Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám - Hámos György: Egy rendező eltérítése • TElevíziókritika • Villa a Lidón. Rendező: Keleti Márton (12. oldal) - Schéner Mihály: Hagymafej (metszet) • kép (12. oldal) - Szabó György: Ablakok • tárlat • Somogyi József, Helikon Galéria | Fekete Tamás. Kulturális Kapcsolatok Intézete | Ezüst György. Mednyánszky Terem (12. oldal) - Létay Vera: A hattyú is madár • színikritika (12. oldal)
MŰVÉSZET HÁMOS GYÖRGY: Televízió Egy rendező eltérítése Igazán jólesik, hogy olvasóim levélben is, telefonon is az iránt érdeklődtek, csak nem esett valami bajom, hogy három héten át nem írtam tévékritikát. Valószínűleg megfeledkeztek arról, hogy, ugyancsak levélben és telefonon, éppen ők kértek meg arra: magyarázzam meg e hasábokon mi történt a Villa a Lidón című magyar tévékrimiben, illetve milyen kényszerítő körülmények hatására sugározta a televízió négy estén át ezt a bűnügyi-kaland-dokumentum-játékfilmet. Eleget téve az olvasók megbízatásának, kritikaírás helyett e rejtélyes ügy hátterének felderítésére fordítottam szabad időm java részét. Ezúton is köszönetet mondok az Interpolnak, melynek segítsége nélkül magam is tanácstalan volnék e sorozat megszületését, illetve képernyőre kerülését illetően, így azonban minden világos előttem. Egy tavaszi kora reggeli napon Keleti Márton, a film rendezője, miután Gimes György forgatókönyv-kötegeit gondosan elhelyeztette az autó csomagtartójában, csak ennyit mondott a sofőrnek: „a filmgyárba”. A gépkocsi el is indult a Gyarmat utca irányába. A csomagtartóban akkor még az eredeti forgatókönyv vaskos példányai feküdtek, a margókon és a sorközökben Lendvai György dramaturg jegyzeteivel és beszúrásaival, melyek, ha lehet, még gazdagabbá, színesebbé, világosabbá tették a mesét. Ugyanezen a példányon voltak láthatók a különböző pecsétek és körbélyegzők, arról tanúskodva, hogy az Irodalmi és Drámai Főosztály is ezt a könyvet hagyta jóvá, gondos mérlegelés után; a Gazdasági Főosztály pedig, teljes jóhiszeműséggel, ezt a művet fizette ki az írónak, a rendezőnek, a dramaturgnak és a többi alkotónak. Hogyan is sejthették volna akkor, hogy mi fog történni. A rendező mellett a gépkocsiban Tomanek Nándor, a film egyik főszereplője foglalt helyet abból a célból, hogy őt is kivigyék a filmgyárba. Hogy cselről van szó, csak a Rottenbiler utca sarkán derült ki. Ott Tomanek, aki addig feltűnően hallgatagon ült a kocsiban, a rendezőhöz fordult s egy hirtelen mozdulattal lekapcsolta fejéről a Tomaneket ábrázoló álarcot. Az álarc mögött Tomanek Nándor vált láthatóvá, de mielőtt még a rendező azt hihette volna, hogy ő is Tomanek, suttogva közölte, hogy ő nem más, mint Theo Brown, az antiimperialista kalandfilmek lejáratására alakult nemzetközi bűnszövetkezet tagja. A rendező segítségért akart kiáltani, de mielőtt kinyithatta volna a száját, Brown komoran figyelmeztette: ha meg mer mukkanni, ő elintézi , hogy ezért a filmért ne kapjon nívódíjat. Theo ezután teleobjektíves, távfényképező céllövő puskáját a gépkocsivezető hátának nyomva eltérítette a gépkocsit. Az autó a bandita utasítására a Kikelet nevű rózsadombi zöldvendéglőbe hajtott, melynek kapuján, az Interpol megtévesztésére, az áll kifüggesztve, hogy kedden és csütörtökön szünnap van, a hét többi napján viszont nincs nyitva a vendéglő. Innen rövidesen tovább vitték a kitűnő rendezőt és a már kifizetett forgatókönyvet. Hogy hová vitték, még nem sikerült kideríteni. Arra sem derült egyelőre fény: amennyiben máshová akarták vinni, miért vitték először a zöldvendéglőbe, amelyik nyáron be van zárva. Valószínűleg ravaszságból Az időközben szerencsésen kiszabadult rendező az átélt szörnyű élmények hatására, minderre nem tud még pontos választ adni. Csak arra emlékszik, hogy a több nyelven beszélő, álarcos banditák először rettenetesen megkínozták. Egy székhez láncolva végig kellett