Ellenőr, 1876. április (8. évfolyam, 90-118. szám)

1876-04-01 / 90. szám

ágaskodás holnap. Az ezernyi változatokban duslakodó modulatiók közt hol erősebben, hol gyöngébben, de mindig kivehetőleg hang­zott a refrain: Magyarország gazdasági te­kintetben még mindig Ausztria tartománya, gyarmata. Az önálló bankot illuzórius chi­­maerákkal akarták elütni, a vámügyben szenvedett megrövidítéseinkre a quota ön­kényes belekeverésével feleltek. Számokban kifejezett adatainkra soha sem volt egyenes válaszuk. Rágalmaztak vagy hallgattak. Pi­rulás nélkül hirdették, hogy ők a vesztesek. Pokoli zajt ütöttek,­ hogy ők ezzel ezentúl be nem érhetik. És ma édes-bús hangon azt nyögdécselik : maradjunk a réginél. Mit tett ezzel szemben a magyar sajtó? Míg Ausztriában többet követeltek, mit ön­maguk is jogosnak tartottak, mi elmentünk az engedékenység legszélső határáig. A ma­gyar sajtó és azzal a magyar közvélemény legnagyobb része nagyobb és átfogóbb javí­tásokat tart szükségeseknek, de azért a vég­letek hazard politikusai mégsem tudtak ná­lunk hívőkre találni. Kevesebbet kívántunk, mint a­mennyit jogosnak és méltányosnak tartottunk, mert nem tévesztettük szem elől soha ama kötelességeket, melyeket a monarchia érdekközössége elénk szab. Csak azt követeltük, a­mit nélkülözhetlen és el­engedhetetlen szükség gyanánt parancsol lét­­fentartásunk és jövőnk. És ezt követeltük bátran, hunyászkodástól és henczegéstől egy­aránt menten. E körülmény az, miből ily nehéz na­pokban is megnyugvást merítünk. Magyar­­ország kormánya és parl­amentje elment a legszélső határig, melyen­­átlépnie önmagá­nak megtagadása nélkül nem lehet. Mér­sékeltek voltunk a követelésben, de épp azért ingathatlanok leszünk a kitartás­ban. S hozzon számunkra bármit is a jövő, nincs okunk elcsüggedni. A kormány és nem­zet, mely bölcs mérsékletet tudott tanúsí­tani a kihívó elbizakodottsággal szemben, tudni fogja kötelességét a legválságosabb pillanatban is. A brassói botrány. Brassó, 1876. márcz. 25. Brassó’) város választó polgársága ma délelőtt a helybeli Nr. I. szálloda nagytermében gyűlést tartott. Ezen gyűlést egy úgynevezett „Comité“ hívta egybe, mely tulajdonképen nem is a brassói választójpolgárság összességéne­k kifolyása, hanem 1871 óta az itteni „Versail“ czimű ultraszász egylet*) jóvoltából létezik, és szól és cselekszik önmagának adott souverain hatalommal minden szász kérdésben, szászok és nemszászok nevében. Ezen „Comité“ a helyi német lapban és plakátok útján hívta össze a választókat, fél nappal a gyű­lés előtt, hogy „a szász universitási törvényjavaslat ellen, utolsó órában, mély honfiúi fájdalommal protestáljanak.“ A választók nagy számmal jelentek meg, s a tágas terem egészen megtelt választókkal és nem­választókkal. Dilck József bőrgyáros egy rövid megszólítást intézett a gyülekezethez, melyben azt hangsúlyozta, hogy ki ki tudja már a plakátokból, miért gyűltek egybe, s ezért fölösleges minden to­vábbi magyarázat. Felhívja a gyűlést, hogy elnököt válaszszon. A publikum szász zöme, C 7 e 11 szesz­gyáros rögtöni ajánlatára, Dlicket elnöknek, Adam ügyvédet jegyzőnek kiáltotta ki. Elnök­e már-már elfogadott országos törvény elleni protestatio és demonstratio nyílt czéljából összehívott gyűlést az által vélt „legméltóbban“ megnyitni, hogy ő felsége a császár és királyra s a legmagasabb uralkodóházra, a szász nemzet tör­­hetlen hűségének kifejezése mellett, egy lelkesült háromszoros ,,hoch“-ot indítványoz, mely el is dör­dülvén, egy más indítványra ő felségének távirati­lag azonnal Bécsbe küldetett. A távirat német szövegének fordítása igy hang­zik : „I. Fer­en­cz József ő császári és apos­toli felségének, Bécsben. Brassó városának választói gyűlése — a Ki­­rályföld és a szász egyetem tervezett, és a törvé-­­ nyeknek és szerződéseknek meg nem felelő rende-­­ zésére vonatkozólag határozatot készülvén hozni —­­ megragadja az alkalmat, hogy felségednek a legtör- j hetetlenebb hűség és ragaszkodás érzelmeit hódolat- , teljesen kifejezze: Brassó városa országos választóinak gyűlése.