Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-24 / 4. szám - E. Fehér Pál: Az aktuális Herzen. Halálának századik évfordulójára • Tájékozódás (6. oldal) - Mihail Eminescu: A csillagig • vers • A költő születésének 120. évfordulójára. Fordította Dsida Jenő. (6. oldal) - Vedres Vera: Gorkij levelei Leninhez és Leninről • Tájékozódás • A Lityeraturnaja Rosszija közlése. (6. oldal)

TÁJÉKOZÓDÁS Ez év január 15-én ünnepelték meg világszerte Mihail Emi­­nescu, a román nép nagy, forradalmi költője születésének 120-ik évfordulóját. Ehhez a széles körű ünnepségsorozathoz csatlakozva idézzük fel Eminescu nyugtalan szellemét, lobogó költészetét, mely­nek értékeit Dsida Jenő az elsők között támasztotta fel az eredeti­hez méltóan, magyar fordításban is. MIHAIL EMINESCU: A csillagig A csillagig, mely este kel, Az út oly véghetetlen, Hogy ezredévek múlnak el, Míg fényük ide lebben. Lehet, már régen kialudt A kéklő távlatokban, De rezgő fénye, a hazug, Egünkön csak ma lobban. A csillagkép, mely régen holt, Lassan suhan az égre, Amíg nem látta senki: volt, Ma látjuk, már, de vége. ÉPP így: ha béna és süket tó éjbe hullt a vágyunk, A holt szerelmek fényüket Még küldözik utánunk. Dsida Jenő fordítása D 9 E. FEHÉR PÁL: AZ AKTUÁLIS HERZEN HALÁLÁNAK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁRA Fél életét száműzetésben töltötte, műveit hazájában betiltották, s mégis: Alekszandr Ivanovics Her­zen — az orosz forradalom egyik leghatásosabb és legfontosabb egyé­nisége volt „A munkáspártnak nem a nyárspolgári, magasztalás kedvéért kell megemlékezni Her­­zenről — írta róla Lenin, ugyan­csak kényszerű emigrációban —, hanem azért, hogy tisztázza saját feladatait tisztázza , annak az író­nak igazi történelmi jelentőségét, akinek nagy része volt az orosz forradalom előkészítésében... Ezek a sorok 1912-ban íródtak, Herzen születésének századik év­fordulójára, s lám, most úgy ér­keztünk el a halál dátumának centenáriumához — mert kereken száz esztendővel ezelőtt hunyt el A. I. Herzen Párizsban —, hogy ez az életmű még mindig vita tárgya. • Alekszandr Ivanovics Herzen so­kat tévedett életében. Bírálták ele­get, s nemcsak az orosz forradalmi demokraták vezéralakjai, Cserni­­sevszkij, Belinszkij, de nem hall­gatták el kritikai megjegyzéseiket olyan jó ismerősei sem, mint Marx vagy Engels, hogy az utókorról, Lenin és Lunacsarszkij értékelé­séről ne is szóljunk. Legkeményebb kritikusai számára azonban félre­érthetetlen volt magatartásának az a vonása, hogy az orosz társadalom megváltoztatására, a zsarnokság el­leni küzdelemre nem lát más lehe­tőséget, mint a forradalmat Regé­nyei, tanulmányai, emlékezései mellett egyértelműen erről tanús­kodik politikai munkássága, az a kiterjedt szervező tevékenység, melyet végleges emigrációjában, 1847-től előbb Párizsban, majd Svájcban és London­ban kifejt.­­ Victor Hugó és Blanqui, Robert Gwen és Kossuth, Pulszky Ferenc és Proudhon tartoznak baráti kö­rébe, van bátorsága ahhoz, hogy az orosz cárizmus imperialista po­litikája ellenében a lengyelek ügye mellett foglaljon állást noha Mickiewicz misztikája nagyon nem tetszik neki. Herzen tehát európai távlatot ad az orosz forradalom lehetőségei­nek. Természetesen elsősorban az­zal, hogy Londonban megjelenő­ lapjai, a Poljarnaja zvezda, illetve a híres Kolokol útján a szabad orosz birodalom szólalhatott meg. A cenzúra tombolása, az erejében olyannyira magabiztos önkény tombolása idején az igazi Puskint, Belinszkij valóságos arcát mutatta meg, leleplezte­­ annak a középkori jobbágy­tartó rendszernek a kegyet­lenségét, amely olyannyira szere­tett volna a jó kereszténység, va­lami különös orosz és össz-szláv elhivatottság­­ fényében tündökölni.