényeiről. I ” az Esti Hírlap április 1-i számában azt írja Hajdú Ferenc: Elhihető, hogy volt olyan becsületes író, akit megtévesztett az ellenforradalom és aki aláírt különféle nyilatkozatokat. Az is elhihető, hogy volt olyan író, aki ezekben a nehéz hónapokban becsületes is volt és olyan tisztán is látott, mint Joó Sándor — a kettő együtt azonban nem képzelhető el. A kritikus — úgy látszik — elfelejti, hogy a tisztánlátók is csak töredékeket láthattak tisztán olyan pillanatban, amikor de facto nem volt párt. A darab értéke éppen abban van, hogy a maga valóságában mutatja meg, hová züllik a legtisztességesebb ember és a legjobb szándék is, de a legokosabb ,,tisztánlátás“ is a párt nélkül. Ne legyünk olyan kicsinyhitűek önmagunkban, mint forradalmárokban, hogy azt képzeljük: bekövetkezhetett volna nálunk mindaz, ami bekövetkezett, ha a forradalmi erőközpontot nem aknázza alá mindaz, amit az 1956-os decemberi párthatározat első két pontja elemez. Egyébként is Joó Sándor züllésének nem az a mélypontja, hogy aláírt valamit. (Bár utóbb talán legkínosabb lehetne — másnak, hiszen: scripta manent.) Nem is olyan egyszerű holmi „népellenes pontokat“, mint a kritikus szemére veti, hiszen azok a pontok nagyon ravaszul — és önámítóan — megfogalmazott pontok voltak; nem véletlen az sem, hogy Joó Sándor egyetlen elvi kérdésben sem tud vitatkozni velük, csupán az ízlése tiltakozik a kolportálók személye ellen. (És persze, ez az ízlés is politikai kategória!) Joó Sándor mélypontja az, amikor elmegy a parlamentbe, hipokrita módon. ..a bátyja érdekében”, valójában megmérni saját tekintélyét, s hogy vajon kell-e ő még az új uralomra kerülőknek, vajon lehet-e egyezkedni velük. Ez a mélypont. Idáig zajlik a jószándékú, de hitét vesztett, de erkölcseiben is kikezdett, bár az egyes mozzanatokban tisztánlátó, okos író — a párt nélkül. Ezt a parlamenti jelenetet a kritikusok közül többen kifogásolják. Valahogy a darab formai egységének felbontását látják benne. Az író talán a keze ügyébe adódó első megoldást fogadta el? Jó Sándor jellemének alakulásában szükség van a parlamenti jelenetre. Meg lehetne persze oldani úgy is, hogy Joó Sándor az egészet otthon elmeséli. De ezzel a mondanivaló bizonyos csorbát szenvedne. És mi éppen akkor beszélünk, jogosan, formalizmusról, amikor valaki a mondanivalót alárendeli egy formai elvnek, játéknak. A Népszava (április 2.) kritikusának, Rajk Andrásnak, tetszett a darab, de Petriknek, a vak partizánnak ismételt megjelenését kifogásolja, akárcsak egyébként mások, például Komlós János is (Magyar Nemzet). Van, hiszem, némi igazságuk, úgy de mégis: ha ez a figura csak egyszer jelenik meg, akkor nyersen, harsogóan, szimbólum marad. Darvas Petrik történetét is be akarja fejezni; a szimbólum is teljesebbé válik vele, de Petrik nem pőrén szimbólum többé. Megoldhatta volna író és rendező ugyanezt jobban. Azzal azonban egyáltalán nem érthetek egyet, hogy Rajk András és Komlós János is Klára „külön drámájáról” beszél. Ugyanolyan joggal lehetne a fiú külön drámájáról beszélni. Klára drámája, akárcsak fiú drámája, szorosan hozzáa tartozik Joó Sándor drámájához. Ha nem volna, hiányoznék. Joggal kérnék számon! Rajk Andrásnak az a véleménye, hogy Joó Sándor lelki feloldódása nem eléggé indokolt. Ezzel