“­­ Elnök ezután nyomban bejelenti, hogy a­­ „Comité* „bátor volt“ egy írásbeli resolutiót készi-­­ *) Nem tudjuk, hogy váljon ezen egyletnek vannak-e­­ a kormánynál bemutatott alapszabályai­t sem­, s ezt elfogadás végett ajánlja a gyűlésnek. Az öt pontból álló „resolutio“ menten fét is olvas­­tatik körülbelül a következőkben: 1. A Brassó városi választópolgárság sem a most tárgyalás alatt álló, a szász­ egyetem rendezé­séről szóló törvényt, sem a kilátásban lévő — „a megyerendezés ürügye alatt a Szászföld szét­­szaggatására irányzott“ másik törvényt, sem a „Ki­rályföld igényeinek megfelelőknek, sem pedig ál­lamkormányzati tekintetekből szükségeseknek nem találja. 2. A választógyűlés ezen törvényjavaslatok­ban az 1868. évi uniótörvény 10. és 11. §§-nak „flagrans“ megsértését látja. 3. Ezen okokból a választógyűlés örömmel veszi tudomásul a i. é. márczius 13-án tartott „brassóvidéki kommunitás“ (Districts-Communität) aziránt tett lépéseit, hogy a mondott javaslatok „törvénynyé válását“ „elhárítani“ törekedett. 4. A választógyűlés, egyszersmind az imént mondott vidéki kommunitás jegyzőkönyvi óvástéte­lét a czélzott jogsértés és „törvényszegés“ ellen egészen magáévá teszi. 5. A választógyűlés végül „fájdalommal“ kény­telen kijelenteni, miszerint ezen választókerület kép­viselője, Wächter Frigyes úr, azáltal, hogy a feny­­idézett universitási tvjavaslat melett pláne (!) mint előadó lépett fel az országházban, ezért, „választóinak“*) még eddig csak fenntartott bizo­dalmát végkép elvesztette („verwirkt“). . . . A hatalmas „resolutio“ felolvasását perczekig tartó siri csend követi. . . . Elnök háromszor is kérdi, hogy kíván-e valaki hozzászólani ? Ekkor K. A. választó azon ellenindítványt teszi, hogy, miután Wächter képviselő a kérdéses törvény meghozásában bölcs és hazafias magatar­tásával éppen törvényhozói és honfiúi kötelességét teljesítette, ezért a gyűlés neki nem bizalmatlansá­got, hanem ellenkezőleg teljes bizalmat sza­vazzon. Ezen ellenindítvány egyfelől hatalmas he­lyesléssel, másfelől hasonló pisszegéssel és rásza­­lással találkozott. A szász urak zúgtak és meglehe­tősen indulatba jöttek. Elnök kifejezi, hogy ő meg van győződve, miszerint ezen indítvány mit sem határozhat arra nézve, hogy a felolvasott resolutio legalább a „szász“ és „német“ választók közmeggyőződése legyen. A nagy helyeslés ezt kellőkép igazolta is. Erre V. F. választó, pragmatikus tisztasággal és higgadtsággal, felfejti a „Comité“ által a reso­­lutióban érintett s állítólag megszegett 1868. 43. t.-cz. valódi világos értelmét, s napnál világo­sabban kimutatja, hogy a mai egyenjogosított al­kotmányos magyar állam területén „nemzetiségi“ politikai különjogok s ilyen „külön­ területek“ nem létezhetnek; mert ha csak egyetlen ilyen kivétel léteznék, akkor joggal vissza kellene állítani a többi volt kiváltságokat is, sőt az egyenjogúság elvénél fogva, in specie itt az erdélyi részekben az 1848. előtti jogtalan oláh nemzetiségnek mai na­pon egy külön vojvodát és külön nemzeti terü­letet kellene adni,­ele honnan ? . . . Szóló a reso­lutio elvetésére és az előbbi bizalmi szavazat elfo­gadása mellett szavaz. Roppant hangos helyeslés követé e hosszabb, s kérlelhetlen logikájával mindenkire egy iránt ható gyönyörű beszédet. A helyeslő felkiáltások lecsillapulván, ismét a kezdetben mondott perczekig tartó siri csend állott be, s az elnök ismét több­ször, — de már galk lebegő hangon kérdezé,hogy kiván-e valaki szólani ? . . . Látszott a szász urak arczain, mint viasko­dik bennük a nemzetiségi szenvedély, a képtelen szándék s az igazságnak kérlelhetlen voluma ellen Azonban a harcz nem lehetett kétséges; a szenvedély győzött, a felállottak rendre a „resolu­tio“ támogatói. Keveset beszéltek, s még keveseb­bet mondottak. De erre az előre jól aranyí­­rozott előadásra nem is volt szükség. Közben egy szász választó részéről közvetítő indítvány is létetett, mely Wächter képviselőt előbb kihallgatni kívánja , míg egy másik (szintén szász) indítvány a bizalmatlansági szavazat élesbít­ését ajánlja. Az előbbi indítványt a gyűlés elejtette, az utóbbit elfo­gadta. — Végre a kisebbség (mely a resolutio ellen s Wachternek bizalmat szavazott) — névszerinti szavazást sürget; mi általánosan elfogadtatván, az elnök