Ellenőr, 1876. április (8. évfolyam, 90-118. szám)
1876-04-01 / 90. szám
ágaskodás holnap. Az ezernyi változatokban duslakodó modulatiók közt hol erősebben, hol gyöngébben, de mindig kivehetőleg hangzott a refrain: Magyarország gazdasági tekintetben még mindig Ausztria tartománya, gyarmata. Az önálló bankot illuzórius chimaerákkal akarták elütni, a vámügyben szenvedett megrövidítéseinkre a quota önkényes belekeverésével feleltek. Számokban kifejezett adatainkra soha sem volt egyenes válaszuk. Rágalmaztak vagy hallgattak. Pirulás nélkül hirdették, hogy ők a vesztesek. Pokoli zajt ütöttek, hogy ők ezzel ezentúl be nem érhetik. És ma édes-bús hangon azt nyögdécselik : maradjunk a réginél. Mit tett ezzel szemben a magyar sajtó? Míg Ausztriában többet követeltek, mit önmaguk is jogosnak tartottak, mi elmentünk az engedékenység legszélső határáig. A magyar sajtó és azzal a magyar közvélemény legnagyobb része nagyobb és átfogóbb javításokat tart szükségeseknek, de azért a végletek hazard politikusai mégsem tudtak nálunk hívőkre találni. Kevesebbet kívántunk, mint amennyit jogosnak és méltányosnak tartottunk, mert nem tévesztettük szem elől soha ama kötelességeket, melyeket a monarchia érdekközössége elénk szab. Csak azt követeltük, amit nélkülözhetlen és elengedhetetlen szükség gyanánt parancsol létfentartásunk és jövőnk. És ezt követeltük bátran, hunyászkodástól és henczegéstől egyaránt menten. E körülmény az, miből ily nehéz napokban is megnyugvást merítünk. Magyarország kormánya és parlamentje elment a legszélső határig, melyenátlépnie önmagának megtagadása nélkül nem lehet. Mérsékeltek voltunk a követelésben, de épp azért ingathatlanok leszünk a kitartásban. S hozzon számunkra bármit is a jövő, nincs okunk elcsüggedni. A kormány és nemzet, mely bölcs mérsékletet tudott tanúsítani a kihívó elbizakodottsággal szemben, tudni fogja kötelességét a legválságosabb pillanatban is. A brassói botrány. Brassó, 1876. márcz. 25. Brassó’) város választó polgársága ma délelőtt a helybeli Nr. I. szálloda nagytermében gyűlést tartott. Ezen gyűlést egy úgynevezett „Comité“ hívta egybe, mely tulajdonképen nem is a brassói választójpolgárság összességének kifolyása, hanem 1871 óta az itteni „Versail“ czimű ultraszász egylet*) jóvoltából létezik, és szól és cselekszik önmagának adott souverain hatalommal minden szász kérdésben, szászok és nemszászok nevében. Ezen „Comité“ a helyi német lapban és plakátok útján hívta össze a választókat, fél nappal a gyűlés előtt, hogy „a szász universitási törvényjavaslat ellen, utolsó órában, mély honfiúi fájdalommal protestáljanak.“ A választók nagy számmal jelentek meg, s a tágas terem egészen megtelt választókkal és nemválasztókkal. Dilck József bőrgyáros egy rövid megszólítást intézett a gyülekezethez, melyben azt hangsúlyozta, hogy ki ki tudja már a plakátokból, miért gyűltek egybe, s ezért fölösleges minden további magyarázat. Felhívja a gyűlést, hogy elnököt válaszszon. A publikum szász zöme, C 7 e 11 szeszgyáros rögtöni ajánlatára, Dlicket elnöknek, Adam ügyvédet jegyzőnek kiáltotta ki. Elnöke már-már elfogadott országos törvény elleni protestatio és demonstratio nyílt czéljából összehívott gyűlést az által vélt „legméltóbban“ megnyitni, hogy ő felsége a császár és királyra s a legmagasabb uralkodóházra, a szász nemzet törhetlen hűségének kifejezése mellett, egy lelkesült háromszoros ,,hoch“-ot indítványoz, mely el is dördülvén, egy más indítványra ő felségének táviratilag azonnal Bécsbe küldetett. A távirat német szövegének fordítása igy hangzik : „I. Ferencz József ő császári és apostoli felségének, Bécsben. Brassó városának választói gyűlése — a Királyföld és a szász egyetem tervezett, és a törvé- nyeknek és szerződéseknek meg nem felelő rende- zésére vonatkozólag határozatot készülvén hozni — megragadja az alkalmat, hogy felségednek a legtör- j hetetlenebb hűség és ragaszkodás érzelmeit hódolat- , teljesen kifejezze: Brassó városa országos választóinak gyűlése.