­­ Otthon pedig a negyvenes évek elejétől kezdve roppant vita zajlott az orosz társadalom fejlődésének további útjáról. A szlavofilek és az úgynevezett nyugatosok táborának formálódására gondolunk. A szla­vofilek Oroszország öntörvényű fejlődését állították fel célként. Szerintük az orosz társadalmi ba­jok gyökere ott rejtezik, hogy Nagy Péter cár reformjai idegen, a nép­ százmára ellenszenves intézmé­nyeké honosítottak meg, s innen a szakadék az állam és a nép között, az európaizálódott értelmiség és a parasztság között. A megoldás te­hát egyszerű lenne: a szlávság ősi tradícióihoz kell visszatérni, az orosz vallás szellemében ,az idegen befolyás megszüntetésére kell tö­rekedni. Hogy volt ennek az ideo­lógiának bizonyos jóindulatú ihle­tése a kezdetek kezdetén? Bizo­nyos, hogy a cár környezetében mutatkozó német hatás elleni küz­delem, vagy némely népbaráti gesztusok nem voltak idegenek a szlavofilektől, de mit mondhattak ők Herzen számára, aki tudta, hogy „a szocializmus és a realizmus mind a mai napig próbakő a for­radalom és a tudomány útján”? Herzen számára nem volt távoli a szláv népek összefogásának gon­dolata. A szlavofilizmus ideológiá­jából egyenesen következő pán­­szlavistáktól azonban előnyösen különböztette meg őt az az elvi állásfoglalása, amellyel vállalta a közösséget például a magyari Sza­badságharccal­ szemben saját­ha­zájának, illetve egy másik szláv nép vezetőinek elvakultan magyar­­ellenes pozíciójával. Meggyőződése volt, hogy Oroszország csakis úgy emelkedhet a haladó nemzetek kö­zé, ha az országon belül érvényesíti a szabadság, a demokrácia eszméit más népekkel kapcsolatban, és szo­­cialisztikus reformokat valósít meg minden oroszországi népre érvé­nyesen. Oroszország számára az utat nem a nemzeti kizárólagosság, a nacionalista bezárkózás, az ősi paraszti illúziók ápolásában látta, hanem­ az Európához, a világhoz való mind sürgősebb és szorosabb felzárkózásban. Hogyan állunk akkor Herzen „orosz szocializmusával”? Ez volt életének hatalmas tévedése, az a pillanat, amikor az 1848/49-es forr­­adal­mak kudarca láttán a nemzeti kérdés abszolutizálásában, az orosz paraszti patriarchalizmus ideali­zálásában vélte meglelni a megol­dást. Ezt a lehetőséget később ő maga vetette el, hiszen realista szemléletének, az általa megismert könyörületlenül rideg orosz való­ságnak mondott volna ezzel ellent. Persze, Herzen sohasem mondott le arról, hogy keressék a szocializ­mus megvalósulásának megfelelő nemzeti formáit, bírálta ő maga is Nagy Péter cárt, de nem reform­jaiért, mert azokat szükségesnek tartotta, hanem a copf-divat ren­deleti úton történő bevezetéséért, a korra jellemző ostoba külföld­utánzásért és mindenekelőtt irgal­matlan zsarnokságáért.­ ­ Úgy tetszik, hogy nem ment át még eléggé a köztudatba sem a forradalmi demokraták kritikája, sem Herzen politikai gyakorlata, sem Lunacsarszkij rendkívül éles megállapításai a szlavofilekről. („Olyan jobboldaliak voltak, hogy a feketeszázaktól csak­ hajszál vá­lasztotta el őket” — mondotta, s tudjuk, hogy a „feketeszázak” az 1905-ös forradalom szélsőjobbolda­li, programszervező ellenzéke volt, akiket,a fasizmustól talán hajszál­nyi különbség sem választott el.) Herzen halálának századik évfor­dulója azért is lett különösen