a névszerinti szavazást határozatkép kimondja Utólag azonban ezen szavazási módozat igen hosz­­szadalmasnak ítéltetvén, egy újabb indítvány foly­tán elnök kéri a netalán jelenlevő „nemválasztókat“ a termet elhagyni, mire néhány ember csakugyan az ajtók felé vonult. Ekkor a szavazást a kezek felnyújtása által ejtették meg, s az ellenpróba után elnök egy „roppant majoritást“ constatált a „reso­lutio“ en bloc elfogadása mellett. Hogy ezen nézet valóban többségben volt, azt mi is hisszük; de a felnyújtott kezek majoritásának az elnök által ész­lelt „roppantsága“ felől lehetne csakugyan némely érdekes bohóságokat feljegyezni, — de mire ? Ezen szavazás eredménye, valamint a szava­zás incorrect módozata ellen óvás is jelentetett, hogy ezen óvás a gyűlés jegyzőkönyvébe felvéte­tett vagy sem? erről nincs tudomásunk. A nagy határozat megszületett, s az a néhány *) Az igazság érdekében meg kell jegyezni itt, hogy a jelenvolt szász uraknak nagy része nem a Wächter, hanem az ellenjelölt Bausznern választ­ói voltak. „versaili“ szász úr azonfelül még csupa hálából eltemetni vélte Wächtert, kinek pe­dig a mai vi­­szonyok közt többet köszönhet­tek, mint elő­deik a nagy Iluetnek vagy Weiszna­k. . . . Utoljára, miután más minden­nek vége volt, felállott egy oláh választó, s egy felettébb hosszú historico-politikai leczkét tartott min­t oláh „passi­­vista“ az egész publikumnak német nyelven, mely­ből megtanulhattuk azt, hogy ha v­a­l­a­k­i­n­e­k bi­zalmatlanságot kellene szavazni, úgy az nem lehet­ne senki más, mint azon „könnyen divonácziók“, kik az 1865-iki kolozsvári „landtag“ oláh tagjai­nak figyelmeztetése ellenére — Erdély önállóságát feladták stb. És, hogy­­egy szász képviselő nem folytathat e­g­y­i­d­e­j­ű­l­­e­g kétféle politikát: t. i. az ország házában „oporatunitási­“ és idehaza „nemzetiségi“ politikát. Ebben a tisztelt „állam­­férfiúnak“ mi is igazat adunk, ha ugyanis azon szász képviselő tisztességes embernek akar tartatni. Az egész gyűlés mindvégig megóván minden részen a correct nyugalmát, — délben csöndesen szétoszlott. Egy jelen volt. TÁRCZA. Pendennis Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE, BARÁTJAI LEGNAGYOBB ELLENSÉGE. Irta W. M. Thackeray. ELSŐ KÖTET. I. FEJEZET. Mutatja, hogy miként zavarhatja meg egy első szerelem az embernek a reggelijét. Egy szép reggel, a londoni évad legközepén, Peudennis Arthur őrnagy lejött lakásából, hogy szo­kása szerint elmenjen reggelizni a Pali Mail egy bizonyos clubjába, melynek ő egyik fő ékessége vola. Egyike lévén Anglia legjobb bot­ismerőinek, s tevé­keny, fölényt gyakorló és vizsgálódó szellemmel bír­ván, igen helyesen történt, hogy beválasztották ezen club bizottságába, s ő csakugyan jóformán igaz­gatója volt ez intézetnek, s a pinczérek és ételfel­­hordók oly mély tisztelettel hajoltak meg előtte, akár egy herczeg vagy tábornagy előtt. Az őrnagy '­411-kor változatlanul megjelent, a London városában legfényesebbre mázolt csizmában, koczkás reggeli nyakravalóval, mely délebédig soha el nem gyűrődött, világos-sárga mellényben, mely­nek gombjain fejedelmének koronája díszlett, s oly mocsoktalan fehérneműben, hogy maga Brummelur is megkérdezte tőle mosónéja nevét, s valószínűleg avval is mosatott volna, ha egy balvégzet e nagy férfiút arra nem kényszeríti vala, hogy honából me­neküljön. Pendennis kabátja, fehér kesztyűi, bar­kója, még csak nádpalctája is, tökéletes példányai voltak a magok nemében egy nyugalomba lépett hadfi viseletének. Messziről, vagy csak hátulról látva is, nem nézted volna idősebbnek harmincz évesnél; csak közelebbről vizsgálva láthatod vala­meg dús barna hajzatának mesterséges voltát, s hogy meg­lehetősen szeplős arczának kissé homályos szemei körül néhány szarkaláb-forma redő mutatkozott. Orra Wellington-mintája volt. Kezei és kézelői szép hosszúak és fehérek valának. Az utóbbiakon csinos arany gombokat viselt, melyeket a yorki herczeg ő királyi fenségétől kapott; az előbbieken pedig nem egy ékes gyűrűt, melyeknek legkiválóbbján és leg­nagyobbikán a Pendennisek hires czimere diszlett. Mindig ugyanazon egy asztal mellett foglalt helyet, a teremnek ugyanazon egy