“ Elnök ezután nyomban bejelenti, hogy a „Comité* „bátor volt“ egy írásbeli resolutiót készi- *) Nem tudjuk, hogy váljon ezen egyletnek vannak-e a kormánynál bemutatott alapszabályait sem, s ezt elfogadás végett ajánlja a gyűlésnek. Az öt pontból álló „resolutio“ menten fét is olvastatik körülbelül a következőkben: 1. A Brassó városi választópolgárság sem a most tárgyalás alatt álló, a szász egyetem rendezéséről szóló törvényt, sem a kilátásban lévő — „a megyerendezés ürügye alatt a Szászföld szétszaggatására irányzott“ másik törvényt, sem a „Királyföld igényeinek megfelelőknek, sem pedig államkormányzati tekintetekből szükségeseknek nem találja. 2. A választógyűlés ezen törvényjavaslatokban az 1868. évi uniótörvény 10. és 11. §§-nak „flagrans“ megsértését látja. 3. Ezen okokból a választógyűlés örömmel veszi tudomásul a i. é. márczius 13-án tartott „brassóvidéki kommunitás“ (Districts-Communität) aziránt tett lépéseit, hogy a mondott javaslatok „törvénynyé válását“ „elhárítani“ törekedett. 4. A választógyűlés, egyszersmind az imént mondott vidéki kommunitás jegyzőkönyvi óvástételét a czélzott jogsértés és „törvényszegés“ ellen egészen magáévá teszi. 5. A választógyűlés végül „fájdalommal“ kénytelen kijelenteni, miszerint ezen választókerület képviselője, Wächter Frigyes úr, azáltal, hogy a fenyidézett universitási tvjavaslat melett pláne (!) mint előadó lépett fel az országházban, ezért, „választóinak“*) még eddig csak fenntartott bizodalmát végkép elvesztette („verwirkt“). . . . A hatalmas „resolutio“ felolvasását perczekig tartó siri csend követi. . . . Elnök háromszor is kérdi, hogy kíván-e valaki hozzászólani ? Ekkor K. A. választó azon ellenindítványt teszi, hogy, miután Wächter képviselő a kérdéses törvény meghozásában bölcs és hazafias magatartásával éppen törvényhozói és honfiúi kötelességét teljesítette, ezért a gyűlés neki nem bizalmatlanságot, hanem ellenkezőleg teljes bizalmat szavazzon. Ezen ellenindítvány egyfelől hatalmas helyesléssel, másfelől hasonló pisszegéssel és rászalással találkozott. A szász urak zúgtak és meglehetősen indulatba jöttek. Elnök kifejezi, hogy ő meg van győződve, miszerint ezen indítvány mit sem határozhat arra nézve, hogy a felolvasott resolutio legalább a „szász“ és „német“ választók közmeggyőződése legyen. A nagy helyeslés ezt kellőkép igazolta is. Erre V. F. választó, pragmatikus tisztasággal és higgadtsággal, felfejti a „Comité“ által a resolutióban érintett s állítólag megszegett 1868. 43. t.-cz. valódi világos értelmét, s napnál világosabban kimutatja, hogy a mai egyenjogosított alkotmányos magyar állam területén „nemzetiségi“ politikai különjogok s ilyen „külön területek“ nem létezhetnek; mert ha csak egyetlen ilyen kivétel léteznék, akkor joggal vissza kellene állítani a többi volt kiváltságokat is, sőt az egyenjogúság elvénél fogva, in specie itt az erdélyi részekben az 1848. előtti jogtalan oláh nemzetiségnek mai napon egy külön vojvodát és külön nemzeti területet kellene adni,ele honnan ? . . . Szóló a resolutio elvetésére és az előbbi bizalmi szavazat elfogadása mellett szavaz. Roppant hangos helyeslés követé e hosszabb, s kérlelhetlen logikájával mindenkire egy iránt ható gyönyörű beszédet. A helyeslő felkiáltások lecsillapulván, ismét a kezdetben mondott perczekig tartó siri csend állott be, s az elnök ismét többször, — de már galk lebegő hangon kérdezé,hogy kiván-e valaki szólani ? . . . Látszott a szász urak arczain, mint viaskodik bennük a nemzetiségi szenvedély, a képtelen szándék s az igazságnak kérlelhetlen voluma ellen Azonban a harcz nem lehetett kétséges; a szenvedély győzött, a felállottak rendre a „resolutio“ támogatói. Keveset beszéltek, s még kevesebbet mondottak. De erre az előre jól aranyírozott előadásra nem is volt szükség. Közben egy szász választó részéről közvetítő indítvány is létetett, mely Wächter képviselőt előbb kihallgatni kívánja , míg egy másik (szintén szász) indítvány a bizalmatlansági szavazat élesbítését ajánlja. Az előbbi indítványt a gyűlés elejtette, az utóbbit elfogadta. — Végre a kisebbség (mely a resolutio ellen s Wachternek bizalmat szavazott) — névszerinti szavazást sürget; mi általánosan elfogadtatván, az