Ellenzék, 1941. április (62. évfolyam, 74-98. szám)
1941-04-12 / 84. szám
s Szabi István írja: A népiség útja Göre Gábortól Balla Péterig A magyar szellemiség életében a legcsodálatosabb és legkalandosabb utat a múlt század utolsó évtizedeitől a jelenig kétségkívül a népiség tette meg. A népiségnek mindenkor meg volt a maga vetülete a társadalomban, politikában, az irodalomban, de hódító erőre csak napjaink nacionálisa áramlataiban jutott. Magyarországon a nemzetet hosszú ideig csak a nemesség jelentette és fejezte ki a döntő pillanatokban. A népiséget jelentő erkölcsi és szellemi erők az adott társadalmi és állami szerkezetben nem nyilvánulhattak meg s a „műveletlen paraszt“ önkörébe zárva élte életét. A nemesség, mint a nemzet szelleme és kardja a szabadságharc után lehanyatlott s a nemsokára fejlődésnek indult magyar iparosodásban és kapitalizmusban megtörtént a társadalom átrétegeződése; az elmaradt mezőgazdálkodó feudális országba uj szelek törtek be s hirtelen változtatták meg azt az arcot, amelyre Dózsa György óta alig róttak uj jeleket. A szikes talaj felszántatott. Az ifjú és mohó kapitalizmus ekéje azonban úgy hallatta, úgy rendezte a magyar agár új barázdáit, hogy a nép s kifejező együtthatója a népiség ismét csak alul maradt. A feudális vezetőréteg hirtelenében átalakult bankokratává s az utolsó diéta után letett görbe kard helyett nagyobbrészt esernyővel járt az igazgatósági ülésekre, míg a nemzet hajdani „tömege“ a leszegényedett középnemes, most már versenyen kívül maradva mohón telepszik rá a kiegyezés utáni modern állami gépezet szerepeire és csavarjaira s az országot az aktacsomó szent erejénél fgova tartja kezében. Kereteit közben idegen elemek duzzasztották fel soha nem sejtett arányokig s ugyanakkor farkasszemet náztett a gyarapodó polgári osztállyal, amelynek pénzétől tekintélyét féltve „belelovalta1” magát egy korszenvűlen és alaptalan nagyzási hóbortba, talán a belső kompenzáció annyira ismert törvényénél fogva. Megszületett a leszegényedett, de hajdan hatalmas, nagy nevet viselő úriember típusa és legendája, a századforduló majd minden társadalmi eseményének és regényének hőse, a városi polgárság magyar és idegen elemeinek eszményképe. Az idilli hangulatú országban, a zsíros lakomák és bútorok, a kifizetetlen váltók és vad kártyacsaták utáni revolverdörrenének közepette a dzsentri figurája tudatosult legelőször az irodalomban. A dzsentri azonban csak regényalaknak, vagy vágyálomnak volt jó. Kultúrája nem volt ...Semmi műveltség és így — majd semmi jövő“ írja róla Justh Zsigmond) s így a nemzet életében lendítő erőt nem képviselhetett. Hivatalnok volta pedig hunyászkodó magatartásra nevelte minden olyan kérdésben, amely közelről érdekelhette volna a magyarságot, a magyar földet édekelte. Az általános magyar élet felszínén ezek a kérdések alig zarajlottak fel. A nagyvárossá növekvő Budapesten még elnevetgéltek azokon a szellemes észrevételeken, amelyekkel Horkayné fűszerezte a szinte szabályos időközökben kirobbanó Gotterhalle-viszályokat. Ám ezek a finom kacarászások a lényeg felett észrevétlenül suhantak el. Ahogy Tisza Kálmán koráról Móricz Zsigmond mondja: elszakadva a nemzeti céloktól és eszméktől, minden magasabb morális, etikai s ideális vágy nélkül valósággal röfögött az ember . . .“ Valami tudat alatt folyó belső vívódás vetíthette ki aztán később a magyar parasztot, mint e korszak irodalmi és színpadi figuráját. A magyar parasztnak Petőfivel és Arannyal megindult irodalmi bemutatása azonban elsikkadt az epigonkezeken, illetve elhajlott egy ha kell-hanem glorifikáló irányba. Az örök Tiborc emléke és nagyszerű szimbóluma lehanyatlott és megszületett az a nyavalygó, kárhozatos parasztromantika, amely legalább egy időre s bizonyos rétegekkel, leginkább a városi polgársággal s a mindjobban zsírosodó tőkésekkel elhitette, hogy minden jól van ebben az országban úgy, ahogy van, változtatni mit sem kell és szabad semmin. Hisz a paraszt patyolatfehér ingben jár, piros az orcája, tömve arannyal az erszénye. Ez a paraszt minden pillanatban a nagyvásárról érkezett, ahol temérdek hízót adott el s otthon mégis mindig ugyanannyi maradt az ólakban. A magyar parasztért sem hivatalosak, sem mások nem tesznek semmit, ellenben Tiborc halála s Toldi Miklós elhalványulása után egyre daliásabban és felcifrázottabban ragyog a századforduló magyar