szögletében, mely­ből soha senkinek eszébe nem jutott őt kiszorítani. Annak előtte egyszer-kétszer bizony megesett, hogy két-három esztelen kamasz és neveletlen suhancz, oktalanságból vagy henczegésből, meg akarta fosz­tani helyétől; de oly nyugodt méltóság volt az őr­nagy modorában, midőn a legközelebbi asztalhoz ült és végig-végig mérte szemeivel a tolakodókat, hogy akárki fiának is lehetetlen volt ott ülni és megreggelizni; s igy az az asztal — a tűz mellett, s mégis közel az ablakhoz — az ő tulajdonává leve. Erre tették le, megérkezését várva, leveleit, s sokan valának azon fiatal emberek, kik csodál­kozással tekintettek e levelek nagy számára s a rajtok volt pecsétekre és postabélyegekre. Ha volt valami kérdés az ettiquetteről, a társaságról, hogy ki kivel kelt egybe, hogy ez s ez a herczeg mennyi idős, Pendennis volt ama férfin, kire mindenki hi­vatkozik. Grófnék, bárónék szoktak a club elé haj­tatni, s levélkéket hagytak számára, vagy kihivat­ták. Felették szives és nyájas volt. A fiatal embe­rek szerettek vele sétálni a parkban, vagy a Pali Mallon végig, mert mindenki előtt megemelte ka­lapját, s minden második ember, a­kivel találko­zott, lord volt. Az őrnagy leü­lt szokott asztala mellé, s mig a pinczérek pirított kenyérszeletjeiért és még azon friss újság­ lapjaiért oda voltak, aranyos kettős szem­üvegén keresztül áttekintette leveleit. Oly ügyesen bánt vele, hogy bajosan ismerted volna meg, hogy az csak hamis pápaszem­ sorba vizsgálta egyik csinos levélkét a másik után, s aztán­­szépen rendbe rakta. Voltak köztük nagy ünnepélyes meg­hívó jegyek, három tálas ebédre é­s fárasztó tár­salgásra ; voltak csinos kis bizalmas, női levélkék, egy-egy női kérelmet kifejezők; volt egy levél, vas­tag hivatalos papiroson, Steyne marquistól, mely­ben ez őt egy kis társas körbe h­ivá, Richmondba, a „Csillag és Szalagrendhez“ czimzett helyiségbe, franczia conversatióra, mely nyelvnek az őrnagy tel­jes birtokában vala; egy másik levél az ealingi püspöktől és Mrs. Trailtől való volt, kik fölkérték az őrnagyot, hogy szerencséltesse megjelenésével Ealinghouset. — mindezen leveleket Pendennis mosolyogva és annál nagyobb megelégedéssel ol­vasta, mert Glowry, a skót seborvos, ki vele szem­közt reggelizett, mindig oda nézett s irigyelte tőle ezt a sok meghívót, a minőt Glowrynak soha senki nem küldött. Ezeket elvégezvén, az őrnagy elővevő jegyze­­tes könyvecskéjét, megnézendő, hogy mely napjai szabadok, s hogy e sok vendégszerető meghívás közül melyiket fogadhatja el, vagy utasíthatja vissza. Elmellőzi Cuttlert, a keletindiai directort, a Baker-utczában, hogy elfogadhassa az ebédet Steyne lorddal és a kis franczia társasággal a „Csillag és Szalagrend“-ben, — a püspöki meghívást elfogadá, mert, noha az ebéd édeskeveset ért, szeretett püs­pökökkel ebédelni ! — s igy ment végig a listán, szeszélye vagy érdekei szerint rendelkezvén az egyes felsoroltakkal. Azután hozzáfogott a reggeli­hez, s átfutotta az újságot, a különféléket, a szüle­téseket és halálozásokat, meg az előkelő világbeli híreket, hogy megnézze, váljon neve föl van-e je­gyezve Ez­s­ez lord estélyének vendégei között,­­­s ezen foglalkozásában közben-közben szünetet tart­ván, jókedvűen társalgott a teremben levő isme­rőseivel. A levelek között, melyek ezen reggel Pen­dennis őrnagy budgetjét képezték, csak egy volt olvasatlan, mely külön, félre vala téve az előkelő londoni levelek mellől, s melyen vidéki postabélyeg és közönséges egyszerű pecsét volt látható. A czimlapon csinos, finom női kézírás volt, s noha a „Sürgős“ szót a szép levélíró az aggodalomnak ugyan­csak vaskos vonásával húzta alá, az őrnagy mégis — ő tudá, mi okból — a­­jelen pillanatig még nem vette figyelembe az alázatos vidéki kérelme­zőt, ki bizonyára alig remél­­hetett kihallgattatást annyi előkelő, tisztelegni akaró nép között. Ez a levél Pendennisnek egy nőrokonától való volt, s míg a sógor előkelő ismerősei — hogy úgy mond­jam — elfogadtattak, kihallgatást nyertek és aztán tova robogtak, s a türelmes vidéki levélnek so­ ■ káig kellett az előszobában az audienczia pillana­tára várakoznia. Végre ennek a sora is elérkezett, s az őr­nagy