elnök a névszerinti szavazást határozatkép kimondja Utólag azonban ezen szavazási módozat igen hoszszadalmasnak ítéltetvén, egy újabb indítvány folytán elnök kéri a netalán jelenlevő „nemválasztókat“ a termet elhagyni, mire néhány ember csakugyan az ajtók felé vonult. Ekkor a szavazást a kezek felnyújtása által ejtették meg, s az ellenpróba után elnök egy „roppant majoritást“ constatált a „resolutio“ en bloc elfogadása mellett. Hogy ezen nézet valóban többségben volt, azt mi is hisszük; de a felnyújtott kezek majoritásának az elnök által észlelt „roppantsága“ felől lehetne csakugyan némely érdekes bohóságokat feljegyezni, — de mire ? Ezen szavazás eredménye, valamint a szavazás incorrect módozata ellen óvás is jelentetett, hogy ezen óvás a gyűlés jegyzőkönyvébe felvétetett vagy sem? erről nincs tudomásunk. A nagy határozat megszületett, s az a néhány *) Az igazság érdekében meg kell jegyezni itt, hogy a jelenvolt szász uraknak nagy része nem a Wächter, hanem az ellenjelölt Bausznern választói voltak. „versaili“ szász úr azonfelül még csupa hálából eltemetni vélte Wächtert, kinek pedig a mai viszonyok közt többet köszönhettek, mint elődeik a nagy Iluetnek vagy Weisznak. . . . Utoljára, miután más mindennek vége volt, felállott egy oláh választó, s egy felettébb hosszú historico-politikai leczkét tartott mint oláh „passivista“ az egész publikumnak német nyelven, melyből megtanulhattuk azt, hogy ha valakinek bizalmatlanságot kellene szavazni, úgy az nem lehetne senki más, mint azon „könnyen divonácziók“, kik az 1865-iki kolozsvári „landtag“ oláh tagjainak figyelmeztetése ellenére — Erdély önállóságát feladták stb. És, hogyegy szász képviselő nem folytathat egyidejűleg kétféle politikát: t. i. az ország házában „oporatunitási“ és idehaza „nemzetiségi“ politikát. Ebben a tisztelt „államférfiúnak“ mi is igazat adunk, ha ugyanis azon szász képviselő tisztességes embernek akar tartatni. Az egész gyűlés mindvégig megóván minden részen a correct nyugalmát, — délben csöndesen szétoszlott. Egy jelen volt. TÁRCZA. Pendennis Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE, BARÁTJAI LEGNAGYOBB ELLENSÉGE. Irta W. M. Thackeray. ELSŐ KÖTET. I. FEJEZET. Mutatja, hogy miként zavarhatja meg egy első szerelem az embernek a reggelijét. Egy szép reggel, a londoni évad legközepén, Peudennis Arthur őrnagy lejött lakásából, hogy szokása szerint elmenjen reggelizni a Pali Mail egy bizonyos clubjába, melynek ő egyik fő ékessége vola. Egyike lévén Anglia legjobb botismerőinek, s tevékeny, fölényt gyakorló és vizsgálódó szellemmel bírván, igen helyesen történt, hogy beválasztották ezen club bizottságába, s ő csakugyan jóformán igazgatója volt ez intézetnek, s a pinczérek és ételfelhordók oly mély tisztelettel hajoltak meg előtte, akár egy herczeg vagy tábornagy előtt. Az őrnagy '411-kor változatlanul megjelent, a London városában legfényesebbre mázolt csizmában, koczkás reggeli nyakravalóval, mely délebédig soha el nem gyűrődött, világos-sárga mellényben, melynek gombjain fejedelmének koronája díszlett, s oly mocsoktalan fehérneműben, hogy maga Brummelur is megkérdezte tőle mosónéja nevét, s valószínűleg avval is mosatott volna, ha egy balvégzet e nagy férfiút arra nem kényszeríti vala, hogy honából meneküljön. Pendennis kabátja, fehér kesztyűi, barkója, még csak nádpalctája is, tökéletes példányai voltak a magok nemében egy nyugalomba lépett hadfi viseletének. Messziről, vagy csak hátulról látva is, nem nézted volna idősebbnek harmincz évesnél; csak közelebbről vizsgálva láthatod valameg dús barna hajzatának mesterséges voltát, s hogy meglehetősen szeplős arczának kissé homályos szemei körül néhány szarkaláb-forma redő mutatkozott. Orra Wellington-mintája volt. Kezei és kézelői szép hosszúak és fehérek valának. Az utóbbiakon csinos arany gombokat viselt, melyeket a yorki herczeg ő királyi fenségétől kapott; az előbbieken pedig nem egy ékes gyűrűt, melyeknek legkiválóbbján és legnagyobbikán a Pendennisek hires czimere diszlett. Mindig ugyanazon egy asztal mellett foglalt helyet, a teremnek ugyanazon egy