Esztergom és Vidéke, 1896 (18. évfolyam, 1-103. szám)
1896-01-01 / 1. szám
Esztergom, XVIII. évfolyam. I. szám. Szerda, 1896. január ESZTERGOM és TIBIKE — *- | ELŐFIZETÉSI ÁR: I | ^ · Egész évre 6 fit •— kr. ^ | Fél évre ........... 3 » — » | ^ Negyed évre 1 » 50 » S ^ Egy hónapra — » 50 » ^ Egyes számára — » 7» | \%^X\X\X\V\^X X\X\X\X\X\X\\\VX\V^^ Megjelenik hetenkint kétszer : VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség Simor János-utcza 519. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 12—2-ig. Kiadóhivatal Buda-utcza 346. sz., hova a hivatalos és magánhirdetések, nyilt terek, előfizetési pénzek és reklamálások küldendők. Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papírkereskedésében, a Wallíisch- és HaigU-féle dohánytőzsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári bélyegilleték fizetendő. Uj év napján. Vannak pillanatok, midőn az öröm és fájdalom húrjai majdnem ugyanazon pillanatban rezdülnek meg belsőnkben, midőn emlékünkbe tolul a sok jó és rossz, mely ért és szivünk a vegyes bennünket érzelmek hatása alatt áll. Ily pillanat az év vége. Ha visszagondolunk ama eseményekre, amelyeknek színhelye az elmúlt év alatt városunk és megyénk volt, lehetetlen, hogy e vegyes érzelmek ne támadjanak fel keblünkben. Jóleső érzés fog el bennünket, amen tgnnstPtttfi/il hnch JSi. QjpLelfe detes események túlsúlyban voltak, hogy azon néhány disszonáns hangot, amelyek társadalmi és közéletünkben felmerültek, a fejlődést, a boldogulást előmozdító számos esemény jóval felülmúlta. A múlt év legörvendetesebb eseménye az egyesült Esztergom eszméjének megvalósulása. Az, amit oly régen óhajtottunk, amit felvirágzásunk, boldogulásunk első és főkellékéül jeleztünk, az hála a mérvadó körök önzetlen munkálkodásának, végre beteljesedett. Óriási, ma még kiszámíthatatlan előnyöket rejt magában a szétdarabolt és széthúzó városrészek egyesítésének ténye. Az állandó hidat, a közforgalom és kereskedelem fejlődésének ezen főfaktorát díszes ünnepségek között szentelték fel és adták át rendeltetése czéljának. Ott díszeleg a merész kvezetű vasóriás messzire hirdetve a szép, a virágzó jövőt. Az új kaszárnya, a budapesti direkt vasút, az üveggyár mindegy alkotások, amelyek Esztergom fejlődés Számos eszmét pendítettek meg, a amely eszmék megvalósítását már a legközelebbi jövőben keresztülvinni szándékoznak. A villamos világítás bevezetése, a telefonhálózat kiterjesztése, a város általános csatornázása és kövezése, a régi városháza kibővítése és újjáalakítása, a rozoga főgymnasium restaurálása, az elemi iskolák elhelyezésére alkalmas épület létesítése, mind oly tervek, amelyeknek nagy részét már ezen 1896-iki milleniumi évben keresztül fogják vinni. Dicséretes és korszakalkotó munkát végeztünk a múlt évben és szép programmunk van a jövő évre. Bátran elmondhatjuk, hogy az alkotások és a tervek olyanok, amelyek évtizedek sajnos mulasztásait, helytelen rossz gazdálkodását hivatják jóvátenni. A milleniumi év küszöbén büszke öntudattal elmondhatjuk, hogy ha nem is közvetlen, de közvetve mi is megültük és meg fogjuk ülni a mari egy esemény ezredik évfordulóját, B^miúmu szene lett, hazánkat megalapították. Nem akarunk azon néhány disszonáns eseményre kiterjeszkedni, amelyek a múlt év, az igazi, fáradhatatlan munka évének összhangját zavarták, nem akarjuk a már-már heggedő sebeket felújítani, nehogy örömünkbe a bánat keserű érzelmei vegyüljenek. Fojtsuk el a fájó érzelmeket, gondoljunk a közelmúlt alkotásaira és a közeljövő szép terveire. Tegyünk ünnepélyes fogadást, hogy a jövőben csakis a közjó önzetlen és odaadó támogatása lesz vezérelvünk, hogy a társadalmi életben az összetartás érzete fogja hevíteni keblünket, nem pedig a visszavonás, az ellenségeskedés. Tegyünk fogadást, hogy a társadalmi kérdésekben nem leszünk elfogultak, nem fogjuk mások meggyőződését befolyásolni, de viszont nem hagyjuk magunkat befolyásoltatni. Csakis ily összetartó és komoly munkálkodással fogjuk elérni azt, ami kell, hogy minden jó hazafinak,, Ar •^MfcfaiWtor p^\f avrunk • ^A^f^Tessége legyen, az általános jólétet. Salus rei publicae suprema lex! Íz „Esztergom és Vidéke A hegedű-művész 1 tárczája. A Bánhidy-ház kivilágított ablakai belepiroslottak a késő éjszakába, pedig máskor korán lecsukta szemeit a vén, csöndes otthon ; lakóit már az esti és ha fanoszó álomba ringatta. Ma azokban nagy ünnepet ül a Bánhidy-család • hosszú évek óta ma van először idehaza az öreg ur egyetlen fia, aki bekóborolta a világot s nagysokára jónak látta ellátogatni haza is. Az ősi földesúri ház nagyterme régen úszott akkora fényárban, mint ma este. Az öreg Bánhidy a feleségével