feltörő a „Fairoaks“ felirású pecsétet; a postabélyeg „Clavering St. Mary’s “-ből szólt. Két levél volt, a borítékban, melynek olvasásához az őrnagy először is fogott. — Megint valami bolond levél! dörmöge Glowry magában, — mert különben, azt gondolom, Pendennis nem hagyta volna utoljára. „Kedves, Pendennis őrnagy“, így szólt a le­vél, „kérem, könyörgöm, jöjjön el tüstént“­­— az ám, gondola Pendennis, hát a Lord Steyne ebédje! — „A legnagyobb szomorúságban és zavarban va­gyok. Az én drága fiam, ki eddig minden volt, a­mit csak a legszeretőbb anya kívánhat, rettentő fáj­dalmakat okoz nekem. Egy — alig tudom leírni — egy szenvedély, egy őrü­letes szerelem fogamzott meg benne“, — az őrnagy gúnyosan vigyorgott— „egy színésznő iránt, ki itt föllépett. E nő legalább is 12 évvel idősebb Arthurnál — ki csak jövő feb­ruárban tölti be a 18-at, — s a boldogtalan fiú minden áron el akarja venni.“ — Tykis! Várjon mitől káromkodik most Pen­dennis őrnagy olyan szörnyen­ kérdő Glowry úr önmagától, mert az őrnagy nyitott szájában düh és ámulat volt összepontosulva, a mint ezt a csodá­latra gerjesztő tudósítást olvasá. „Édes barátom,“ — folytatá a bánatdúlta hölgy — „kérem, jöjjön el azonnal e levél vétele után , s mint Arthurnak gyámja, kérje föl, paran­csolja meg annak a boldogtalan gyermeknek, hogy­­ tegyen le erről a felettébb sajnálandó elhatározás­­r­ról.“ Még több ilynemai könyörgéseket hozván elő,­­ a nő elvégzi a levelet, s úgy irá magát alá, mint­­ az őrnagynak „boldogtalan, őszinte sógorasszonya, Pendennis Heléna. — „Fairoaks, kedden“, végré az őrnagy, a levél utolsó szavait olvasván. — Átkozottul kedves egy mulatság lesz, mondhatom, Fairoaksban, ked­den ; no most lássuk, mi mondani valója van a fiúnak , — s elővevé a másik levelet, mely hosszu­­farkú, terpeszkedő ákombákom-betű­kkel volt­ irva, s a Pendennisek széles pecsétjével leragasztva, mely még szélesebb volt, mint magáé az őrnagyé, s kö­­­röskörül fölösleg spanyolviasz-hulladékkal körül­­csöppent­ve, jeléül a levélíró remegésének és izga­tottságának. A levél ekkép hangzott: „Fairoaks, Hétfőn, éjfélkor. Kedves nagybátyám! Midőn önt Costigan kisasszonynyal, Nemes Costiganfalvi Costigan Chesterfield J­­ur leányával (de kit ön talán jobban ismer hivatásszerű: Miss Fotheringay nevén, melyet a Royal Drury Lane és crow-streeti, valamint a norwichi és walesi kerületi színpadokon viselt) kötött viszo­nyomról ezennel értesíteném. Jól tudom, hogy oly jelentést teszek, mely, legalább a társadalom jelenlegi előítéletei szerint, családomra nézve nem lehet örvendetes. Drága anyám, kit — isten látja lelkemet — szük­ség nélkül megszomorítani nem óhajtanék, fájda­lommal kell mondanom, mélyen meg van indulva és bántódva a jelentés által, melyet ez este eléje ter­jesztek. Kérem önt, édes uram, jöjjön el, és beszél­jen vele okosan, és vigasztalja meg. Jóllehet, sze­génysége által arra kényszerítve, hogy tisztességes megélhetését fényes tehetségének gyakorlása által keresse, Costigan kisasszony családja éppen oly ősi és nemes, mint a mienk. Midőn ősünk, Pen­dennis Ralph, II. Rikhárddal Írországban kikötött, Emíliám eldődei királyai voltak ezen országnak. Ezt Costigan úrtól magától tudom, ki, miként ön, szintén hadastyán. Az árvíz. Szabályozó társulattól, kormány­mérnökségtől, főispántól, alispántól, szolgalmaktól, szóval min­­denüünnen egybevágólag jöttek a személyes felül­vizsgálatok, buzdítások, rendelkezések. A községek elöljárói, birtokos lakosai, mint saját életkérdésű bajaikban felülmúlhatlan erélyességet fejtettek ki. Ezekhez járult még a cs. k. katonaság kassai ke­rületi parancsnokságának nagyrabecsült készsége, mi­szerint egy derék főhadnagy vezénylete alatt hatvan utászt szerszámokkal felszerelve parancsolt a legveszedelmesebb helyekre A s.­a.