Ellenzék, 1941. április (62. évfolyam, 74-98. szám)

1941-04-12 / 84. szám

s Szabi István írja: A népiség útja Göre Gábortól Balla Péterig A magyar szellemiség életében a legcso­dálatosabb és legkalandosabb utat a múlt század utolsó évtizedeitől a jelenig két­ségkívül a népiség tette meg. A népiség­nek mindenkor meg volt a maga vetü­­lete a társadalomban, politikában, az iro­dalomban, de hódító erőre csak napjaink nacionálisa áramlataiban jutott. Magyar­­országon a nemzetet hosszú ideig csak a nemesség jelentette és fejezte ki a döntő pillanatokban. A népiséget jelentő er­kölcsi és szellemi erők az adott társadal­mi és állami szerkezetben nem nyilvánul­hattak meg s a „műveletlen paraszt“ ön­körébe zárva élte életét. A nemesség, mint a nemzet szelleme és kardja a szabadság­­harc után lehanyatlott s a nemsokára fej­lődésnek indult magyar iparosodásban és kapitalizmusban megtörtént a társadalom átrétegeződése; az elmaradt mezőgazdál­­kodó feudális országba uj szelek törtek be s hirtelen változtatták meg azt az ar­cot, amelyre Dózsa György óta alig rót­tak uj jeleket. A szikes talaj felszántatott. Az ifjú és mohó kapitalizmus ekéje azonban úgy hallatta, úgy rendezte a magyar agár új barázdáit, hogy a nép s kifejező együtt­hatója a népiség ismét csak alul maradt. A feudális vezetőréteg hirtelenében átala­kult bankokratává s az utolsó diéta után letett görbe kard helyett nagyobbrészt esernyővel járt az igazgatósági ülésekre, míg a nemzet hajdani „tömege“ a lesze­gényedett középnemes, most már verse­nyen kívül maradva mohón telepszik rá a kiegyezés utáni modern állami gépezet szerepeire és csavarjaira s az országot az aktacsomó szent erejénél fgova tartja kezében. Kereteit közben idegen elemek duzzasztották fel soha nem sejtett ará­nyokig s ugyanakkor farkasszemet náztett a gyarapodó polgári osztállyal, amelynek pénzétől tekintélyét féltve „belelovalta1” magát egy korszenvű­len és alaptalan nagy­zási hóbortba, talán a belső kompenzáció annyira ismert törvényénél fogva. Meg­született a leszegényedett, de hajdan ha­talmas, nagy nevet viselő úriember típusa és legendája, a századforduló majd min­den társadalmi eseményének és regényé­nek hőse, a városi polgárság magyar és idegen elemeinek eszményképe. Az idilli h­­angulatú országban, a zsíros lakomák és bú­torok, a kifizetetlen vál­tók és vad kártyacsaták utáni revolver­­dö­rrenének közepette a dzsentri figurája tudatosult legelőször az irodalomban. A dzsentri azonban csak regényalaknak, vagy vágyálomnak volt jó. Kultúrája nem volt ...Semmi műveltség és így — majd semmi jövő“ írja róla Justh Zsigmond) s így a nemzet életében lendítő erőt nem képviselhetett. Hivatalnok volta pedig hunyászkodó magatartásra nevelte min­­den olyan kérdésben, amely közelről ér­dekelhette volna a magyarságot, a magyar földet é­dekelte. Az általános magyar élet felszí­nén ezek a kérdések alig zarajlottak fel. A nagyvárossá növekvő Budapesten még elnevetgéltek azokon a szellemes észre­vételeken, amelyekkel Horkayné fűsze­rezte a szinte szabályos időközökben ki­robbanó Gotterhalle-viszályokat. Ám ezek a finom kacarászások a lényeg felett ész­revétlenül suhantak el. Ahogy Tisza Kál­mán koráról Móricz Zsigmond mondja: elszakadva a nemzeti céloktól és esz­méktől, minden magasabb morális­, eti­kai s ideális vágy nélkül valósággal röfö­gött az ember . . .