lényegében az egész drámát kétségbe vonja. Nem veszi észre, hogy az a lelki feloldódás, az első perctől kezdve, ott van Joó Sándorban? A szintézis elemei eleve dialektikusan adottak: Joó Sándor becsületessége (részletekben), tisztánlátása, ugyanakkor (egészében) vaksága, hitevesztettsége és a hit keresése mindvégig együtt hatnak. Mindvégig keresi Joó Sándor azt a feloldódást, ami sok katalizátor együtthatásaként és egy utolsó tényező döntő hatásaként bekövetkezik. Ezért vérbeli dráma a Kormos ég. Komlós János kritikájával egyébként nagyjából egyetértenénk, annál bántóbb azonban a bevezetőjében elrejtett (?) inszinuáció. Mit akar mondani azzal, hogy a színészek ezúttal nem panaszkodnak és nem tiltakoznak művészetük nevében a mai drámák ellen, és mit jelent az, hogy a bennfentesek nem suttogják: voltaképpen ők írták a darabot? Olvastam néhány Moliére-drámának Moliére életében készült variánsait és láttam néhány rendezőpéldányt későbbi századokból (Misanthrope, Don Juan). Minden színház a maga lehetőségeinek és igényeinek megfelelően dolgozik a szövegen, erre való a dramaturgiai előkészítés. Megnéztem az elmúlt évben előadott húsz új magyar drámát, és azt találtam, hogy úgyszólván kivétel nélkül olyan írók írták őket, akik már máskor is bebizonyították: szoktak írni, és úgyszólván kivétel nélkül olyan színészek játszották őket, akik nemigen szoktak írni. Miért gondolja Komlós János, hogy valamelyik drámánkat tulajdonképpen a színészek vagy a rendezők írták, s csak mert ismerik a mondást, hogy „nem szeretik az emberek, ha valaki több dologban is kiváló". szalmabábként odahazudtak a színpadra valamilyen írót? Véletlenül ismerem a Kormos évnek is több változatát, hadd tegyem hozzá: több nagyon jó változatát. A Nemzeti Színház is, a maga igényeinek és lehetőségeinek megfelelően, végzett bizonyos dramaturgiai munkát a darabon. Lehet, hogy Darvas nem is pontosan ezt a szöveget fogja majd nyomtatásban közreadni ... Kritikushoz és Magyar Nemzethez nem méltó a az ilyenfajta pletykálkodás. A Hétfői Hírek B. E. jelzéssel írt kritikát. (Új magyar dráma, mégha nem is Darvas drámája, megérdemel a kritika nehogy a kritikus névvel vállalja véleményét, ezzel is megtisztelje az eseményt!) A kritika egészében fanyalgós, egy mondata különösen szemet szúr. Darvas szövegét „néhol publicisztikába hajlónak” nevezi — és ezt nyilván nem dicséretnek szánja. Vagy az életet nem ismeri, vagy az irodalmat. (Nem az „Es“-re gondolok!) Az életben is szoktunk elvi kérdésekről vitatkozni. Elég gyakran. És amikor elvi kérdésekről vitatkozunk, akkor nem pontosan ugyanazokat a szövegeket használjuk, amelyeket július éji Balaton-parti szerelmes csevegések idején használunk. Az említett csevegésekhez képest olyankor a szövegünk publicisztikába hajlik, Shakespeare a királydrámáiban nem pontosan ugyanúgy szövegez, mint a Szentvánéji álomban. A királydrámákban Shakespeare szövege néhol publicisztikába hajlik. És publicisztikába hajlik néhol Schiller szövege, Victor Hugo szövege és sorolhatnám tovább. Darvas szövege pontosan ott hajlik publicisztikába, ahol kell. Ha semmi más érdeme nem volna is a darabnak, egy bizonyos: az elvi mondanivalót mindig megfelelő emociális erővel tudja alátámasztani. S ha a kritikus megfigyeli a nézőteret, azt kell látnia, hogy