életének kirakatában. Gondja mire sincsen, mindössze szerelmesével zsörtölődik a kivilágos virradatig tartó eszem-iszomokon és vetélytársát üti le fokosával, ha az e nagyerejű diszember haragját kihívta. A népies-nemzeti epigon-költészetnek ezek a túlzásai viszonylag még kevesebb kárt tettek, mert kisebb volt hatósugaruk. Az avas illatú irodalmi társaságok szűkebb körein alig jutott túl ez a parókás költészet s ártalmatlan széplelkek önémelygésének elősegítésére szolgált. A népiség szempontjából a regénnyel sem volt olyan nagy a baj. Bár ezek a regények sem beszéltek az országról s az országot kitevő parasztról, csak álombéli gyönyörű grófkisaszszonyokról, sápadt szerelmesek méla sétájáról a holdsütötte tóparton, epesztő mélabúról, szende és méla tekintetekről. Az országról semmit sem szóltak, de jobb volt igy, mintha hamisan hamisat mondtak volna. Az élen a népszínmű díszparasztjai ágáltak vadonatúj szűrben kifent vasvilla bajusszal s ország-világgal elhitették, hogy a magyar paraszt gazdag, megelégedett, szapora fajta. Jóformán senki sem vette észre, hogy e kirakatos, dinom dánomos parasztság mögött egy sokkal kevésbé mutatós sötétszáju tragédia komorlik a jövő felé. Az írók kacérul pengették a sarkantyúkat s aligha örvendezhetünk azokkal, akik e hibás és vétkes társadalomszemlélet mentségéül, mint eredményt azt hozzák fel, hogy ez a bő ingujjas, árvaleányhajas paraszt s ropogós tánca, a csárdás vonzotta a színházba magyarosodni a főváros akkoriban még idegen többségét. A nép még mindig az ajtókon kivül állt, bebocsátásra várva. A számára adott politikai jogok s az a néminemű szociális gondoskodás alig válhatott az élet hatótényezőjévé. A milleniumi Magyarországot, hangulatban a görögtüzes idill, minden cselekvéstől félők és futók menedéke s a politikában a közjogi torzsalkodások uralták. A delegációk miatti szüntelen viták, a dualista monarchia házassági szerződésének különféle pontjai körüli perpatvarok s a folytonosan obstruáló ellenzék kardcsörtetése azonban a parlamentben, a pártklubbokban zajlott. A nép aligha értesült róluk és aligha ér- Eratrenl okmányok fotókópiái Pengő 1.80-tól kezdve Fototechnika Fanta, Mátyás király-tér 13. sz. Göre Gábor komáinak és cigányainak társaságában megnevettette az országot s közben zsúfolt hajók vitték a kivándorló magyart idegen földdel birkózni, Irulit a hazai már sem kenyeret, sem reményt nem adott. Kevesen voltak a látók és hangjuk elveszett a pusztában. Még a század derekán alig túl ezt irta Dobrossy-Szeverin a ..Pesti Divatlapban“ Erdélyi János népköltési gyűjteményével kapcsolatban: „Olly kevés a magyar s még sem tudjuk a moldvai atyafiakat alföldi pusztáinkra áttelepíteni, mig egy szász lelkész seregestül viszi be Erdélybe a würtenbergi svábokat . ..“ A ruténföldön s a felvidéken olcsó pálinkájával a kazár, Edélyben a Kárpátokon túlról guruló arany húzta ki a földet a magyar lába alól. Hiánya volt Bartha Miklós ostorozása: „Más népeknél a szabadság a nemzeti izmokkifejtésére szolgál. Tehát erőforrás. Nálunk a szabadság, gyöngeség ... a kazárok előtt megnyitották azt a kaput, amit Kossuth Lajos elől elzártak. Az effélét nálunk liberális politikának hívják . ..“ Akadt egy századvégi író, az előkelő dilletáns Justh Zsigmond, aki nyugatlátta szemével eléggé helyesen diagnosztizálta a magyar állapotokat, de fent előkelő köreiben tett kezdeményezéseisikertelenek maradtak. Ez a (bár paradoxonnak hangzik): realista széplélek, vitakört alakított a nyolcvanas évek elején s ilyen után akart osztályának tagjaiba friss vért szivattyúzni. Elképzelte azirodalom és művészetnek a társadalommal való együttműködését, úgy, hogy „a társadalom mintegy támogatást találjon az irodalom s művészetben, ezek pedig a társadalomban“. Szenttornyai birtokom színházat játszatott a parasztokkal s le ma már bátran nagyszabásúnak mondhatva kísérletnek eredménye a megállapítást: „Úgy érzem magamét, midőn ezzel a népvel vagyok szemközt, mintha az antik Görögországban lennék .. Justh mondatában kielemezhetően benne van a szükségszerű és helyes új felismerés, de amely nála is a szokásos, egyetemes bódulat hangján szólal meg. Soha még irodalom ennyire hamis képet nem rajzolt valamely társadalmi osztályról, soha irodalomban még nem tudatosult ennyire kevéssé az ország lakossága nagy részének, a nemzetet kitevő háromnegyedrésznyi parasztságnak sorsa. Ha