“ Valami tudat alatt folyó belső vívódás vetíthette ki aztán később a magyar pa­rasztot, mint e korszak irodalmi és szín­padi figuráját. A magyar parasztnak Pe­tőfivel és Arannyal megindult irodalmi bemutatása azonban elsikkadt az epigon­­kezeken, illetve elhajlott egy ha­ kell-ha­­nem glorifikáló irányba. Az örö­k Tiborc emléke és nagysz­erű szimbóluma leha­nyatlott és megszületett az a nyavalygó, kárhozatos­­ par­asztr­omant­ik­a, amely legalább egy időre s bizonyos ré­tegekkel, leginkább a városi polgárság­gal s a mindjobban zsírosodó tőkésekkel elhitette, hogy minden jól van ebben az országban úgy, ahogy van, változtatni mit sem kell és szabad semmin. Hisz a paraszt patyolatfehér ingben jár, piros az orcája, tömve arannyal az erszénye. Ez a paraszt minden pillanatban a nagyvásár­­ról érkezett, ahol temérdek hízót adott el s otthon mégis mindig ugyanannyi ma­radt az ólakban. A magyar parasztért sem hivatalosak, sem mások nem tesznek sem­mit, ellenben Tiborc halála s Toldi Mik­lós elhalványulása után egyre daliásab­ban és felcifrázottabban ragyog a század­­forduló magyar életének kirakatában. Gondja mire sincsen, mindössze szerel­mesével zsörtölődik a kivilágos­ virradatig tartó eszem-iszomokon és vetélytársát üti le fokosával, ha az e nagyerejű disz­­ember haragját kihívta. A népies-nemzeti epi­gon-költészetnek ezek a túlzásai vi­szonylag még kevesebb kárt tettek, mert kisebb volt hatósugaruk. Az avas illatú irodalmi társaságok szűkebb körein alig jutott túl ez a parókás költészet s ártal­matlan széplelkek önémelygésének előse­gítésére szolgált. A népiség szempontjá­ból a regénnyel sem volt olyan nagy a baj. Bár ezek a regények sem beszéltek az országról s az országot kitevő paraszt­ról, csak álombéli gyönyörű grófkisasz­­szonyokról, sápadt szerelmesek méla sé­tájáról a holdsütötte tóparton, epesztő mélabúról, szende és méla tekintetek­ről. Az országról semmit sem szóltak, de jobb volt igy, mintha hamisan hamisat mondtak volna. Az élen a népszínmű díszparasztjai ágáltak vadonatúj szűrben kifent vasvilla bajusszal s ország-világgal elhitették, hogy a magyar paraszt gazdag, megelé­gedett, szapora fajta. Jóformán senki sem vette észre, hogy e kirakatos, dinom­ dánomos parasztság mögött egy sokkal kevésbé mutatós sötétszáju tragédia ko­­morlik a jövő felé. Az írók kacérul pen­gették a sarkantyúkat s aligha örvendez­hetünk azokkal, akik e hibás és vétkes társadalomszemlélet mentségéül, mint eredményt azt hozzák fel, hogy ez a bő ingujjas, árvaleányhajas paraszt s ropo­gós tánca, a csárdás vonzotta a színházba magyarosodni a főváros akkoriban még idegen többségét. A nép még mindig az ajtókon kivül állt, be­bocsátásra várva. A számára adott poli­tikai jogok s az a néminemű szociális gondoskodás alig válhatott az élet ható­tényezőjévé. A milleniumi Magyarorszá­got, hangulatban a görögtüzes idill, min­den cselekvéstől félők és futók menedé­ke s a politikában a közjogi torzsalkodá­sok uralták. A delegációk miatti szün­telen viták, a dualista monarchia házas­sági szerződésének különféle pontjai kö­­rüli perpatvarok s a folytonosan obstruá­ló­ ellenzék kardcsörtetése azonban a par­lamentben, a pártklubbokban zajlott. A nép aligha értesült róluk és aligha ér- Eratrenl okmányok fotókópiái Pengő 1.80-tól kezd­ve Fototechnika Fanta, Mátyás király-tér 