ak­tuálissá, mert éppen ezekben a hónapokban folyik a szovjet szel­lemi életben egy rendkívül éles eszmecsere a szlavofilok örökségé­ről, mai értékeléséről. Ebben a vi­­ti­tében az a feltűnő, hogy a vitát­­elind­ító , fiatal irodalmár,, A,., ja,név, noha" olyan lélemtelyes történészek és irodalomtörténészek, mint Sz. Pokrovszkij, vagy A. Gyementyev ellenérveinek hatására elismeri, hogy a szlavofilek „mélyen reak­ciósak” voltak, mégis eszmei örök­ségükben ő — és néhány társa is — több ponton követhető ha­gyományt vél felfedezni. Követhe­­tőnek a paraszti lét gyökereihez való visszatérést, illetve a nyugati hatások elleni küzdelmet tartják. Az eszmecserét lezáró Szergej Masinszkij professzor azonban a vitának otthont nyújtó Voproszi Lityeraturi szerkesztősége nevében is kifejti, hogy megengedhetetlen az a manipuláció, amely a nyugati , hatásokat „általában” értelmezi, tehát tudatosan összekeveri a klasszikus forradalmi tanításokat egyes mai nyugati dekadens áram­latokkal. Herzen élete küzdelmes volt, mert tudatosan vállalta a forradal­már sorsát. Élhetett volna, mint oly sok gazdag birokos­társa tette, a cárizmus által megtűrt és fedezé­kül használt liberális eszmék baj­nokaként — otthon, kényelemben. A másik utat választotta, azt, ame­lyik Csemisevszkijt negyedszáza­dos szibériai száműzetésbe vezette, ő maga pedig idegenben halt meg és csak a cárizmus fennállásának utolsó esztendejében, 1916-ban je­lenhettek meg először összegyűj­tött művei Oroszországban. Mi, magyarok, Herzenben nem­csak a Ki a bűnös?, illetve a­ Kru­­ppp doktor kitűnő íróját tiszteljük, hanem a magyar szabadságharc egyik orosz hívét is. Azt pedig könyvkiadásunknak kellene fonto­lóra vennie: nem lenne-e érdemes az emlékirat ír műfajának mai nép­szerűsége idején megpróbálkozni a világirodalom egyik legnagysze­­­­rűbb memoárjának, az Emlékezé­sek és elmélkedéseknek a méltó és teljes magyar kiadásával. Herzen műve nemcsak az emlékirat mű­fajának klasszikus alkotása, hanem a múlt század Oroszországának, il­letve az európai forradalmi moz­galmaknak páratlan körképe. GORKIJ LEVELEI Leninhez és Leninről A Lityeraturnaja Rosszija, az OSZSZK írószövetségének heti­lapja, Gorkijnak néhány rendkí­vül érdekes, Leninhez és Lenin­ről írt­ levele)­ közli. Az eddig még nem publikált levelek a közeljö­vőben a „V. I. Lenin és A. M. Gorkij" című kötet új kiadásá­ban jelennek meg­­a Szovjetunió-­­ ban. Az alábbiakban bemutatjuk Gorkij levelét, válaszként Lenin ismeretes, Gorkij gyógykezelését , sürgető soraira. Kedves Vlagyimir Iljics! Most, hogy elutazom, itthagyom az általam létrehozott három intézetet, melyek kedvesek nekem, s melyek, merem remélni, az állam szempontjából is nagy jelentőségűek. Fontosságát és a munka bonyolultságát illetően az első ezek közül a Szakértői Bizottság. Félek, távollétem három hónapja alatt alaposan szétzüllesztik, ezért nyomatékosan kérem, hogy helyette­sem ül e bizottságban nevezze ki A. R. Diderikszet, akiben feltétle­nül megbízom, s aki alaposan ismeri a munkát. Második: „A tudósok életkörülményeinek javítására létesített bizottság” és a „Tudósok háza” — itt A. P. Pinkevics lenne a he­lyettesem, energikus munkatárs és nagyon jó ember. Kérem, hívja be időnként személyes jelentéstételre és konzul­tációra. Harmadik: a Világirodalmi Intézet. Jelenlegi helyettesem, A. N. Tyihonov németországi tanulmányútra készül, ezért az itteni he­lyettesítésem szintén Pinkevicsre hárul. Nagyon kérem, kísérje figyelemmel ezt az intézetet, nehogy a fiatal, ám gyenge felkészültségű reformátorok tönkretegyék. Félek az olyan emberektől, akik épp oly energikusak, mint amilyen tudat­lanok. . . Dideriksz ügyével kapcsolatban külön feljegyzést mellékelek. Ezek után a szívemből jó egészséget kívánok önnek és kérem, adja át üdvözletemet Nagyezsda Konsztantyinovának. Viszontlátásra március végén 1921. X. hó 8. A. Peskov rtJfpSsj m.