-ujhelyi hon­védség parancsnoksága pedig a rendelkezése alatt volt honvédeket kommandirozta ásóra, kapára, őr­ködésre. Mind megfeleltek küldetésüknek kitűnő lelkesedéssel, nem jött ajkaikra panasz, pedig a bakkancsok az első huszonnégy óra alatt leszaka­doztak lábaikról, a vízben és sárban. És tegnap már elmasíroztak, mert bevettük segítségükkel a legdü­hösebb ellenség, az 1876-ik évi egyik legnagyobb tisza­ bodrogi áradás borzasz­tó erősségét, legyőzvén azt, és töltések közé szo­rítván úgy, hogy most már szégyenkedve apad szemlátomást, s biztat a jó reménység, hogy az­­úgynevezett zöldági ártól is megmentjük magun­kat. Hanem aztán vigyázzon a szabályozó társulat­­igazgatósága, hogy a most felismert gyenge töltése­ket az illetők által, vagy költségükre megerősít,­tesse, s a rongálásokat kijavíttassa. Köszönet a kormánynak, a megyei hatóság­nak, cs. k. katonai, és honvédségi parancsnokság­nak, tiszteknek, legénységnek, szolgabiráknak, csend­­biztosoknak, pandúroknak, vészbizottságok vezé­reinek, tagjainak s a községek elöljáróinak, kö­szönet mindazoknak, a­kik erejüket áldozták a vidékekért, mert elmondhatjuk igazán, hogy min­denki megállta helyét emberül. S ezért nem sirán­koztunk mi, mint elkényesztetett fővárosi és más dologtalan­ h­unyerálók, hanem dolgoztunk és meg­mentettük magunkat és birtokainkat. Áldott jó esztendőt remény­ünk, mert a föld megázott, átnedvesedett mindenütt, a szőlőkben, szántóföldeken, gyümölcsösökön, kaszabokon, lege­lőkön. Az őszi vetések dúsabbak, fejlettebbek most, mint máskor Szent-Györgynap körül voltak. Tavaszi szántásra, szőlőmunkára kedvező jó idők szolgálnak. Még a vizboritotta tereken is lehet tavaszit vetni nemsokára, és szénatermés jó, legelő várható. . Sz. Szeged, márcz. 30. 1876. Szegeden a viz apadt néhány lábbal, mert a Tisza a várostól délre fekvő 5000 holdnyi gyalai rét betöltését beszakasztotta, de a percsovai vonal még áll. A víz a gyalai réten mintegy 4000 hold igen jó minőségű földet öntött el, melyet leginkább szegedi gazdák bírtak Haszonbérbe. Tápénál a víz bemosása és a rendkívüli nyomás miatt megcsúpott a töltés ; erre az­­egész tavi a töltésre rohant, s hangyaszorgalommal dolgozott; nagy szükség is volt a kitartó munkára, mert ha a viz elszakította volna a partot,­ úgy ma Tápénak csak a helye volna meg, az egész falut elsöpörte volna az ár. Ti­sz­a - Ab­ádszal­ok , márcz.. 28. Két hét óta dolgozott a nép a község meg­mentésén, de a víz egy percz alatt semmivé tette azt a bástyát, melyet oly hangyaszorgalommal állí­tott össze a lakosság. Abádszalók lakosságának nincsen már háza, fal fal után omlik össze s a népség a partok csúcsán, a temetők mellett kere­sett menhelyet. Szalolaiak fele, Abádnak egy har­mada tönkrement, s a nyomor folytonosan nagyobb és nagyobb lesz, mert fogyatékán van az élelem. Sárospatak, márczius 30. 1876. Mi nem akartuk jajveszékelő feliratokkal bu­­sitani a sok felől ostromlott kormányt, és rémiteni a kü­lönben is elkedvetlenedett közönséget, midőn a hirtelen áradások a Toplya, Ondóva, Laborcz és Latorcza folyók mentében eső falvakat, gabnatermő földeket, és kaszálókat pusztították, s a Tisza és Bodrog nagyobb folyóink is temérdek károkat okoz­tak, hanem hozzáfogtunk a nagyobb veszedelem meggátlásához, nappal és éjjel őrködtünk, munkál­kodtunk, és hála a gondviselésnek nem is sikerte­lenül, mert megküzdöttünk, az idei országos árvíz-sta­tisztikában annyiszor megírt imminens áradás mond­hatni egyik legmagasabb fokú erejével. Mindezen át kínlódtunk mi közel egy hónapig. Kiszorított sok családot, gazdasági marhát az árvíz régi hajlékaiból, az ártér mentében, de azok barát­ságos emberbaráti befogadtatást találtak a fentesebb telepek birtokosaiknál, s a menekülők vigyáztak a telepeken, a gazdák és cselédek pedig ásóra ka­pára, marhás igára tették kezeiket, mentek menteni a még sokkal több vagyont, és áldott lett a sok kéz és­ marhaerő munkája, ügyes, bátor vezetések alatt. És figyelmeLV : '•'■nihatjuk tapasztalásból, a hasonló veszedelem közt volt vidékek elöljáróinak, és lakosainak, hogy ha felfogják úgy mint mi, mi­képen a község, a határ, az egyes vagyon a mienk, s magunknak mentjük meg azokat, s nem várjuk a kormánytól, szabályozási társulatok igazgatóitól, hogy azok mentsék meg a mi házainkat, telkeinket, vetéseinket, vagyonainkat, hanem dologhoz látunk igazán, bizony nagy része a siralmasan leírt kár­nak elkárittatott volna. A kormány megtette a maga kötelességét az idején való rendelkezés, figyelmeztetés által, a me­gyei hatóságok, a