szögletében, melyből soha senkinek eszébe nem jutott őt kiszorítani. Annak előtte egyszer-kétszer bizony megesett, hogy két-három esztelen kamasz és neveletlen suhancz, oktalanságból vagy henczegésből, meg akarta fosztani helyétől; de oly nyugodt méltóság volt az őrnagy modorában, midőn a legközelebbi asztalhoz ült és végig-végig mérte szemeivel a tolakodókat, hogy akárki fiának is lehetetlen volt ott ülni és megreggelizni; s igy az az asztal — a tűz mellett, s mégis közel az ablakhoz — az ő tulajdonává leve. Erre tették le, megérkezését várva, leveleit, s sokan valának azon fiatal emberek, kik csodálkozással tekintettek e levelek nagy számára s a rajtok volt pecsétekre és postabélyegekre. Ha volt valami kérdés az ettiquetteről, a társaságról, hogy ki kivel kelt egybe, hogy ez s ez a herczeg mennyi idős, Pendennis volt ama férfin, kire mindenki hivatkozik. Grófnék, bárónék szoktak a club elé hajtatni, s levélkéket hagytak számára, vagy kihivatták. Felették szives és nyájas volt. A fiatal emberek szerettek vele sétálni a parkban, vagy a Pali Mallon végig, mert mindenki előtt megemelte kalapját, s minden második ember, akivel találkozott, lord volt. Az őrnagy leült szokott asztala mellé, s mig a pinczérek pirított kenyérszeletjeiért és még azon friss újság lapjaiért oda voltak, aranyos kettős szemüvegén keresztül áttekintette leveleit. Oly ügyesen bánt vele, hogy bajosan ismerted volna meg, hogy az csak hamis pápaszem sorba vizsgálta egyik csinos levélkét a másik után, s aztánszépen rendbe rakta. Voltak köztük nagy ünnepélyes meghívó jegyek, három tálas ebédre és fárasztó társalgásra ; voltak csinos kis bizalmas, női levélkék, egy-egy női kérelmet kifejezők; volt egy levél, vastag hivatalos papiroson, Steyne marquistól, melyben ez őt egy kis társas körbe hivá, Richmondba, a „Csillag és Szalagrendhez“ czimzett helyiségbe, franczia conversatióra, mely nyelvnek az őrnagy teljes birtokában vala; egy másik levél az ealingi püspöktől és Mrs. Trailtől való volt, kik fölkérték az őrnagyot, hogy szerencséltesse megjelenésével Ealinghouset. — mindezen leveleket Pendennis mosolyogva és annál nagyobb megelégedéssel olvasta, mert Glowry, a skót seborvos, ki vele szemközt reggelizett, mindig oda nézett s irigyelte tőle ezt a sok meghívót, a minőt Glowrynak soha senki nem küldött. Ezeket elvégezvén, az őrnagy elővevő jegyzetes könyvecskéjét, megnézendő, hogy mely napjai szabadok, s hogy e sok vendégszerető meghívás közül melyiket fogadhatja el, vagy utasíthatja vissza. Elmellőzi Cuttlert, a keletindiai directort, a Baker-utczában, hogy elfogadhassa az ebédet Steyne lorddal és a kis franczia társasággal a „Csillag és Szalagrend“-ben, — a püspöki meghívást elfogadá, mert, noha az ebéd édeskeveset ért, szeretett püspökökkel ebédelni ! — s igy ment végig a listán, szeszélye vagy érdekei szerint rendelkezvén az egyes felsoroltakkal. Azután hozzáfogott a reggelihez, s átfutotta az újságot, a különféléket, a születéseket és halálozásokat, meg az előkelő világbeli híreket, hogy megnézze, váljon neve föl van-e jegyezve Ezsez lord estélyének vendégei között,s ezen foglalkozásában közben-közben szünetet tartván, jókedvűen társalgott a teremben levő ismerőseivel. A levelek között, melyek ezen reggel Pendennis őrnagy budgetjét képezték, csak egy volt olvasatlan, mely külön, félre vala téve az előkelő londoni levelek mellől, s melyen vidéki postabélyeg és közönséges egyszerű pecsét volt látható. A czimlapon csinos, finom női kézírás volt, s noha a „Sürgős“ szót a szép levélíró az aggodalomnak ugyancsak vaskos vonásával húzta alá, az őrnagy mégis — ő tudá, mi okból — ajelen pillanatig még nem vette figyelembe az alázatos vidéki kérelmezőt, ki bizonyára alig remélhetett kihallgattatást annyi előkelő, tisztelegni akaró nép között. Ez a levél Pendennisnek egy nőrokonától való volt, s míg a sógor előkelő ismerősei — hogy úgy mondjam — elfogadtattak, kihallgatást nyertek és aztán tova robogtak, s a türelmes vidéki levélnek so ■ káig kellett az előszobában az audienczia pillanatára várakoznia. Végre ennek a sora is elérkezett, s