13. sz. Gö­re Gábor komáinak és cigányainak társaságában megnevettette az országot s közben zsú­folt hajók vitték a kivándorló magyart idegen földdel birkózni, Irulit a hazai már sem kenyeret, sem reményt nem adott. Kevesen voltak a látók és hangjuk elveszett a pusztában. Még a század de­rekán alig túl ezt irta Dobrossy-Szeverin a ..Pesti Divatlapban“ Erdélyi János népköltési gyűjteményével kapcsolatban: „Olly kevés a magyar s még sem tudjuk a moldvai atyafiakat alföldi pusztáinkra át­telepíteni, mig egy szász lelkész sereges­tül viszi be Erdélybe a würtenbergi svá­bokat . ..“ A ruténföldön s a felvidéken olcsó pálinkájával a kazár, Edélyben a Kárpátokon túlról guruló arany húzta ki a földet a magyar lába alól. Hiánya volt Bartha Miklós ostorozása: „Más népek­nél a szabadság a nemzeti izmok­­kifejté­sére szolgál. Tehát erőforrás. N­álunk a szabadság, gyöngeség ... a kazárok előtt megnyitották azt a kaput, amit Kossuth Lajos elől elzártak. Az effélét nálunk li­berális politikának hívják . ..“ Akadt egy századvégi író, az előkelő dilletáns Justh Zsigmond, aki nyugat­látta szemével eléggé helyesen diagnosz­tizálta a magyar állapotokat, de fent elő­kelő köreiben tett kezdeményezései­­si­kertelenek maradtak. Ez a (bár para­doxonnak hangzik): realista széplélek­, vi­takört alakított a nyolcvanas évek elején s ilyen után akart osztályának tagjaiba friss vért szivattyúzni. Elképzelte az­­iro­dalom és művészetnek a társadalomm­al való együttműködését, úgy, hogy „a t­ár­­sadalom mintegy támogatást találjon­­ az irodalom s művészetben, ezek pedig a tár­sadalomban“. Szenttornyai birtokom színházat játszatott a parasztokkal s le ma már bátran nagyszabásúnak mondhatva kísérletnek eredménye a megállapítást: „Úgy érzem magamét, midőn ezzel a népv­­el vagyok szemközt, mintha az antik Görögországban lennék .. Justh mon­­­datában kielemezhetően benne van a­ szükségszerű és helyes új felismerés, de­ amely nála is a szokásos, egyetemes bó­dulat hangján szólal meg. Soha még irodalom ennyire hamis ké­pet nem rajzolt valamely társadalmi osz­tályról, soha irodalomban még nem tuda­tosult ennyire kevéssé az ország lakossá­ga nagy részének, a nemzetet kitevő há­romnegyedrésznyi parasztságnak sorsa. Ha a­z illuzionizmus csúcsait összekötjük, a színpadon ágáló díszparaszttól ugyanaz a fonál vezet a korabeli publicisztika mondvacsinált magyar imperializmusának 30 millió magyarjához, részben a közjogi szilárdság ábrándképéhez s az ebből folyó magyar hatalomhoz és sok egyéb ködös vágyálomhoz. A mályvaszínű kor irói mályvaszinre festették a magyar glóbust s a mutatós festék hódított és hódított. Csak termé­szetes, hogy a törvénykezésben, közigaz­gatásban s általában a közéletben a pa­raszti idill hibás sugallatokkal látta el azokat, akik sorsát hivatva lettek volna intézni. A valóság pedig mindenképen az volt, hogy a kivándorlás az egyke, sőt a szigorú osztályelkülönülés a parasztré­­tegekben tömegével szedte áldozatait. Amíg a Népszínház színészei a rivalda­fényben kegyeskedtek s a szónokok a „magyar kar mennykövét“ emlegették az emelvényről, a nemzetet a legkülönfé­lébb kórok pusztították. Új népiség szükségére tanított meg azonban a világ­háború utáni korsz­ak. Látnunk kellett azt, hogy a nemesség végső felmorzsoló­dása s az idegenekkel felduzzasztott kö­zéposztály tétova és egyensúly­talan