Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1996-08-16 / 33. szám

A Szervátiuszok k. Tisztelt álomépítői gyülekezet! „Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket, / faragjunk magunknak is­tent, aki nem hagy cserben soha!...” A mai nap világi igéje lehetne ez a Nagy Lászlói mondat abból az örökbecsű versből, ame­lyet Ady Endre andezitszobra láttán Sz­­ervátiusz Tibornak ajánlott egykoron. Nagy László — a törpegondolatúak mosolyai ellenére se féljünk ezt kimon­dani — valóban próféta volt: látott ben­nünket, ahogy most itt állunk a nekünk faragott isteni alkotások között, s meg­próbálunk nemcsak lélekben, hanem va­lóságosan is templomot építeni. E helyi ezerszeres okkal idézve Pás­­kándi Gézát, legszívesebben azt aján­lanám: énekeljük el a hallgatás zsoltárát. Mert abban minden benne van. Benne van, amit tudunk. Benne van, amit tudunk, de amit mégse mondhatunk ki. Benne van, amit csak sejtünk. S benne van, amit nem is sejtünk, még­is meg fog történni velünk. Miképpen megtörténtek mindazok, amikről addig azt hittük, ilyenek sohasem történhetnek. A hallgatás zsoltára illenék a helyhez és az alkalomhoz. Hiszen valódi ará­nyaiban úgyse mondhatjuk ki ennek a történelmi görcsű napnak a jelentéseit. Mellékkörülményeket, díszleteket jelez­hetünk: históriai műtőket felcserekkel, akik érzéstelenítés nélkül végzik a dara­bolást azokon, akiket épp ez a műtét betegít meg igazán. Háromnegyed évszázada már a hall­gatás zsoltára mondja rólunk a legtöbbet. S nincs, aki megtörje a csendet. Európa és a nagyvilág fényes csillám­termeiben kel­lene ezt megcselekedni, nem itt, az átlel­kesített fák és kövek között. Eljött rá az idő! Addig azonban marad legfőbb éne­künk a hallgatás zsoltára. Ez illik az alkotásaikban itt szereplő fő személyekhez, Szervátiusz Jenőhöz és Szervátiusz Tiborhoz is. Talán nem én va­gyok az egyetlen ebben a gyülekezetben, aki e némán beszélő szobrok láttán úgy véli, alkotóik írók, költők is lehettek vol­na. Egy balladás világnak írói, költői. A hallgatás korában választották a néma kibeszélés művészetét. Épp azon paran­csolat szerint, amelyet Nagy László oly mélyen megértett — idézzük újra: „Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket, / faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!...” Egy eldugott budai utcában már évek óta él egy hallgatag keleti herceg. Az ut­cának talán nem is volt neve, vagy ha volt, jelentéktelen lehetett; házak se régen áll­nak benne. Ez a hallgatag keleti herceg egy szép napon fatáblát szögezett ki a sa­rokra. Az állt rajta: Csíksomlyó utca. Ma már hivatalosan is az. Igaz és egyben jelképes történet: te­remteni a semmiből. Jelet hagyni, s min­dig olyat, amely nem egyetlen embernek a foglalata. Ez a valóságosságában is jelképes történet Szervátiusz Tiborról szól. Nem a szobrászról, hanem az emberről. Az erdé­lyiről. A magyarról. Nem véletlen, hogy az imént Páskándi Géza jutott róla az eszembe. Sem a magyarországi, sem a romániai gondolkodók többsége nem nézett igazán szembe legújabb tragédiáink egyikével, a megállíthatatlannak bizonyuló exodusz­­szal. Nem is magával a kivándorlással, a gyökerek kitépésével és átültetésével, ha­nem azzal az erkölcsi romlással, amely ennek a nyomában jár, s még inkább azzal a romlással, amely ennek az exodusnak a talajt előkészítette. Amikor egy hűvösvölgyi házban elő­ször találkoztam a már erősen beteges­kedő Szervátiusz Jenővel, arra láttam példát, hogy a szálfák nem bírják ki az EZAHÉT

Next