« « noci»:nimra*.foÄjf,v Ez a levél is sokat elárul a Le­nin—Gorkij viszony közvetlensé­géről. Még •jellemzőtib azo­nban a /,v­­.­ következő,­ melyei:'DótkijaBl •' Ma­­cídatához írt” 1924abBH,''Képí'" sok--'nő'”^ . kai Lenin halála után. KI Madani anarchista volt, aki részt vett a tizenkilencedik század végi orosz forradalmi demokratikus mozgal­makban, az 1905-ös forradalom után emigrált Oroszországból, de továbbra is kapcsolatot tartott fenn irodalmi és társadalmi kö­rökkel, s Gorkij műveit fordítot­ta spanyol nyelvre. 1924-ben az Unita közölte Gor­kij Leninről szóló írását, melyre El Madani a maga anarchista és­­ bizalmatlan nézőpontjából reagált. Erre a levélre szolgáltak válasz­ként Gorkij sorai. Levele — írja Gorkij 1924. március 15-én, — némiképp megle­pett: meglehet, ön nem tudja, hogy már régebben is úgy írtam Le­ninről, mint az emberi nem kiemelkedő alakjáról és a dolgozó nép igazi vezetőjéről? Régóta és jól ismerem őt, s módomban állt össze­hasonlítani olyan óriással is, mint Lev Tolsztoj. Nemcsak ismertem Lenint, de szeretem is; számomra ő nem halt meg. Rendkívül ritka, mélységesen tudatos és bámulatraméltóan őszinte gyűlöletet érzett az emberek szenvedése és balsorsa iránt. Úgy gondolom, ön képtelen megérteni ennek az érzésnek jelentő­ségét, hiszen önben nem él ilyesmi, ön ilyeneket ír a japán ka­tasztrófával kapcsolatban (az 1923-as japán földrengésről van­ szó. A ford.):- „Hát ez igazán jól jött! Egy veszéllyel kevesebb Oroszor­szágra és Kínára!” Szerintem ilyen szavak csak nacionalista-fekete­­százasok, vagy beteges embergyűlölők ajkára illenek. Lenin termé­szetesen képtelen lett volna ilyesmit mondani vagy gondolni, ön ezt írja: „Bár húszezer annyi embert elpusztított volna!” Őrült sza­vak ezek is, vagy pedig egy gyűlölettől elvadult lény szavai. Úgy vé­lem, nem vetett számot azzal, mit ír le. Ha önnek az Ember nem drága — mi drága hát akkor? Szörnyű. Ha valóban így gondolko­zik, mi jogon beszél Lenin kegyetlenségéről? Egyébként: Lenin ke­gyetlensége — legenda, melyet pártbeli ellenségei és az emigránsok repítettek világgá. Természetesen az ő idejében is végeztek ki em­bereket: háború nincs gyilkolás nélkül, ezt ön is tudja. Amikor megtámadnak valakit, védekezik ... „A következetesség — szellemi korlátoltság” — írja ön. Már elnézést, de ön aztán valóban kitűnik „következetességével”. És engedje meg, hogy emlékeztessem: éppen a következetesség egy forradalmár legértékesebb tulajdonsága, Ön engem, úgy látszik, anarchistának tart. Téved: nem voltam és nem is leszek az soha. Az anarchizmus a kétségbeesés és gyen­geség jele a gyakorlatban, fantazmagória — vagy utópia — az el­méletben ön feltehetően az emigráns irodalomból táplálkozik és nem tudja, hogy Lenin „kalandor-csoportjának” kilencven százaléka — munkásember. Rosszul ismeri az orosz valóságot, a jelenlegit pedig különösen. És így, természetesen, nem is értheti, hogy Oroszország most világ jelentőségű munkát végez az emberi társadalom újjáala­kítása érdekében. Ehhez a munkához az erőket Lenin ébresztette fel benne. Vedres Vera fordítása

Next