ott, áttól a szöveg publicisztikába hajlik, elfelejtenek az emberek köhögni, de még pisszegni is. Nem érezné nevetséges gügyögésnek és a realizmus megsértésének is, ha valaki mai, politikai mondanivalójú színdarabból száműzni akarná a megfelelő költői-publicisztikai elemet? (Tudom, vannak írók, akik erőltetetten törekszenek erre. És ezzel kicsit mesterkéltté is válnak.) Mindez azonban részlet. A fő kifogás kritikánk ellen az, amit elöljáróban mondtunk: nem tud örülni olyan eredményeknek, amelyeknek örülni kellene. Nálunk a dráma nemzeti hagyományai nem a legjobbak. Most azonban igen drámai korban élünk, és épp a közelmúltban megrázó s közös drámai élményben volt a részünk; nem véletlen, hogy éppen most, íróink egyre nagyobb figyelemmel fordulnak a leginkább együvészervező műfaj, a színház felé. Ebben az évadban húsz új magyar darabot mutattak be. És már most huszonhat további kész darab vár bemutatóra. Ilyen évadunk még nem volt. És a jelek szerint a lendület még javában tart. A daraboknak jórésze művészi szempontból is sokkal magasabb szintű, mint mondjuk, az ötvenes évek elejének darabjai voltak. Ugyanakkor nagy többségük politikai szempontból fontos kérdésekben helyesen, világosan és hatásosan foglal állást. Ezt az eredményünket a külföldi sajtó regisztrálta, de a mi kritikánk még nem. Ezelőtt két évvel a polgári mondanivaló uralkodott színpadjainkon. Ma vitán felül a szocialista dráma uralkodik. Ezelőtt pár évvel a kasszarekordot a Fővárosi színház tartotta. Ma Operettkasszasiker szempontjából is a szocialista drámák vezetnek. Hogyan lehet, hogy minderről kritikánk nem beszél, hogyan lehet, hogy nem lelkendezve beszél minderről a mi kiritikánk? Hogyan várjon irányítást közönségünk és művészetünk olyan kritikáitól, amely fanyalgós, szürke, kidekázott, emóciótlan, amely olyan mértékben impotens érzelmileg, hogy még örülni sem tud. A kritika is irodalmi műfaj, a kritikus is író. Ugyanúgy kell bírálnunk, ugyanazzal a politikai és esztétikai igénnyel, ugyanazzal! Tudom, Legalább vannak ennek a műfajnak is kiváló képviselői nálunk. Vannak, akikre ez az ing itt nem illik. Kérem, ne vegyék magukra. De beláthatják ők is, hogy ez az ing azért konfekciós ing. átlagtermetre szabít* konfekciós ing. MESTERHÁZI LAJOS Herman Lipót kiállítása Hogy mióta fest, biztosan maga sem tudja. Talán ötvenhét, talán hatvan éve. Műveinek számát sem ismeri, csak arra emlékszik, hogy több ezer. De azt mondja: mindez nem is, fontos. A fontos az, hogy jó egészségben, teljes szellemi frisseségben, alkotóereje teljében itt él, és szünet nélkül itt dolgozik, közöttünk. És mert, amikor a Csók-galériában kiállította utóbbi években készült festményeit, a helyiség kicsinek bizonyult számára, sem kiállításának festményei, sem látogatói nem férnek el a szűkös termekben. Az érdeklődés legújabb alkotásai iránt érthető. Herman Lipót kiemelkedő helyet foglal el művészeti életünkben. Nemcsak festő, nemcsak grafikus, hanem krónikás kortárs is, akinek otthonában egy polcra való naplófüzetbe feljegyezve szunnyadnak észrevételei, beszélgetései, rajzai a nagy kortársakról. A riporter szemével tekintő és az érett művész mély érzéseivel párosult megfigyelései a kor élő dokumentumaivá váltak. A drámai szakadások és szakítások Herman Lipótot mindig