az őrnagy feltörő a „Fairoaks“ felirású pecsétet; a postabélyeg „Clavering St. Mary’s “-ből szólt. Két levél volt, a borítékban, melynek olvasásához az őrnagy először is fogott. — Megint valami bolond levél! dörmöge Glowry magában, — mert különben, azt gondolom, Pendennis nem hagyta volna utoljára. „Kedves, Pendennis őrnagy“, így szólt a levél, „kérem, könyörgöm, jöjjön el tüstént“— az ám, gondola Pendennis, hát a Lord Steyne ebédje! — „A legnagyobb szomorúságban és zavarban vagyok. Az én drága fiam, ki eddig minden volt, amit csak a legszeretőbb anya kívánhat, rettentő fájdalmakat okoz nekem. Egy — alig tudom leírni — egy szenvedély, egy őrületes szerelem fogamzott meg benne“, — az őrnagy gúnyosan vigyorgott— „egy színésznő iránt, ki itt föllépett. E nő legalább is 12 évvel idősebb Arthurnál — ki csak jövő februárban tölti be a 18-at, — s a boldogtalan fiú minden áron el akarja venni.“ — Tykis! Várjon mitől káromkodik most Pendennis őrnagy olyan szörnyen kérdő Glowry úr önmagától, mert az őrnagy nyitott szájában düh és ámulat volt összepontosulva, a mint ezt a csodálatra gerjesztő tudósítást olvasá. „Édes barátom,“ — folytatá a bánatdúlta hölgy — „kérem, jöjjön el azonnal e levél vétele után , s mint Arthurnak gyámja, kérje föl, parancsolja meg annak a boldogtalan gyermeknek, hogy tegyen le erről a felettébb sajnálandó elhatározásrról.“ Még több ilynemai könyörgéseket hozván elő, a nő elvégzi a levelet, s úgy irá magát alá, mint az őrnagynak „boldogtalan, őszinte sógorasszonya, Pendennis Heléna. — „Fairoaks, kedden“, végré az őrnagy, a levél utolsó szavait olvasván. — Átkozottul kedves egy mulatság lesz, mondhatom, Fairoaksban, kedden ; no most lássuk, mi mondani valója van a fiúnak , — s elővevé a másik levelet, mely hosszufarkú, terpeszkedő ákombákom-betűkkel volt irva, s a Pendennisek széles pecsétjével leragasztva, mely még szélesebb volt, mint magáé az őrnagyé, s köröskörül fölösleg spanyolviasz-hulladékkal körülcsöppentve, jeléül a levélíró remegésének és izgatottságának. A levél ekkép hangzott: „Fairoaks, Hétfőn, éjfélkor. Kedves nagybátyám! Midőn önt Costigan kisasszonynyal, Nemes Costiganfalvi Costigan Chesterfield Jur leányával (de kit ön talán jobban ismer hivatásszerű: Miss Fotheringay nevén, melyet a Royal Drury Lane és crow-streeti, valamint a norwichi és walesi kerületi színpadokon viselt) kötött viszonyomról ezennel értesíteném. Jól tudom, hogy oly jelentést teszek, mely, legalább a társadalom jelenlegi előítéletei szerint, családomra nézve nem lehet örvendetes. Drága anyám, kit — isten látja lelkemet — szükség nélkül megszomorítani nem óhajtanék, fájdalommal kell mondanom, mélyen meg van indulva és bántódva a jelentés által, melyet ez este eléje terjesztek. Kérem önt, édes uram, jöjjön el, és beszéljen vele okosan, és vigasztalja meg. Jóllehet, szegénysége által arra kényszerítve, hogy tisztességes megélhetését fényes tehetségének gyakorlása által keresse, Costigan kisasszony családja éppen oly ősi és nemes, mint a mienk. Midőn ősünk, Pendennis Ralph, II. Rikhárddal Írországban kikötött, Emíliám eldődei királyai voltak ezen országnak. Ezt Costigan úrtól magától tudom, ki, miként ön, szintén hadastyán. Az árvíz. Szabályozó társulattól, kormánymérnökségtől, főispántól, alispántól, szolgalmaktól, szóval mindenüünnen egybevágólag jöttek a személyes felülvizsgálatok, buzdítások, rendelkezések. A községek elöljárói, birtokos lakosai, mint saját életkérdésű bajaikban felülmúlhatlan erélyességet fejtettek ki. Ezekhez járult még a cs. k. katonaság kassai kerületi parancsnokságának nagyrabecsült készsége, miszerint egy derék főhadnagy vezénylete alatt hatvan utászt szerszámokkal felszerelve parancsolt a legveszedelmesebb helyekre A s.a.