Erdélyi Helikon, 1939 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1939-03-01 / 3. szám

közeledni. Fejük felett egy félelmetes szörny, a gyanakvás, gyűlölködés, a rögeszme vagy valamely kényszer­képzet lebeg, fojtogatja őket és állan­dóan szívja a vérüket. Mániákusok, félrecsúszott, önmagukban rágódó, vergődő, egymástól örök idegenségre ítélt figurák kavarognak az elemző tisztánlátás és az álom köde között, közöttük még az életerős, egészséges lények is beteg színeket kapnak. Kolozsvári­ Grandpierre Emil mű­vészetének biztonságát mutatja, hogy egy pár sor után már határozottan magával tudja vinni olvasóját. Kifor­rott egyéniség ez a fiatal író, habár alakjaiban néha Duhamel Salavin­­jére, módszerében Máraira emléke­zünk. A még nem tökéletesen össze­forrott részeket az író ereje könnyen önmagához fogja formálni. A regény levegője árad és pillana­tok alatt beborítja az alakokat. A sarkon­­a kövér, alattomos tekintetű rendőr most is ott lesett.« »Kémleltük és utáltuk egymást.« Berecz »eszelős körülményességgel dolgozott.« »Meg­döbbenésem oly élénk volt, hogy nem bírtam levenni róla a szemem.« »Egy­­egy mozdulatától, egy-egy szavától néha, mint egy hirtelen kitörő láztól, dideregni és vacogni kezdtem. Meg­szállt a gyűlölet.« Még alig indult meg a regény és már­is a bolondok házának szele csapott meg. Csoda-e akkor, hogy a központi alak legjobb barátja éppen egy bolondok házában orvos, hogy a barátját is oda szeretné bezáratni és meg van róla győzőve, hogy az egész család kissé elmebajos, vagy az őrültség határán szédeleg? Inkább az lephet meg, hogy a nyug­talan, izgatott hangulatban a történet szereplői, csupa túlfeszített lélek, szinte minden nagyobb megrázkódtatás nél­kül haladnak egymás mellett és a há­zasság kiegyenlíthetetlen ellentéte után is a gyermekvárás felszabadító érzé­séhez jutnak. Az egymás ellen gyűlöl­ködve, féltékenyen vicsorgó alakokat valami különös tehetetlenség köti le hogy akaratlan ide-oda dobottságuk még teljesebb legyen, közben önma­gukból kiszakadva, félálomban, emlé­keken ringatózva »mint a pára, kó­­válygó lebegéssel útrakelnek.« A va­lóságból a képzeletbe, a tudat határa alatti képekbe való átevezés, a jelen­nek a múlttal való összekapcsolása a regény legfinomabb lapjait adja; emellett viszont azokat a részeket, amelyekben az indulatok aprólékos elemzését kapjuk, még csak kísérlet­nek kell tartanunk. A regény különböző elemei nin­csenek teljes összhangban, Kolozsvári- Grandpierre Emil kiemel a társadalom világából, de mindegyre visszahúz az egymást válogató és ismétlő emberi ellentétek közé. Az indulás lendületét, zsúfolt gazdagságát az alakok egy­máshoz való kapcsolatainak és a je­leneteinek fárasztó egyhangúsága le­nyomja, a feszültséget az ismétlődés fokozatosan lelankasztja. Az író tuda­tosan, hideg meggondoltsággal szed részekre, boncol ott is, ahol az olva­sót hirtelen kellene megragadnia. Ko­lozsvári-Grandpierre Emil letompítja az élet színeit, küzdelmeit, a regény­ből kidobta a regény legsajátosabb vonásait, az eseményt, az élet tarka, változatos folyását, lüktetését, az ala­kok érdekességét és összecsapását. Ezt a hiányt az Alvajárók­ba­n még nem tudja pótolni sem a valóságból való kiemelkedés, sem az elemzés. Az elemzés itt még öncélú, önmagában tetszelgő. Az egész regényre elvisel­hetetlen teherként súlyosodik. A re­gény legemelkedettebb lapjaira vissza­gondolva azt szeretnők, ha a Kolozs­vári­ Grandpierre Emil elemző mód­szere fölengedne és észrevétlenül si­mulna minden tiszteletet megérdemlő elgondolásaihoz, merész próbálkozá­saihoz. Vita Zsigmond 22­6 Könyvek és Írók

Next