a jog és igazság oldalára állították. Fantáziavilága, amely a mai élet alapos ismerete és vívmányainak szeretete közepette is a hellén kultúra játékos derűje felé fordult, olykor áttörve az egészségesen érzéki és kedvesen pajzánkodó ábrázolásmód kereteit — heroikus magasságokba emelkedik, mint például a ,,Fasizmus áldozatai” című freskótervén, amelyet legutóbb készült művei között most mutatott be a Csók-galériában. Reméltük, módja nyílik majd, hogy olyan helyen váltsa valóra ezt a tervet, ahol a hatalmas felülete!,ez jól kivehető leg az egész mű alapkoncepciója — a megaláztatott társai ellenére is előre haladó s a megkínoztatásai ellenére is harcos ember megállíthatatlan útja a felderengő szabadság fényei felé... Ez a freskóterv az Ezékiel próféta látomásaival együtt új hang a művész oeuvre-jében: az elmúlt időszak szomorú emléke, amely ha kicseng is az életműből, nem szakad ki belőle. A most bemutatott mintegy hefves festmény javarésze a derűs öregkor és a beteljesült álmok optimizmusát sugározza, mint ahogy Herman Lipót képei mindig a derűt, az élet szeretetét hirdették. Piktúráját saját romantika jellemzi. Színvilága egészen különös. Talán sohasem alkalmazza úgy és ott a színeket, ahol és ahogy a természetben is megtalálni őket. Új életet teremt vásznain, egy, csak a képzeletben létezőt, amely hatásában, mondanivalójában mégis híven tükrözi a reális világot. A megnyitón nevetve mesélte: „Nézd meg ezt a képet, nem is tudom, milyen címet adtak neki, én csak úgy hívom: „Interieur*’ — egy szobabelsőt ábrázol, benne magányos dáma haragos arccal. Életemben először akartam lefesteni azt az állati dühöt, ami egy megsértődött asszony arcára tud ülni... És nem tudom miért, alig akart sikerülni. Úgy vagyok valahogy, az az alaptermészetem, hogy csak jó oldalukról szeretem bemutatni az embereket és a dolgokat.” És valóban, Herman Lipót a virágokban, a tájban, a természetiben is csak a jót, a szépet, a kellemeset veszi észre. Az aranyi „Őszikék” tiszta derűje és kiegyensúlyozott érzésvilága érződik legújabb tájképein, amelyek Budapesten, Szigligeten, Zsennyén, Hévízen, Nagymaroson, Dunaföldváron és legutóbb Sárospatakon készültek. Tájképei most, hogy összegyűjtve áll módunkban látni őket, különösen megragadóak, és híven tükrözik a mester szemléletének költőiségét, amely azonnal lebilincseli a látogatókat. Külön élményt jelent az a néhány portré, amelyet Herman Lipót szinte hagyományszerűen ez alkalommal is bemutat. A művet, aki számos kitűnő arcképet készített már a XX. század nagyjairól — mint például Iványi Grünwald, Molnár Ferenc, Csók István, Falus Elek, Fejér Lipót, Pátzay Pál, Kodály Zoltán és mások —, most Önarcképével is megörvendeztet, amely kiállításának talán egyik legsikerültebb alkotása és méltó folytatása megkezdett portré-sorozatának. Herman Lipót április 24-én töltötte be élete 75. esztendejét. E háromnegyed századból több mint kétharmadrészt a festészetnek áldozott, és negyvenegy esztendeje, hogy megkapta első nemzetközi megbecsülést és hírnevet is biztosító aranyérmét Barcelonában. Az első kitüntetést a különböző művészi díjak egész sora követte, egészen a Munkácsydíjig, és most, 75. születésnapja tiszteletére nyílt meg gyűjteményes kiállítása, amely a magyar képzőművész-világ szerény ajándéka