az illuzionizmus csúcsait összekötjük, a színpadon ágáló díszparaszttól ugyanaz a fonál vezet a korabeli publicisztika mondvacsinált magyar imperializmusának 30 millió magyarjához, részben a közjogi szilárdság ábrándképéhez s az ebből folyó magyar hatalomhoz és sok egyéb ködös vágyálomhoz. A mályvaszínű kor irói mályvaszinre festették a magyar glóbust s a mutatós festék hódított és hódított. Csak természetes, hogy a törvénykezésben, közigazgatásban s általában a közéletben a paraszti idill hibás sugallatokkal látta el azokat, akik sorsát hivatva lettek volna intézni. A valóság pedig mindenképen az volt, hogy a kivándorlás az egyke, sőt a szigorú osztályelkülönülés a parasztrétegekben tömegével szedte áldozatait. Amíg a Népszínház színészei a rivaldafényben kegyeskedtek s a szónokok a „magyar kar mennykövét“ emlegették az emelvényről, a nemzetet a legkülönfélébb kórok pusztították. Új népiség szükségére tanított meg azonban a világháború utáni korszak. Látnunk kellett azt, hogy a nemesség végső felmorzsolódása s az idegenekkel felduzzasztott középosztály tétova és egyensúlytalan magatartása lehetetlenné teszi számukra a hagyományőrző, nemzetfenntartó szerepet. A gyökértelen rétegek megingása után is rendületlenül állt a nép. Őt az európai kultúra nagy kilengései sem keserűségbe, sem hóbortba, sem kísérletbe nem hajtotta. A műveltség állományát kitevő néphagyományt csorbítatlanul megőrizte s abban él változatlanul. A legjobbak, a látók tehát a nép felé fordultak. Szabó Dezső ugyan még az idillt nagyítja fel valószínűtlen arányokra, de Móricz Zsigmond megteremti a tisztuláshoz vezető reakció útját. A népies, né- BRISTOL SZÁLLODA BUDAPEST DUMPORTCH Előkelő családi szálloda, olcsó árakkal. Egyágyas szoba 1 pengőtől. Kétágyas szoba Riá' 12 pengőtől. Kitűnő étterem és kávétáz. — Előzékeny kiszolgálás!!! pieskedő parasztromantika kísérleteit elűzi Túri Daninak a maga realitásában is idealizált alakjával. Megkezdődött a századforduló kendőzése által hagyott nyomok eltakarítása, a festékréteg lepattogtatása. A falukutatók módszeresen fognak munkába, elegyítik az író és szociográfus célkitűzéseit s bár a részletekben külön-külön utakon indulnak, mégis közös eredményre jutnak. Illyés Gyula, Féri Géza, Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Veres Péter, Darvas József és mások összeadják az új népiség képét, lerombolják, a századelő és századvég hamis romantikáját, életvalóságában mutatják meg a hibás birtokpolitika nyűgében sínylődő népet, feltárják az egykéző és egyséző pusztulás sivár képét, a paraszti rétegeknek a vagyonosodás arányában való egymástól ekülönülését, a zsellérnyomort , aszokat a szellemi, erkölcsi károkat, amik azért sújtják a népet, mert a politikából a szociális gondoskodásból s az irodalomból való kirekesztetése folytán megmaradt ugyan a maga hagyományaiban és nyelvében, de a felülről adaptálandó kultúra csapjai úgyszólván eldugultak. A nép nemcsak magából, alulról merit és táplálkozik, a népi műveltség egy része felülről kerül. Felülről kell gondoskodni arról, hogy a népiműveltség a kor szintjén tarthassa magát s ez egészséges szintézis ereje korszerű haladásra képessé tegye a paraztságot gazdálkodásban és szellemi kultúrában egyaránt. Ez uj népiség jelképét könnyen megtalálhatjuk az uj irodalomban; azt a hőst, amelyik megszemélyesíti az elvet s akiben testet ölt az uj építésre lendülő akarat. "•] Minőségi magyarság az elv, mely a hagyományos reformszellem sugallatából teszi vizsgálat tárgyává a tételt: Mit ér az ember, ha magyar?! És felel rá: annyit, amennyi erőt minőségben a közösség javára kifejt, annyit, amennyire a megtartatás ösztöne és szelleme az egyenes és ható cselekvés mezején késztetni tudja. A minőségi magyarság, a népfőiskolák parasztkollégiumok, az egészséges népi kiválasztás elvének, egy új és helyes birtokpolitikának, a szociális Magyarország új népiségének kifejezője, az új irodalom hőse, akit az egész világon hódító népiség magyar vetütleti szimbólumául foghatunk fel: Balla Péter, Tamási figurája, a szamaras ember, a tűrő és örökkön helytálló magyar paraszt. Mindenféle gyártmányú Standard, Portable és aktatáska-írógépek beszerezhetők legolcsóbb árban, kedvező fizetési feltételek mellett. Speciális javítóműhely író-, számoló-, sokszorosítógépek részére. Körmerül? ifiéi? Kolozsvár,Deák Ferenc utca 24. Telefon: 24—83