társulatok igazgatósága egy per­­czet sem mulasztottak el még a kényszerítésből sem, a­hol kivántatott. Egy magyar csendbiztos az ő négy-öt pan­dúrjával többet tett ezer embernél, mert kiállított, vezetett, buzdított több ezer munkást. Résen volt az idő zivatarjaiban, hogy félre ne húzódjanak a munkások. A „Tisza-bodrogi vízszabályozási társulat“ igaz­gatóválasztmánya gondoskodott minden veszélye­­zett ponton mentő­anyagokról, zsákokról, melyek földdel megtöltöttek, nagy részben ezeknek lehet adni az elsőséget, a töltéseket néhol már áthágott hullámok megfékezésében. A Tisza-Bodrog mentében vészbizottságok ala­kíttattak tekintélyes birtokosokból, a bizottság egy része kint vezényelt a veszély színhelyein, más ré­sze a községek házánál ült nappal és éjjel, hogy a külső bizottságtól érkezett kivonatoknak, embe­rek, szekerek, anyagok kiállításával, szállittatásával pontosan elégtétessék. Tu 'I ra* I ii 11—m n i wit­­­t— nm 1 ... KÜLFÖLD. Márczius SI. A ragusai értekezések eredményéről a következőket jelentik márczius 30-ról a „Pol. C.“-nek : Az értekezések az utolsó órában sokkal jobb fordulatot vettek, mint azt csak a megelőző napon is remény sem lehetett volna. A fegyverszünet tud­valevőleg azért ütközött nehézségekbe, mert a fel­kelők nem akarták megengedni, hogy a törökök a niksiesi erődöt élelemmel lássák el. úgy látszik azonban hogy Rodich báró talált egy kisegítő mó­dot. Monteneg­r­ó fejedelmének közbenjárása vétetett igénybe, a­minek következtében vagy sikerülni fog a fejedelemnek a felkelőket e tekintetben engedményekre bírni, vagy az erőd élelmezése Montenegróból fog eszközöltetni. Ez­zel az utolsó nehézség is elháríttatott, s a fegyverszünet ápril­i0 ig bezárólag megkötöttnek tekinthető. Ezt fogják, követni a felkelő vezérek és a porta biztosai közti értekezletek. Ali pasa a napokban ismét értekezni fog Ragusában Rodichcsal. Mondják, hogy Vasza effendi az eddigi herczeg,ovi­­nai közigazgatást, kormányához intézett levelében elítélte, s nemcsak az újabb rendeletek határozott végrehajtását, de a fennálló törvények megváltoz­tatását is sürgeti. Ez alatt Luka Patko­vics majd itt, majd ott bocsátkozik a törökökkel egy kis csetepatéba. Kém rég Lyulimje környékén 300 szarvasmarhát és 50 lovat foglalt el a törököktől. Angolország. (Az Arnim-ügy az al­sóh­áz­ban.) Említettük, hogy Sullivan az alsó­­házban kérdést intézett a kormányhoz, hogy an­nak idejében a kormány részéről történt-e ellen­mondás Araimnak londoni nagykövetté kinevezte­­tése ellen, s hajlandó-e az erre vonatkozó levele­zést előterjeszteni. Rourke államtitkár tegnapelőtt erre azt felelte, hogy a külügyi hivatalban Araim grófot illető hivatalos levelek nem léteznek, az erre vonatkozó levélváltás akkor folyt, mikor még nem a jelen cabinet volt hivatalban, nyilván, bizalmas, magánjellegű volt, a cabinetnek nincs róla tudo­mása. Xllum­ország. (A vasutak ü­­gy­e a Württemberg­ tar­t­o­m­á­n­ygy­ű­l­é­s­e­n.) A vasutaknak a birodalom kezébe átadására vonatko­zó kérdés, a porosz tartománygyű­lés kivételével, majdnem valamennyiben több-kevesebb ellenzésre talált. A württembergi rendek házában is tegnap Mittracht miniszter ellene nyilatkozott azon tervnek, hogy a vasutak a birodalom kezébe menjenek át; politikai, pénzügyi és nemzetgazdasági okokat hozott fel ez ellen ; azt monda hogy Württemberg a szö­vetség­tanácsban szövetségbaráti módon képviselni fogja álláspontját, daczára a terrorizáló sajtónak, mely particularismust vet szemére a kormánynak. Elben indítványa egy birodalmi vasúti törvény alkotása, illetőleg — ha ez keresztü­lvihetetlen — a vasutügy­­nek a birodalom által eszközlendő reformja tárgyá­ban — 80 szavazattal 6 ellenében elvehetett; a házat 78 szóval 6 ellenében elfogadta Schmidt indítványát, mely szerint a birodalmi vasúti törvény megalkotandó, de anélkül hogy a vasutügy keze­lése a birodalmat illetné. IRODALOM Xeuszm­-lét. (Tanulmány a társadalmi tudományok köréből Magyarország jelen helyzetének megvilágítására és orvoslására. Irta Beöthy Leo, nyomatott Budapesten 1876-ban, az Athe­naeum nyomdájában; 233 lap; ára 2 írt 40 kr.) II. E három nyilatkozat ugyanannyi különböző