Erdélyi Helikon, 1939 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1939-03-01 / 3. szám
közeledni. Fejük felett egy félelmetes szörny, a gyanakvás, gyűlölködés, a rögeszme vagy valamely kényszerképzet lebeg, fojtogatja őket és állandóan szívja a vérüket. Mániákusok, félrecsúszott, önmagukban rágódó, vergődő, egymástól örök idegenségre ítélt figurák kavarognak az elemző tisztánlátás és az álom köde között, közöttük még az életerős, egészséges lények is beteg színeket kapnak. Kolozsvári Grandpierre Emil művészetének biztonságát mutatja, hogy egy pár sor után már határozottan magával tudja vinni olvasóját. Kiforrott egyéniség ez a fiatal író, habár alakjaiban néha Duhamel Salavinjére, módszerében Máraira emlékezünk. A még nem tökéletesen összeforrott részeket az író ereje könnyen önmagához fogja formálni. A regény levegője árad és pillanatok alatt beborítja az alakokat. A sarkona kövér, alattomos tekintetű rendőr most is ott lesett.« »Kémleltük és utáltuk egymást.« Berecz »eszelős körülményességgel dolgozott.« »Megdöbbenésem oly élénk volt, hogy nem bírtam levenni róla a szemem.« »Egyegy mozdulatától, egy-egy szavától néha, mint egy hirtelen kitörő láztól, dideregni és vacogni kezdtem. Megszállt a gyűlölet.« Még alig indult meg a regény és máris a bolondok házának szele csapott meg. Csoda-e akkor, hogy a központi alak legjobb barátja éppen egy bolondok házában orvos, hogy a barátját is oda szeretné bezáratni és meg van róla győzőve, hogy az egész család kissé elmebajos, vagy az őrültség határán szédeleg? Inkább az lephet meg, hogy a nyugtalan, izgatott hangulatban a történet szereplői, csupa túlfeszített lélek, szinte minden nagyobb megrázkódtatás nélkül haladnak egymás mellett és a házasság kiegyenlíthetetlen ellentéte után is a gyermekvárás felszabadító érzéséhez jutnak. Az egymás ellen gyűlölködve, féltékenyen vicsorgó alakokat valami különös tehetetlenség köti le hogy akaratlan ide-oda dobottságuk még teljesebb legyen, közben önmagukból kiszakadva, félálomban, emlékeken ringatózva »mint a pára, kóválygó lebegéssel útrakelnek.« A valóságból a képzeletbe, a tudat határa alatti képekbe való átevezés, a jelennek a múlttal való összekapcsolása a regény legfinomabb lapjait adja; emellett viszont azokat a részeket, amelyekben az indulatok aprólékos elemzését kapjuk, még csak kísérletnek kell tartanunk. A regény különböző elemei nincsenek teljes összhangban, Kolozsvári- Grandpierre Emil kiemel a társadalom világából, de mindegyre visszahúz az egymást válogató és ismétlő emberi ellentétek közé. Az indulás lendületét, zsúfolt gazdagságát az alakok egymáshoz való kapcsolatainak és a jeleneteinek fárasztó egyhangúsága lenyomja, a feszültséget az ismétlődés fokozatosan lelankasztja. Az író tudatosan, hideg meggondoltsággal szed részekre, boncol ott is, ahol az olvasót hirtelen kellene megragadnia. Kolozsvári-Grandpierre Emil letompítja az élet színeit, küzdelmeit, a regényből kidobta a regény legsajátosabb vonásait, az eseményt, az élet tarka, változatos folyását, lüktetését, az alakok érdekességét és összecsapását. Ezt a hiányt az Alvajárókban még nem tudja pótolni sem a valóságból való kiemelkedés, sem az elemzés. Az elemzés itt még öncélú, önmagában tetszelgő. Az egész regényre elviselhetetlen teherként súlyosodik. A regény legemelkedettebb lapjaira visszagondolva azt szeretnők, ha a Kolozsvári Grandpierre Emil elemző módszere fölengedne és észrevétlenül simulna minden tiszteletet megérdemlő elgondolásaihoz, merész próbálkozásaihoz. Vita Zsigmond 226 Könyvek és Írók