ma­gatartása lehetetlenné teszi számukra a hagyományőrző, nemzetfenntartó szere­pet. A gyökértelen rétegek megingása után is rendületlenül állt a nép. Őt az európai kultúra nagy kilengései sem ke­serűségbe, sem hóbortba, sem kísérletbe nem hajtotta. A műveltség­ állományát ki­tevő néphagyományt csorbítatlanul meg­őrizte s abban él változatlanul. A leg­jobbak, a látók tehát a nép felé fordul­tak. Szabó Dezső ugyan még az idillt na­gyítja fel valószínűtlen arányokra, de Móricz Zsigmond megteremti a tisztulás­hoz vezető reakció útját. A népies, né- BRISTOL SZÁLLODA BUDAPEST DUMPORTCH Előkelő családi szál­loda, olcsó árakkal. Egyágyas szoba 1 pengőtől. Kétágyas szoba Riá' 12 pen­gőtől. Kitűnő étte­rem és kávé­táz. — Előzékeny kiszolgálás!!! pieskedő parasztromantika kísérleteit el­űzi Túri Daninak a maga realitásában is idealizált alakjával. Megkezdődött a szá­zadforduló kendőzése által hagyott nyo­mok eltakarítása, a festékréteg lepattog­­tatása. A falukutatók módszeresen fog­nak munkába, elegyítik az író és szocio­­gráfus célkitűzéseit s bár a részletekben külön-külön utakon indulnak, mégis kö­zös eredményre jutnak. Illyés Gyula, Féri Géza, Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Veres Péter, Darvas József és mások összead­ják az új népiség képét, lerombolják, a századelő és századvég hamis romantiká­ját, életvalóságában mutatják meg a hi­bás birtokpolitika nyűgében sínylődő né­pet, feltárják az egykéző és egyséző pusz­tulás sivár képét, a paraszti rétegeknek a vagyonosodás arányában való egymás­tól ekülönülését, a zsellérnyomort , aszo­kat a szellemi, erkölcsi károkat, amik azért sújtják a népet, mert a politikából a szociális gondoskodásból s az irodalom­ból való kirekesztetése folytán megma­radt ugyan a maga hagyományaiban és nyelvében, de a felülről adaptálandó kul­túra csapjai úgyszólván eldugultak. A nép nemcsak magából, alulról merit és táplálkozik, a népi műveltség egy része felülről kerül. Felülről kell gondoskodni arról, hogy a népi­­műveltség a kor szint­jén tarthassa magát s ez egészséges szin­tézis ereje korszerű haladásra képessé te­gye a paraztságot gazdálkodásban és szel­lemi kultúrában egyaránt. Ez uj népiség jelképét könnyen megta­lálhatjuk az uj irodalomban; azt a hőst, amelyik megszemélyesíti az elvet s aki­ben testet ölt az uj építésre lendülő aka­rat. "•] Minőségi magyarság az elv, mely a hagyományos reformszel­­lem sugallatából teszi vizsgálat tárgyává a tételt: Mit ér az ember, ha magyar?! És felel rá: annyit, amennyi erőt minő­ségben a közösség javára kifejt, annyit, amennyire a megtartatás ösztöne és szelle­­me az egyenes és ható cselekvés meze­jén késztetni tudja. A minőségi magyar­ság, a népfőiskolák parasztkollégiumok, az egészséges népi kiválasztás elvének, egy új és helyes birtokpolitikának, a szo­ciális Magyarország új népiségének kife­jezője, az új irodalom hőse, akit az egész világon hódító népiség magyar vetütleti szimbólumául foghatunk fel: Balla Pé­ter, Tamási figurája, a szam­aras emb­er, a tűrő és örökkön helytálló magyar pa­raszt. Mindenféle gyártmányú Standard, Portable­­ és aktatáska-írógépek beszerezhetők leg­olcsóbb árban, kedvező fizetési fel­tételek mellett. Speciális javító­műhely író-, számoló-, sok­szorosítógépek részére. Körmerül? ifiéi? Kolozsvár,­­Deák Ferenc­ utca 24. Telefon: 24—83

Next