Bihari Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-01 / 205. szám

Az 'Hr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Meg ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig. (23. zsoltár) II. évfolyam, 205. szám Nagyvárad, 1991. szeptember 1. vasárnap 8 oldal, 6 lej JAJ, NE HÁTRA, JAJ, ELŐRE! „— Mikor érünk oda? — Az kérem attól függ, hogy milyen irányba men az ember, oszt milyen sebességgel...“ Az autópályán száguldó fehér Chalenger vezetőjének feltűnik, hogy a dzsessz-koncert közvetítését megszakítva egy zaklatott és sürgető érces bariton többször megismétli a felhívást: „Figyelem! Egy közveszélyes őrült száz mérföldes sebességgel, a forgalommal szemben hajt." A fehér Chalenger vezetője elcsodálkozik: „Hogyhogy egy őrült? Hiszen mindenki szemben jön!“ Kisfiam életveszélyben van, mert önfeledten hátrálva szalad és aggódva rászólok: „Mindég előre menj!" „Az merre van?“. — kérdi ő. A legegyszerűbb meghatározáshoz folyamodom: „Az orrod után menj!“, de arra gondolok: abba az irányba, amerre normális testhelyzetben, anélkül, hogy gerincedet — haszonleső szándékkal, kiutat keresve, sandán a mellékösvényre lesve, a megfutamodást latolva — elferdítenéd, a tekinteted néz; arra, ahonnan a szembejövő az arcodat látja, amerre szívdobbanásod hangját kergetheted. Kisfiam eltöpreng, játszani is elfelejtés tekintetében felcsillan a megértés tanácstalan emberi szomorúsága: „Ha megfordulok, akkor erre van az előre, mert ott lesz az orrom.“ Elmondanám neki, ha nyiladozó eszével és lelkével felfoghatná, hogy tulajdonképpen becsaptam, hiszen az előre sokkal több, drámaibb és kockázatosabb annál, hogy az orrunk után megyünk. Fogadalmat teszek (jaj, csak el ne felejtsem, jaj, csak legyen még erőm és hitem a kellő pillanatban), hogy az öntudatra ébredésének legelső percében, mint örökséget és útra valót, mint tanácsot és parancsot, mely egy életre szól, elmondom néki: az előre ott van, ahonnan a szembejövő az arcodat látja, amerre szívdobbanásod hangját kergetheted, ahova nem babérokkal, hanem a tisztesség töviskoszorújával vár a minden érdemet jutalmazó élet, ahol az út végén találkozhatsz önmagaddal, mert menet közben nem veszítetted el magad. Az előre ott van, ahol jó ellenségeid és hű barátaid mindig várnak, a hátra pedig ott, ahol vélt barátaid elárulnak, ahonnan lopakodó, gyáva ellenségeid beléd mártják a pengét. A hátra mindig ott van, ahol arra készülnek, hogy cserbenhagyjanak. Kicsi vagy még, bimbója csupán annak a csodának, amit embernek nevezünk, még csak törékeny ígéret arra, hogy mása leszel annak, aki saját képére teremtett, ezért ha megyünk az úton most meg fogom a kezed. Szeretném hinni, hogy az előre arra van, amerre én vezetlek. Jó volna biztosnak lenni abban, hogy nem tévesztettem el az irányt és nem tértem le az útról, még akkor sem, ha mindenki szembe jön és közveszélyes őrültnek hisz minket. BOKOR ANDRÁS Átrajzolják a térképeket O Európa, határok nélküli, frissen egyesített vén kontinens! Csodás álom, mely egyre messzebb úszol a valóság sáros talajától, mármár eltűnsz a messzeségben! Pedig milyen szépen kitaláltak a civilizált világ bölcs politikusai! Úgy gondolták, hogy az ideológiai szembenállás felszámolásával, valamint némi gazdasági injekció-kúra nyomán, a kommunizmus sújtotta keleti részek felzárkóznak a Nyugathoz, és akkor az államhatárok jelentősége alig valamivel lesz több a nullánál. Addig azonban stabilitás kell. Ezért az összeurópai értekezletek dokumentumaiban (legutóbb az 1990-es Párizsi Charta előírásai között) ott szerepel a szigorú parancs: a jelenlegi politikai térképen változtatni tilos és életveszélyes! Okosan kifundálták. Ki törődött olyan csekélységekkel, hogy a két világháború utáni békeszerződések rosszul választották el egymástól az országokat? Nagyhatalmi önkény, pillanatnyi konjunktúra, a vesztesek megrendszabályozása — mindez számításba jöhetett akkor, csak éppen sok kis nép és nemzetiség érdekeit vették semmibe a közép-kelet-európai rendezések során. Továbbá: kinek jutott eszébe prognózist készíteni a hatalmas föderációba tömörített szövetségi köztársaságok jövőjét illetően? És a közös Európai Ház elméleti megalapozásánál nem számítottak arra, hogy az utóbbi évek részegítő szabadságszele nemcsak az emberi jogok országon belüli restaurálására, hanem az igaztalan határszokások helyreigazítására is buzdíthatja a kommunizmustól búcsúzókat. Most pedig itt állunk a darabokra szakadó szovjet és jugoszláv állam szomszédságában; az egyik szemünk nercet, a másik pedig sír. Mert milyen gyönyörű az, hogy a kis baltikumi népek, az ukránok, a besszarábiaiak, a beloruszok, a grúzok, a horvátok, meg a szlovének most mind meg akarják teremteni független államaikat! De ugyanakkor milyen szomorú, hogy a Nyugat értetlenül bámulja az egészet: észleli a meghirdetett stabilitás összeomlását és így inkább a régi struktúrák megőrzéséhez szeretne segítséget nyújtani, de ugyanakkor megretten a népakarat elítélésének perspektívájától. Szívmelengető, hogy a kommunizmus erőszakos terjesztésére épült szovjet birodalmat immár az imádság sem tartja össze! De vajon mindenkinek jó az, ahogyan a köztársaságok függetlenné válása végbemegy? A moldáviai gagauzok és a grúziai abházok érdekeire odafigyelnek-e majd az új államalapítók? Vagy ott is vérzivataros idők következnek, akárcsak a horvátországi önállósodás folyamatában? És az idővel mindenki által elismert kis országokban nem szül majd az állampolitikává magasztosult nacionalizmus olyan jogi abszurdumokat, mint a szerbiai nyelvtörvény? (Mintha Ceausescu kísértete súgta volna a belgrádi honatyák fülébe az ötletet: tiltsák meg, hogy például Novi Sad városát az ott élő magyarok Újvidéknek nevezzék.) Végül is elképzelhető, hogy az egységes Európához vezető úton előbb az aprócska nemzeti államok felépítésén kell túlesni. Ám akkor számítsunk rá, hogy a gátjaitól szabaduló nacionalizmus áradata is átvonul majd sokat szenvedett térségünkön. Ne tápláljunk illúziókat: a vasfüggöny lebontásához évtizedek voltak szükségesek — a sok keleti határ légiesítése sem lesz gyerekjáték. NHL MANN OTTO Garai Gábor: BIZALOM S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, és ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítnek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be, akkor se mondom, hogy nem érdemes? Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet. — De csöndes szóval, eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárult kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú, ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csald tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak! Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból, ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel! Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatás«», s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását. De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint a mammut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök. S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épült s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül. Kusztos Endre: Kettös fa VH.