nem is lakta az egész kastélyt, melyben annyi volt a szoba, mint egy kisebb fajta kaszárnyában. Ő csak az épület egyik szárnyában húzta meg magát, s mint valami leshelyről nézte onnan a világot. Odavitték neki az újságokat is, azokból olvasta, hogy a fia hol jár, merre jár ? Most Parisban, most Londonban van; mos itt, most ott arat dicsőséget. Mert művész, hegedűművész a nti; dicsérik, ünneplik; herczegek, grófok tapsolnak neki. Mondják, hogy Amerikába is át fog menni. — Hm. Kicsi neki már ez az a világ — mormogá az Öreg Bánhidy . . . Nekem a vén bagolyváram egy 'mg' is elég. S nemsokára kisebb helylyel is be fogom érni . . . " Mert nagy fájdalom bántotta az öreg szivét, hogy a fia évek óta nem látogatta meg a szerény falucskát, ahol valaha bölcsője ringott, ahonnan valaha a messze, ismeretlen világba, a homályos, az ígérgető, a kecsegtető jövendő elé indult. Ahonnan azóta a szülői, a rokoni szeretet, a jó barátok, ismerősök emlékezete oly érdeklődéssel kísérte a pályafutását, mint a csillagász egy ritka bolygó járását, mely száll, száll ragyogva a végtelenségbe és oda nem akar visszatérni többé, ahonnan kiindult . . . Az igaz, hogy leveleket irkál néha haza, de mikor ők színről-színre szeretnék már látni, mikor ők a szívekre szeretnék szorítani ; mikor ők jobban szeretnék azt tudni, hogy egészséges-e, jókedvü-e, mint azt, hogy mennyi dicsőségben van része ? Hát végre hazajött. A fényes, virágfüzérekkel diszitett terem zsúfolva van vendégekkel : három vármegyéből összegyűlt a rokonság család nagy ünnepére. Az asztal görnyendezett mindenféle jótól, amit a szülői szeretet ilyenkor csak fölhalmozni képes, hogy a várva-várt személynek igazán eszébe jusson, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Az asztalfőn fiatal asszony ült, az öreg Bánhidy fiatal felesége, mert másodszor megházasodott, éppen akkoriban, amikor a fia az apai házból kirepült a messze világba. Az ifjú Bánhidy ott ült apja balján, mostohaanyja pedig az Öregúr jobbján. Akármerre nézett az öreg, mindkét oldalról a mosolygó, fiatal élet ragyogott rája. A vacsorának vége volt. A pohárköszöntők elhangzottak. Persze, ünnep beczézett hősét, a család mind az büszkeségét, a fiatal, dicsőséges hegedűművészt magasztalta. A tisztelendő ur meg oly kenetesen beszélt, hogy az éltesebb asszonynénéméknek köny gyűlt a szemükbe . . . Mikor már éjfél felé járt az óramutató, mikor a czigány muzsikája mindjobban összeolvasztotta a sziveket, akkor egyszerre felállt a fiatal Bánhidy, a hegedűművész , kivette a czigány kezéből a hegedűt, s rákezdte ő, érzékenyen, csodaszépen, oly hévvel, oly tűzzel, oly elragadtatással, mintha nem az egyszerű falusi házban, hanem a legelőkelőbb herczegasszony tündöklő szalonjában muzsikálna . . . . Messze jártam, másutt is volt jó dolgom — Hej, de szivem csak azt súgja, jobb otthon . . . Most már nem csak az öreg, gyönge szivü asszonynénék sirtak, de bizony az urambátyámék is. A karos gyertyatartók sugarai sok, sok siró szem örömkönyeiben törtek meg ... Az Öreg Bánhidy két kezébe hajtotta a fejét és ugy sirt. A fia odament hozzá és a fülébe húzta a nótát az apjának: a fülébe, a szive, lelke kellő közepébe . . . II. Azután visszaadták a látogatást a messze kiterjedésű rokonságnak, mely a hires vendég tiszteletére a Bánhidy-házban összegyülekezett. . *• Napokig kocsikáztak, míg mindenüvé eljutottak. A híres embert persze mindenütt nagy csodálkozással fogadták. A kis, szelíd, félénk vidéki leánykák jóformán szemébe se mertek nézni , csak úgy lopva vetettek rá egy-egy pillantást, amikor is elismerték, hogy a félelmesen nagyhírű ember hozzá még igen csinos fiú is. Kérdezték, faggatták, hol járt évek óta, mióta színét sem látták. S a fiatal embert egy kissé elkapatta a kényeztetés; beszélt, sokat beszélt a sikereiről, a koszorúiról, a tapsról, mely útján véges-végig kísérte. Találkozott egy fiatalkori jó barátjával is, Róna Gáborral. Valamikor együtt métáztak a falu szélén, a pázsitos, messze téren, de azután ugyancsak különböző irányba tért az útjuk. Bánhidy Imre híres ember lett, Róna Gábor megmaradt egyszerű szántóvetőnek. Az egyszerű szántóvető aztán egyszer csak azt mondta a nagy művésznek : Látod, Imre, én most is úgy szólok hozzád, mint hajdanában, mikor együtt játszottunk fogócskát . . . — Kérlek , nagyon örülök, ha a régi jó szívvel vagy hozzám. — Szemrehányást akarok neked tenni! — Akár hátba is üthetsz, mint hajdan a labdával. — No hát, hátba ütlek. Én elismerem azt, hogy téged a szerencse szárnyaira vett és csupa fényben repült veled tova , de azért mégsem kellett volna megfeledkezned éveken át a te bölcsődről, a te édes apád házáról . . .