Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-16 / 33. szám
A Szervátiuszok k. Tisztelt álomépítői gyülekezet! „Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket, / faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!...” A mai nap világi igéje lehetne ez a Nagy Lászlói mondat abból az örökbecsű versből, amelyet Ady Endre andezitszobra láttán Szervátiusz Tibornak ajánlott egykoron. Nagy László — a törpegondolatúak mosolyai ellenére se féljünk ezt kimondani — valóban próféta volt: látott bennünket, ahogy most itt állunk a nekünk faragott isteni alkotások között, s megpróbálunk nemcsak lélekben, hanem valóságosan is templomot építeni. E helyi ezerszeres okkal idézve Páskándi Gézát, legszívesebben azt ajánlanám: énekeljük el a hallgatás zsoltárát. Mert abban minden benne van. Benne van, amit tudunk. Benne van, amit tudunk, de amit mégse mondhatunk ki. Benne van, amit csak sejtünk. S benne van, amit nem is sejtünk, mégis meg fog történni velünk. Miképpen megtörténtek mindazok, amikről addig azt hittük, ilyenek sohasem történhetnek. A hallgatás zsoltára illenék a helyhez és az alkalomhoz. Hiszen valódi arányaiban úgyse mondhatjuk ki ennek a történelmi görcsű napnak a jelentéseit. Mellékkörülményeket, díszleteket jelezhetünk: históriai műtőket felcserekkel, akik érzéstelenítés nélkül végzik a darabolást azokon, akiket épp ez a műtét betegít meg igazán. Háromnegyed évszázada már a hallgatás zsoltára mondja rólunk a legtöbbet. S nincs, aki megtörje a csendet. Európa és a nagyvilág fényes csillámtermeiben kellene ezt megcselekedni, nem itt, az átlelkesített fák és kövek között. Eljött rá az idő! Addig azonban marad legfőbb énekünk a hallgatás zsoltára. Ez illik az alkotásaikban itt szereplő fő személyekhez, Szervátiusz Jenőhöz és Szervátiusz Tiborhoz is. Talán nem én vagyok az egyetlen ebben a gyülekezetben, aki e némán beszélő szobrok láttán úgy véli, alkotóik írók, költők is lehettek volna. Egy balladás világnak írói, költői. A hallgatás korában választották a néma kibeszélés művészetét. Épp azon parancsolat szerint, amelyet Nagy László oly mélyen megértett — idézzük újra: „Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket, / faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!...” Egy eldugott budai utcában már évek óta él egy hallgatag keleti herceg. Az utcának talán nem is volt neve, vagy ha volt, jelentéktelen lehetett; házak se régen állnak benne. Ez a hallgatag keleti herceg egy szép napon fatáblát szögezett ki a sarokra. Az állt rajta: Csíksomlyó utca. Ma már hivatalosan is az. Igaz és egyben jelképes történet: teremteni a semmiből. Jelet hagyni, s mindig olyat, amely nem egyetlen embernek a foglalata. Ez a valóságosságában is jelképes történet Szervátiusz Tiborról szól. Nem a szobrászról, hanem az emberről. Az erdélyiről. A magyarról. Nem véletlen, hogy az imént Páskándi Géza jutott róla az eszembe. Sem a magyarországi, sem a romániai gondolkodók többsége nem nézett igazán szembe legújabb tragédiáink egyikével, a megállíthatatlannak bizonyuló exoduszszal. Nem is magával a kivándorlással, a gyökerek kitépésével és átültetésével, hanem azzal az erkölcsi romlással, amely ennek a nyomában jár, s még inkább azzal a romlással, amely ennek az exodusnak a talajt előkészítette. Amikor egy hűvösvölgyi házban először találkoztam a már erősen betegeskedő Szervátiusz Jenővel, arra láttam példát, hogy a szálfák nem bírják ki az EZAHÉT