néznie az elmúlt években bemutatott összes olyan magyar filmet, melyet nem ő rendezett. Ezután egy hangtompító hatalmas fürdőkádban bemutatták őt André felügyelőnek, aki kísértetiesen hasonlított hozzá. Mint kiderült, több millió ember közül válogatták ki, s azután, is évekig formálták, alakítgatták és tanítgatták magyarul, hogy megtévesztésig emlékeztessen a magyar rendezőre. Nem titkolták sötét tervüket, hogy a magyarok megtévesztésével, vele akarják megrendeztetni a Villa a Lidón című négyrészes tévékrimit. A magyar rendező tiltakozott, de amikor közölték vele, hogy egy cellába fogják zárni az ugyancsak elrabolt Fellinivel, s magnóról naponta több ízben lejátsszák nekik — megvitatás céljából — a tévé éjszakai filmelőadásai előtt elhangzó bevezetőket: megtört, és mindent vállalt. Megmagyarázta alteregójának, mi a magyar krimi készítésének a titka. Nevezetesen, hogy amíg a nyugati bűnügyi történetekben, a feszültség ébrentartása érdekében, csak az utolsó öt percben, vagy az utolsó három percben, vagy éppen a legutolsó percben derül ki, melyik szereplő a gyilkos: a magyar krimiben attól válik elviselhetetlenné a feszültség, hogy mindez az utolsó percben is rejtve marad, továbbá az előadás után egy-két órával, sőt egy-két hónappal sem derül ki. Mindezek ismeretében az ügynök, némi késéssel, megjelent a filmgyárban, s a Mallorca-szigetén kitűnően kiképzett stábbal megkezdte a később a képernyőn is láthatóvá vált film forgatását. Természetesen, egy olyan forgatókönyv alapján, melyet az FBI, a CIA és a Maffia közösen készített. A nyugati tőkésvilág összefogása lehetővé tette, hogy a kitűnő magyar színészeket megvesztegessék. Állítólag pénzt kaptak azért, hogy eljátsszák szerepeiket. Még csak egy volt hátra: kényszeríteni kellett Varga Józsefet — akinek a magyar nézők mindent elhisznek —, hogy vetítés előtt meleg szavakat ejtsen a filmről. A stáb alvezére közölte vele, amennyiben nem ejt meleg szavakat, a Parabolával együtt felrobbantják. Azzal sem törődnek, ha ők maguk is ottvesznek. Nekik már minden mindegy — mondták —, most kellene harmadszor megnézniük a filmet, így talán érthető, hogyan került bemutatásra a négyrészes tévéfilm. Szerencsére a gonosztevők nem érték el céljukat, mert a nézők mind a négy rész első harmadában elszenderedtek, s a zárózenére felocsúdva, mindmáig azt hiszik: az imperializmus bűnszövetkezetének leleplezése abban a félórában történt, melyet ők átaludtak. LÉTAY VERA:A hattyú is madár Amikor a színházak úgy érzik, hogy a közönség szíves érdeklődése alábbhagy, a biztos sikert hozó csodaszerkezethez folyamodnak: Molnár Ferenc színpadi varázsmasináinak egyikéhez. A Madách Színház sem fizet rá a régi, kipróbált módszerre. Elővették a Hattyú című vígjátékot, felhúzták a briliáns kis gépezetet, mely ennyi év után sem rozsdásodott be, s a diszkrét muzsika hangjára előtáncolnak a múlt kopott aranyfüstű, de még mindig mozgékony marionett-figurái. Arisztokrata öntudattól dagadó kebellel megjelenik az anyahercegnő, aki polgári nőhöz méltó, kicsinyes asszonyi praktikáival akarja leánya számára férjül megnyerni a kastélyban vendégeskedő trónörököst. Ellibben a szépséges hercegkisasszony, szűzi szívében az izgató, demokratikus felismeréssel: az élőlények között a házitanító még egy versenylónál is figyelemre méltóbb teremtmény. Kegyeskedik színrelépni egy valódi trónörökös is. S az egész magas rangú pereputtyot megleckézteti a férjfogási játszmában felhasznált csinos házitanító, aki úgy hajítja plebejusi önérzetét a fenségek felé, mint az anarchista merénylő a bombát. Maga Molnár Ferenc sem vette túlságosan komolyan a monarchikus szalonkonfliktust, szelleme ironikusabb és csípősebb volt ennél. De lekötelezte polgári nézőit, amikor bevezette őket egy igazi hercegi kastély falai közé, s ez akkor is megtiszteltetés, ha e falak vászonból, lécekből és enyvből készültek. S ami ennél is