-ujhelyi honvédség parancsnoksága pedig a rendelkezése alatt volt honvédeket kommandirozta ásóra, kapára, őrködésre. Mind megfeleltek küldetésüknek kitűnő lelkesedéssel, nem jött ajkaikra panasz, pedig a bakkancsok az első huszonnégy óra alatt leszakadoztak lábaikról, a vízben és sárban. És tegnap már elmasíroztak, mert bevettük segítségükkel a legdühösebb ellenség, az 1876-ik évi egyik legnagyobb tisza bodrogi áradás borzasztó erősségét, legyőzvén azt, és töltések közé szorítván úgy, hogy most már szégyenkedve apad szemlátomást, s biztat a jó reménység, hogy azúgynevezett zöldági ártól is megmentjük magunkat. Hanem aztán vigyázzon a szabályozó társulatigazgatósága, hogy a most felismert gyenge töltéseket az illetők által, vagy költségükre megerősít,tesse, s a rongálásokat kijavíttassa. Köszönet a kormánynak, a megyei hatóságnak, cs. k. katonai, és honvédségi parancsnokságnak, tiszteknek, legénységnek, szolgabiráknak, csendbiztosoknak, pandúroknak, vészbizottságok vezéreinek, tagjainak s a községek elöljáróinak, köszönet mindazoknak, akik erejüket áldozták a vidékekért, mert elmondhatjuk igazán, hogy mindenki megállta helyét emberül. S ezért nem siránkoztunk mi, mint elkényesztetett fővárosi és más dologtalan hunyerálók, hanem dolgoztunk és megmentettük magunkat és birtokainkat. Áldott jó esztendőt reményünk, mert a föld megázott, átnedvesedett mindenütt, a szőlőkben, szántóföldeken, gyümölcsösökön, kaszabokon, legelőkön. Az őszi vetések dúsabbak, fejlettebbek most, mint máskor Szent-Györgynap körül voltak. Tavaszi szántásra, szőlőmunkára kedvező jó idők szolgálnak. Még a vizboritotta tereken is lehet tavaszit vetni nemsokára, és szénatermés jó, legelő várható. . Sz. Szeged, márcz. 30. 1876. Szegeden a viz apadt néhány lábbal, mert a Tisza a várostól délre fekvő 5000 holdnyi gyalai rét betöltését beszakasztotta, de a percsovai vonal még áll. A víz a gyalai réten mintegy 4000 hold igen jó minőségű földet öntött el, melyet leginkább szegedi gazdák bírtak Haszonbérbe. Tápénál a víz bemosása és a rendkívüli nyomás miatt megcsúpott a töltés ; erre azegész tavi a töltésre rohant, s hangyaszorgalommal dolgozott; nagy szükség is volt a kitartó munkára, mert ha a viz elszakította volna a partot, úgy ma Tápénak csak a helye volna meg, az egész falut elsöpörte volna az ár. Tisza - Abádszalok , márcz.. 28. Két hét óta dolgozott a nép a község megmentésén, de a víz egy percz alatt semmivé tette azt a bástyát, melyet oly hangyaszorgalommal állított össze a lakosság. Abádszalók lakosságának nincsen már háza, fal fal után omlik össze s a népség a partok csúcsán, a temetők mellett keresett menhelyet. Szalolaiak fele, Abádnak egy harmada tönkrement, s a nyomor folytonosan nagyobb és nagyobb lesz, mert fogyatékán van az élelem. Sárospatak, márczius 30. 1876. Mi nem akartuk jajveszékelő feliratokkal busitani a sok felől ostromlott kormányt, és rémiteni a különben is elkedvetlenedett közönséget, midőn a hirtelen áradások a Toplya, Ondóva, Laborcz és Latorcza folyók mentében eső falvakat, gabnatermő földeket, és kaszálókat pusztították, s a Tisza és Bodrog nagyobb folyóink is temérdek károkat okoztak, hanem hozzáfogtunk a nagyobb veszedelem meggátlásához, nappal és éjjel őrködtünk, munkálkodtunk, és hála a gondviselésnek nem is sikertelenül, mert megküzdöttünk, az idei országos árvíz-statisztikában annyiszor megírt imminens áradás mondhatni egyik legmagasabb fokú erejével. Mindezen át kínlódtunk mi közel egy hónapig. Kiszorított sok családot, gazdasági marhát az árvíz régi hajlékaiból, az ártér mentében, de azok barátságos emberbaráti befogadtatást találtak a fentesebb telepek birtokosaiknál, s a menekülők vigyáztak a telepeken, a gazdák és cselédek pedig ásóra kapára, marhás igára tették kezeiket, mentek menteni a még sokkal több vagyont, és áldott lett a sok kéz és marhaerő munkája, ügyes, bátor vezetések alatt. És figyelmeLV : '•'■nihatjuk tapasztalásból, a hasonló veszedelem közt volt vidékek elöljáróinak, és lakosainak, hogy ha felfogják úgy mint mi, miképen a község, a határ, az egyes vagyon a mienk, s magunknak mentjük meg azokat, s nem várjuk a kormánytól, szabályozási társulatok igazgatóitól, hogy azok mentsék meg a mi házainkat, telkeinket, vetéseinket, vagyonainkat, hanem dologhoz látunk igazán, bizony nagy része a siralmasan leírt kárnak elkárittatott volna. A kormány megtette a maga kötelességét az idején való rendelkezés, figyelmeztetés