statió a vámterületi közösségben maradás szószó­lóinak érveléseiben. Horváth Mihály csupán opportunitási kérdés­nek tekinti a dolgot. (ő maga elmondja, hogy ön­­álló ipart és kereskedelmet nem nélkülözhet egy állam sem, s hogy önálló ipart és kereskedelmet önálló vámterület nélkül képzelni is alig tud ; el­mondja, hogy az önálló vámterület hiánya volt fő­oka a múltban is hazánk elszegényedésének, hogy a nélkül ezután sem fogunk boldogulhatni, s nem fogjuk államháztartásunkat­ rendelhetni; felhozza végre Belgium példáját, mely a vele egyenlő cul­­turális és iparműveltségi fokon álló Hollandiától elszakadván, csakhamar addig még nem ismert anyagi virágzásnak indult, s alig negyven év alatt a világ legelső iparos — egyszersmind legvagyono­sabb —államává nőtte ki magát. Mindezek conse­­quentiájaképp azonban mégis megfontolandónak véli, hogy az államiság ezen szükségképes attribú­tumát, mely nélkül mindinkább elszegényedünk, mely nélkül államháztartásunkat nem rendezhetjük, és az önálló vámterületet, most szerezzük-e m­eg magunknak, a­mikor arra a vámszerződésnek kor­mányunk részéről történt felmondásánál fogva meg­van a lehetőség, vagy elhalaszsz­uk azt most egy más alkalomra, midőn ugyanazon körülmények közt, melyek eddig elszegényedésünket főkép okozák,s az isten valamelyes csodájánál fogva kissé jobban meglépesedünk, s a mikor talán a folyamatban levő szerződés sem lesz oly könnyen felbontható. Volny úr már nem opportunitási, hanem ép­pen nemzetgazdasági tekintetekből tartja szükséges­nek az együttmaradást. Ő a monarchia határain túl ugyan protectionista, hanem azokon belől már free trader, mert „(III. czikke) ... a közös vám­területen nyert korlátlan nagy fogyasztási és keres­kedelmi kör (vas-) iparunk kifejlesztését nagy mérv­ben mozdítá elő. Hiszen e „fogyasztási és keres­kedelmi kör“ bizonyára még nagyobb volna, ennél­fogva annak ipar­kifejlesztő hatása még nagyobb mérvű lehetne, ha az nem csupán a monarchiára­­ szorí­­tatnék, hanem az egész világra kiterjesztet­­nék. Azonban iparunkat a túlhatalma­s nyugati or­szágok versenye ellen vámokkal kell védenünk, ez kétségen kivnl áll — mondja ugyanő ; az is két­ségtelen, hogy az osztrák ipar máris kifejlettebb, hogy a közös védvám saját iparunk védelmére tán nem elégséges, hogy az osztrák ipar már szakkép­zett munkaerővel és hosszú idők lefolyása alatt törlesztett tőkékkel működvén, versenyével háttérbe szoríthatná a mi terjedő iparunkat, u­­gy­a­n­a­z­ért a kö­z­ö­s vámterület fen­n­t­ar­t­á­s­a i­p­a­rnak s nemzetgazdaságunk érdekében szükséges és kívánatos. Kifejlesztendő vas­iparunk túlnyomó része Erdélyre esvén, s vaske­reskedésünk hivatása a keleti piaczok elfoglalása révén, bárha az ipar kifejlését a nagy fogyasztási és kereskedelmi kör mozdítja elő, ne iparkodjunk a keleti külföld még ezután elfoglalandó piaczai mellett bent a hazában is a vastelepeket nélkülöző dunántúli és alföldi vidékeken a fogyasztási tért saját iparunk részére szaporítani és biztosítani, ha­nem engedjük azt oda a már fejlettebb és szakképzett munkaerővel, s h­osszú idők lefolyása alatt törlesz­tett tőkékkel működő, tehát felettünk mindenesetre máris roppant előnyben lévő osztrák iparnak, s csu­pán arra legyen gondunk, hogy ezen osztrák ipart aztán a túlhatalmas nyugati országok versenye el­len védvámokkal oltalmazzuk. Hiszen neki kell két­ségbe esnünk: a­mely iparágunk életre való, meg él az talán ezentúl is minden oltalom nélkül is, h­a tud. Lám, a mi széntermelésünk 1848 óta 6000, az osztrákoké csupán 16000/6-kal emelkedett; igaz ugyan, hogy ezen GOOO°/0-os emelkedés daczára, ma is alig teszi tizedrészét az osztrákokénak, és pedig nem azért, mert széntelepeink bőven nem volnának. Nyers vastermelésü­nk is ugyanő 25 év alatt 330, az osztrákoké csupán 196°­0-kal emelke­dett, világos tehát, hogy a vámterületi közösség itt is­­csak a mi előnyünkre szolgált; igaz ugyan, hogy mi még csak ma termelünk annyit, mennyit az oszt­rákok már 25 év előtt termeltek, pedig — a többi részeket nem is tekintve — Erdélynek tömérdek a vasércz­ kincse, a „telek-gyalári barna vaskő-tele­pek mind minőségre, mind mennyiségre nézve nem

Next