többet jelentett: szarkasztikus tehetségével bebizonyította, hogy ezek a felsőbbrendűnek vélt, gőgös lények semmivel sem emelkedettebbek a lipótvárosi polgároknál, közelről nézve a hattyú se sokban különbözik a libától. Ez a felismerés ma már nem lep meg senkit, a színpadi varázsgépezet pontos, hibátlan működése azonban ma is ámulásra késztet. Pattognak a gúnyorosra hegyezett párbeszédek, virtuózul pereg a cselekmény matematikailag megkomponált koreográfiája, szellemes helyzetek szellemes helyzetekkel váltakoznak, mígnem a felhúzott szerkezet lejár. Lengyel György finom érzékkel, értő ujjakkal nyúlt a kényes játékhoz, nem erőltette túl a rugókat, iróniával és eleganciával működtette a furfangos színpadi instrumentumot. A színészek élénk és mulatságos játékkal hálálták meg hatásos szerepeiket, természetes közegükként fogadtatva el a vívóleckéhez hasonlatos vígjátéki stílust. Tolnay Klári — az özvegy hercegné — humorának meghitt és meleg tónusaival meghatározta az előadás színvilágát. Márkus László, beszédének idegenes dallamával, kimért szertartásosságával, ostoba korlátoltság álarca mögé rejtőző jeges okosságával, kevés eszközzel formált pompás figurát a trónörökös karikatúra ábrázolásra csábító alakjából. Lázár Mária — a királyi fenség anyja — színpadjainkon régóta nélkülözött egyéniségének vibráló temperamentumát hozta a játékba. Hercegnői kettősük Tolnay Klárival időnként oly frivolulhatott, mintha bankigazgatónők csevegnének tejszínhabos csokoládájuk fölött a Gerbeaud-ban. Pécsi Sándor kedvesen, rokonszenvesen keltette életre a világi hivságoktól visszavonult hercegi fivért, aki bölcsességével és emberségével minden érzelmi és dinasztikus bonyodalmat eligazít. A fiatalok, Sunyovszky Szilvia és Balázsovits Lajos (a másik szereposztásban Bencze Ilona és Dózsa László) személyesíti meg a hercegkisasszonyt házitanító párt; szépek, hamvasak, természetesek, csak mintha kissé túlságosan komolyan vennék lelküket. Hiányzik alakításukból a leheletnyi írónia, mely egyneművé tenné játékukat a többiekével. Színes epizódalakítás Szemere Veráé, a hercegnő alázatos és szolgálatkész húgának szerepében. Némethy Ferenc a hercegeknél is arisztokratikusabb udvarmester. Mialkovszky Erzsébet jelmezei a felsőbb körökhöz méltóan elegánsak, Köpeczi Bócz István díszlete hercegien pompázatos. A néző hálás a színháznak a szórakozásért. A színház hálás a nézőnek a bevételért. Molnár Ferenc, a színházak Szent Antala, mindig segítségére siet a bajbajutottaknak. Színház SZABÓ GYÖRGY: Képzőművészet Ablakok A Dürer-terem Stúdió-galériává alakult. A főváros egyik forgalmas részén, a Bajcsy-Zsilinszky úton, apró boltok közé ékelve, ezentúl tehát nem a magyar grafika, hanem a fiatalok kiállító-helyiségét (pontosabban kamrácskáját) fogjuk találni. Új galéria született, igaz, hogy egy másik megszüntetése árán, csak az egyik szemünk nevethet tehát. De a fiataloknak, különösen, ha Stúdiójuk évenkénti nagy felvonulásának már-már szükségszerű protokolljából ki akarnak lépni, mindenképpen meg kellett találniuk a módját, hogyan is szembesíthessék munkáikat, elképzeléseiket, céljaikat a nagyvilággal. „Mostantól kezdve — örvendezik a Stúdió Galéria 72 első katalógusa — rendszeres kapcsolatot tudunk tartani a stúdió tagjai és az érdeklődő közönség között.” Ügy legyen. Ám, az ablak, amelyet most, hosszas befelé forduló évek után, végre kinyitottak, kizárólag munkaidőben van kizárva (hétfő-péntek: 9.30—18.00; szombat: 9.00— 14.00), a galéria tehát eleve lemond a csak ünnepnap ráérőkről. Amúgy sincs valami jó helyen, kiesik a képzőművészeti élet csigalassúsággal alakuló központjából — a megszállottság vádját kockáztatva, azt javaslom tehát, hogy ha már a helyiséget nem cserélték el valami alkalmatosabbra, legalább a nyitvatartási időt próbálják megváltoztatni. Nincs ebben semmi ördöngösség: a főleg mai magyar grafikát bemutató új Helikon Galériának, ahol most Somogyi József rajzai láthatók, ezt sikerült mindjárt a kezdet kezdetén megoldania. Nem mindegy, hogy a most rendszeresen nyilvánosság előtt szereplő Fiatalok Stúdiójának milyen közönsége lesz. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében Fekete Tamás szobrászművész sokat ígérő egyszerűséggel bizonyítja be, hogy valami ritka szép dolog kifejezésére is képes: a legkülönfélébb módon tudja elénk, körénk, s lelkünkbe varázsolni a csöndet. Ez árad merengő, zárt ajkú figuráiból; a költő rejtett belső viharokra utaló bölcs-fanyar arcáról (Vas István portréja) éppen úgy, mint a „mágikus realizmust” idéző leányfejről (Nyuli). Még a hang is, a füttyentő férfi majdnem drasztikus alakjához társítva (Ablakba), még az is ezt a némaságot emeli ki, akárcsak a rádiójátékban, ahol mindig szükséges valamiféle háttérzaj, hogy teljesen csendben érezze magát az ember. A félreértések elkerülésére rögtön ideírom, hogy nem dermedt vagy dermesztő némaságra gondolok, nem a haláléra, bár tagadhatatlanul belejátszik e kiállítás légkörébe ennek sejtelme is. Az ablakban füttyentő férfi arca csupa derű, hetykeség, mintha egy vidám pásztoróra után intene búcsút valakinek az emeletről. De fájdalom is van ebben a mozdulatban, s van benne valami viszszavonhatatlanul végzetes. Fekete Tamás kevéssel is képes létezésdrámát csinálni, alakjait jelképes értelemmel felruházni, pedig vakmerő fejjel gyakran a klasszikus értelmezésű szépség banalizálását hívja ehhez segítségül. Gipszfigurái olajosak, majdhogynem ormótlanok, de ott, ahol nem éri be szellemeskedő beállításukkal (mint a Tükörnél), hanem mélyebb mondanivaló közlésére tör (így a Smink, s még inkább a Két figura ablakban című kompozíciónál), egynézetű, sokkhatásra építő munkáin ezek az alakok feledtetni tudják nehézkességük antiromantikájának romantikáját. A Mednyánszky-teremben, Ezüst György tárlatán, másféle ablakok vannak: ha kitenkintünk rajtuk, egy sosem volt, sosem lesz álomvilágot láthatunk, amely leginkább még az alföldi tájra hasonlít, tehát hagyományosnak és realisztikusnak mondható, bár realistának semmiképp; a megjelenítésre használt eszközök pedig összeférhetelenül eklektikusak. A Hazatérő csorda szelleme és hangulata például pontosan és eredetiség nélkül követi az e témára szerkesztett művek tucatjait; a tehenek hátán azonban mintha igazi aranyfüst csillogna. Egy másik művön bárányfelhők úsznak, ezüst papírból; egy harmadikon zöld vagy kék ragasztványok egészítik ki, naturalisztikusan, az egyébként is természetelvű festési mód ecsetvonásait. A katalógus-előszó írója e meglepő vegyülék-technikában „felfedezésnek számító”, „önálló formanyelvet” lát, aholis „a színes fóliák értelemszerűen, a látvány elemeinek kiemelése céljából kerültek a kompozícióba”, és „harmonikus egységben” találkoznak „a festett faktúrákkal”. Mindez, noha roppant tudományosan hangzik, nem tudott meggyőzni még a sztaniolok alkalmazásának értelemszerűségéről sem: használatuk teljesen esetlegesnek, a kép szempontjából pedig közömbösnek tetszik, s csak néha lehet olyan feladatuk, hogy a szokványos elemekből álló műveken jótékony színező hatást fejtsenek ki. És, meglehet, segítsenek elfedni is, legalábbis ezt látszik bizonyítani a Bánsági táj című alkotás ellenpéldája. Ennek egyik hangsúlyos részére ugyanis, talán koncepcionális, talán egyéb okokból, de nem jutott sztaniolpapír, bántóan fáradt és semmitmondó útrészlet megfestését láthatjuk. Lehet, hogy „önálló formanyelv” helyett inkább nyelvpótló szerepet töltenek be ezek a fóliák? Lehet, hogy az a dolguk: keltsék a művészet illúzióját? A Mednyánszky-terem talán azoktól várja üzletmenetének fellendülését, akik szívesen nyúlnak bukszájukba egy-egy szabványméretű hálószobadísz láttán: újabban, legalábbis, mint e kiállítás megrendezésekor, feledni látszik névadóját. «r ’SE* ar% o c *5 HM OE jj* ‘c 2E k.oc JC 0V)