a népszerű, köztiszteletben álló művésznek. .... .r . FENYVES GYÖRGY Herman Lipót: Nagymarosi utca 11 - Jakoby Gyula kiállítása Az utóbbi években számos tényszerű példáját látjuk a magyar—csehszlovák művészbarátságnak. Neves mestereink életművét gyors egymásutánban Prága és Pozsony közönsége is megismerhette, Szőnyi István, Medgyessy Ferenc, Bernáth Aurél, Holló László, Hincz Gyula, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Pór Bertalan alkotásainak legjavát. Nálunk Bazovszky, Hlozsnik, Aley anyagát tanulmányozhatták a tárlatlátogatók, elámulhattak másfél évszázad csehszlovák szobrászatának gazdagságán. Kialakulóban van emellett a képzőművészeti kapcsolatoknak egy sajátos, biztató változata is. Luzsicza Lajos Jakuba János szlovákiai szereplésére gondolok, melyhez most Jakoby Gyula pesti bemutatkozása csatlakozik. Luzsicza, Jakuba, Jakoby személyén és munkásságán keresztül a két ország kulturális összeköttetései szinte családias jelleget öltenek. Az összetartozás szellemi rokonság termékeny kölcsönösségét példázza mindhármuk tevékenysége, kiállítási anyaga, festői szemlélete. Luzsicza Lajos legutóbb liptói tájaival aratott sikereket, Jakuba János legszívesebben a Szlovákiával határos Nógrádban festi természeti képeit. Jakoby Gyula Krón Jenő és Réti István tanítványaként, bizonyos mértékig Csók István adeptusaként kezdte pályáját, hogy azután a szlovák couleur locale egyik legintenzívebb kifejezője legyen. Sok okunk van megszeretni Jakaby Gyula művészetét. Szellemessége, jellegzetessége, meghittsége, expresszivitása, tömörsége rendkívül rokonszenvessé teszi festményeit: igencsak megbecsülésre méltók műveiben a sajátosan képi alakítás természetesnek tűnő elemei, melyek érzékletes belső logikával fosnák össze kompozícióit. Külön kell említenünk bátor színességét, mely a természet legmeglepőbb látványaiból meríti élénk valérjeit. Foltjainak okosan adagolt hangsúlya már-már díszítményes hatást gyakorol, összbenyomásában mégis inkább szerkezet biztonságát szolgálja. A forma stílus, kolorit eredetisége, gazdaságossága végső fokon az érzés, a látás, a mondanivaló megjelenésének eszköze, egy bizonyos művészi magatartás szükségszerű következménye. Ez a magatartás emberséges, rokonszenves; alapmotívuma a szerénység, a következetesség, a közvetlenség. Jakoby Gyulának különösen kifinomult képessége van arra, hogy észrevegye a kis dolgok jelentőségét, a véletlenek kedves játékát, az érzékek csendes örömét. Kerüli a hatásosságot, a túlzásokat, a feltűnést, de messzebbre lát a kényeskedőknél, mélyebbre hatol a leiekbe mint a nagyzolók. Apró képeiben is hatalmas, távlatok feszülnek, mert ha van színperspektíva, akkor az érzelmek megjelenítésében alkalmazható a sűrített fokdszatosság. Jakoby Gyula is azok közé az igazi művészek közé tartozik, akik szívükre hallgatnak, amikor ecsetet vesznek a kezükbe. Alkotó munkája vallomást szól az ember mellett, a valóság lényegéről. POGÁNYI GÁBOR BEETHOVEN SZÁMOS KIADATLAN KÉZIRATÁT jelenteti meg a közeljövőben a moszkvai állami zeneműkiadó. Az 1802—1803-ból származó kéziratok valamikor magáncsaládok birtokában voltak, majd a moszkvai konzervatórium könyvtára őrizte őket. A 168 kottaoldal terjedelmű kéziratok között van az Eroica és a Kreutzer szonáta első vázlata is.