által, a megyei hatóságok, a társulatok igazgatósága egy perczet sem mulasztottak el még a kényszerítésből sem, ahol kivántatott. Egy magyar csendbiztos az ő négy-öt pandúrjával többet tett ezer embernél, mert kiállított, vezetett, buzdított több ezer munkást. Résen volt az idő zivatarjaiban, hogy félre ne húzódjanak a munkások. A „Tisza-bodrogi vízszabályozási társulat“ igazgatóválasztmánya gondoskodott minden veszélyezett ponton mentőanyagokról, zsákokról, melyek földdel megtöltöttek, nagy részben ezeknek lehet adni az elsőséget, a töltéseket néhol már áthágott hullámok megfékezésében. A Tisza-Bodrog mentében vészbizottságok alakíttattak tekintélyes birtokosokból, a bizottság egy része kint vezényelt a veszély színhelyein, más része a községek házánál ült nappal és éjjel, hogy a külső bizottságtól érkezett kivonatoknak, emberek, szekerek, anyagok kiállításával, szállittatásával pontosan elégtétessék. Tu 'I ra* I ii 11—m n i witt— nm 1 ... KÜLFÖLD. Márczius SI. A ragusai értekezések eredményéről a következőket jelentik márczius 30-ról a „Pol. C.“-nek : Az értekezések az utolsó órában sokkal jobb fordulatot vettek, mint azt csak a megelőző napon is remény sem lehetett volna. A fegyverszünet tudvalevőleg azért ütközött nehézségekbe, mert a felkelők nem akarták megengedni, hogy a törökök a niksiesi erődöt élelemmel lássák el. úgy látszik azonban hogy Rodich báró talált egy kisegítő módot. Montenegró fejedelmének közbenjárása vétetett igénybe, aminek következtében vagy sikerülni fog a fejedelemnek a felkelőket e tekintetben engedményekre bírni, vagy az erőd élelmezése Montenegróból fog eszközöltetni. Ezzel az utolsó nehézség is elháríttatott, s a fegyverszünet áprili0 ig bezárólag megkötöttnek tekinthető. Ezt fogják, követni a felkelő vezérek és a porta biztosai közti értekezletek. Ali pasa a napokban ismét értekezni fog Ragusában Rodichcsal. Mondják, hogy Vasza effendi az eddigi herczeg,ovinai közigazgatást, kormányához intézett levelében elítélte, s nemcsak az újabb rendeletek határozott végrehajtását, de a fennálló törvények megváltoztatását is sürgeti. Ez alatt Luka Patkovics majd itt, majd ott bocsátkozik a törökökkel egy kis csetepatéba. Kém rég Lyulimje környékén 300 szarvasmarhát és 50 lovat foglalt el a törököktől. Angolország. (Az Arnim-ügy az alsóházban.) Említettük, hogy Sullivan az alsóházban kérdést intézett a kormányhoz, hogy annak idejében a kormány részéről történt-e ellenmondás Araimnak londoni nagykövetté kineveztetése ellen, s hajlandó-e az erre vonatkozó levelezést előterjeszteni. Rourke államtitkár tegnapelőtt erre azt felelte, hogy a külügyi hivatalban Araim grófot illető hivatalos levelek nem léteznek, az erre vonatkozó levélváltás akkor folyt, mikor még nem a jelen cabinet volt hivatalban, nyilván, bizalmas, magánjellegű volt, a cabinetnek nincs róla tudomása. Xllumország. (A vasutak ügye a Württemberg tartománygyűlésen.) A vasutaknak a birodalom kezébe átadására vonatkozó kérdés, a porosz tartománygyűlés kivételével, majdnem valamennyiben több-kevesebb ellenzésre talált. A württembergi rendek házában is tegnap Mittracht miniszter ellene nyilatkozott azon tervnek, hogy a vasutak a birodalom kezébe menjenek át; politikai, pénzügyi és nemzetgazdasági okokat hozott fel ez ellen ; azt monda hogy Württemberg a szövetségtanácsban szövetségbaráti módon képviselni fogja álláspontját, daczára a terrorizáló sajtónak, mely particularismust vet szemére a kormánynak. Elben indítványa egy birodalmi vasúti törvény alkotása, illetőleg — ha ez keresztülvihetetlen — a vasutügynek a birodalom által eszközlendő reformja tárgyában — 80 szavazattal 6 ellenében elvehetett; a házat 78 szóval 6 ellenében elfogadta Schmidt indítványát, mely szerint a birodalmi vasúti törvény megalkotandó, de anélkül hogy a vasutügy kezelése a birodalmat illetné. IRODALOM Xeuszm-lét. (Tanulmány a társadalmi tudományok köréből Magyarország jelen helyzetének megvilágítására és orvoslására. Irta Beöthy Leo, nyomatott Budapesten 1876-ban, az Athenaeum nyomdájában; 233 lap; ára 2 írt 40 kr.) II. E három nyilatkozat ugyanannyi különböző statió a vámterületi közösségben maradás szószólóinak érveléseiben. Horváth Mihály csupán opportunitási kérdésnek tekinti a dolgot. (ő maga elmondja, hogy önálló ipart és kereskedelmet nem nélkülözhet egy állam sem, s hogy önálló ipart és kereskedelmet önálló vámterület nélkül képzelni is alig tud ; elmondja, hogy az önálló vámterület hiánya volt főoka a múltban is hazánk elszegényedésének, hogy a nélkül ezután sem fogunk boldogulhatni, s nem fogjuk államháztartásunkat rendelhetni; felhozza végre Belgium példáját, mely a vele egyenlő culturális és iparműveltségi fokon álló Hollandiától elszakadván, csakhamar addig még nem ismert anyagi virágzásnak indult, s alig negyven év alatt a világ legelső iparos — egyszersmind legvagyonosabb —államává nőtte ki magát. Mindezek consequentiájaképp azonban mégis megfontolandónak véli, hogy az államiság ezen szükségképes attribútumát, mely nélkül mindinkább elszegényedünk, mely nélkül államháztartásunkat nem rendezhetjük, és az önálló vámterületet, most szerezzük-e meg magunknak, amikor arra a vámszerződésnek kormányunk részéről történt felmondásánál fogva megvan a lehetőség, vagy elhalaszszuk azt most egy más alkalomra, midőn ugyanazon körülmények közt, melyek eddig elszegényedésünket főkép okozák,s az isten valamelyes csodájánál fogva kissé jobban meglépesedünk, s a mikor talán a folyamatban levő szerződés sem lesz oly könnyen felbontható. Volny úr már nem opportunitási, hanem éppen nemzetgazdasági tekintetekből tartja szükségesnek az együttmaradást. Ő a monarchia határain túl ugyan protectionista, hanem azokon belől már free trader, mert „(III. czikke) ... a közös vámterületen nyert korlátlan nagy fogyasztási és kereskedelmi kör (vas-) iparunk kifejlesztését nagy mérvben mozdítá elő. Hiszen e „fogyasztási és kereskedelmi kör“ bizonyára még nagyobb volna, ennélfogva annak iparkifejlesztő hatása még nagyobb mérvű lehetne, ha az nem csupán a monarchiára szorítatnék, hanem az egész világra kiterjesztetnék. Azonban iparunkat a túlhatalmas nyugati országok versenye ellen vámokkal kell védenünk, ez kétségen kivnl áll — mondja ugyanő ; az is kétségtelen, hogy az osztrák ipar máris kifejlettebb, hogy a közös védvám saját iparunk védelmére tán nem elégséges, hogy az osztrák ipar már szakképzett munkaerővel és hosszú idők lefolyása alatt törlesztett tőkékkel működvén, versenyével háttérbe szoríthatná a mi terjedő iparunkat, ugyanazért a közös vámterület fenntartása iparnak s nemzetgazdaságunk érdekében szükséges és kívánatos. Kifejlesztendő vasiparunk túlnyomó része Erdélyre esvén, s vaskereskedésünk hivatása a keleti piaczok elfoglalása révén, bárha az ipar kifejlését a nagy fogyasztási és kereskedelmi kör mozdítja elő, ne iparkodjunk a keleti külföld még ezután elfoglalandó piaczai mellett bent a hazában is a vastelepeket nélkülöző dunántúli és alföldi vidékeken a fogyasztási tért saját iparunk részére szaporítani és biztosítani, hanem engedjük azt oda a már fejlettebb és szakképzett munkaerővel, s hosszú idők lefolyása alatt törlesztett tőkékkel működő, tehát felettünk mindenesetre máris roppant előnyben lévő osztrák iparnak, s csupán arra legyen gondunk, hogy ezen osztrák ipart aztán a túlhatalmas nyugati országok versenye ellen védvámokkal oltalmazzuk. Hiszen neki kell kétségbe esnünk: amely iparágunk életre való, meg él az talán ezentúl is minden oltalom nélkül is, ha tud. Lám, a mi széntermelésünk 1848 óta 6000, az osztrákoké csupán 16000/6-kal emelkedett; igaz ugyan, hogy ezen GOOO°/0-os emelkedés daczára, ma is alig teszi tizedrészét az osztrákokénak, és pedig nem azért, mert széntelepeink bőven nem volnának. Nyers vastermelésünk is ugyanő 25 év alatt 330, az osztrákoké csupán 196°0-kal emelkedett, világos tehát, hogy a vámterületi közösség itt iscsak a mi előnyünkre szolgált; igaz ugyan, hogy mi még csak ma termelünk annyit, mennyit az osztrákok már 25 év előtt termeltek, pedig — a többi részeket nem is tekintve — Erdélynek tömérdek a vasércz kincse, a „telek-gyalári barna vaskő-telepek mind minőségre, mind mennyiségre nézve nem