Fejér Megyei Hírlap, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-07 / 262. szám
HAYDN „Gyermekszimfónia99 vagy a proletár hangverseny Az alábbiakban közöljük a nemrégen elhunyt kiváló zenekritikusnak, a székesfehérvári születésű Tóth Aladárnak egy 1919-ben írott hangverseny kritikáját. A tudósítás az Eszme című „szociális kultúrlap” első számában jelent meg, amelyet Székesfehérváron adtak ki, 1919. május 1-én. Itt nem magáról a szimfóniáról, Haydn végtelenül ötletes, friss alkotásáról lesz szó. Ez a szimfónia helybeli előadása révén lett számunkra különösen érdekessé. Húsvét hétfőjén délután mutatták be proletárhangversenyen, itt Fehérváron, az első igazi proletárhangversenyen, amelyen a munkászubbonyok is képviselve voltak. Mi úgy találjuk, ez a koncert érdekesebb volt minden eddiginél. Szebb volt talán a műsora? Kiválóbbak a művészek? Műértőbb, figyelmesebb a közönség? — Nem, egyik sem. Hallott már Fehérvár világhírű művészeket is, nagyszerű műsorral, és bizony ez a tarka-barka publikum rendetlen sorokban, korántsem keltett olyan impozáns benyomást, mint az egykori frakkos, estélyi ruhákban csillogó burzsoá publikum. . De úgy gondoljuk, hogy az a ragyogás, azok a pompás toalettek voltak az igazi művészet térhódításának legveszedelmesebb ellenségei. Mi is nagyon szeretjük a szép ruhákat, de nem mint a hangversenyek szerves alkotó részeit. De csak tessék megkérdezni egy lipótvárosi ,,művelt” fícsurat, hogy szeret-e koncertre járni, bizonyára ilyenfajtaválaszt kapunk: „Tudod barátom, én roppantul szeretem a koncerteket. Jaj, tudod, az a Huberman! Az a Dohnányi! Az egy isten! Én igazán imádom a koncerteket. Körös-körül ,rep hők, ragyogó csillárok, a parfüm, a zene, ez mind valami isteni, stb.” Így beszélnek a lipótvárosiak, de így beszélnem a fehérváriak is. Mert a koncert-,, járó burzsoá világban van egy divat, melyet leghelyesebben úgy nevezhetnénk, hogy: élménycsinálás. Ők nem képesek egy zenedarabot magában élvezni (még ha megvan a zenei intellektusuk hozzá, akkor sem), ők mindenből, nem bánják, ha az akár az Apassionata szonáta is, olyan biedermayer-ízű élményt csinálnak, amelyről igen hatásosan lehet mesélni a zsúrokon, amikoris a szellemes elbeszélő teljesen összekeveri a ,,cuki” Dohnányit, és a nagyszerűen sikerült Apassionatát, a mellette ülő X-kisaszszony gyönyörű selyemruhájával, vagy az Y-úrhölgy „edit" csipkéivel. Milyen más volt a húsvéthétfői proletárhangverseny közönségének proletár része. Ennek a lelkülete nem volt „kifinomodva”, és nagyon örültem, mikor a helybeli zeneigazgató nagyobb sikert aratott Hubay egyik csárdajelenetével, mint a Dvorzsákhumoreszkkel. Bezzeg nem így járt volna egy burzsoáhangversenyen, ahol a fiatal lánykák, vagy huszártisztecskék borzasztóan iparkodnak istenadta érzelmeiket mindenféle édeskés, bájosan melankolikus dallamocskákba gyömöszölni. Milyen más volt az a ragyogás, amely felcsillant a proletár szemekben, mikor egy-egy magyaros motívum, egész közelről érintette fogékony lelkületüket. Itt több megértést kereshetünk, mert itt van friss erő, még nyers, de tiszta, telivér, ha nem is érti még Beethovent, de a Hubay „csárdásjelenetet” meg tudta hallgatni az érzésnek olyan bátor erejével, olyan őszinte hevével, amilyenre a régi burzsoá publikum sohasem volt képes. Meggyőződésem, hogy ez a proletárközönség előbb fog eljutni a lángeszű Bartók Béla szerzeményeinek valódi megértéséhez, mint az elkényszeredett, finnyás ízlésű, csenevész-biedermayer poézisú burzsoá hallgatóság. Mikor Haydn gyermekszimfóniájához gyülekeztek a pódiumon a szereplők, fiatal lányok és kisfiúk közöttük, nem tudtam egy reminiszcenciától megszabadulni. Itt volt nem is olyan régen a városi színházban egy műkedvelő bábjáték és koncert, ahol úrilányok és fiúk kaptak társadalmi állásuknak pontosan megfelelő szerepeket. A papák és mamák illusztris társasága töltötte be a nézőteret, keresve az alkalmat, hogy hozzádörgölőzhessenek a szintén méltóan képviselt arisztokráciához. Nincs ebben semmi rossz, szép is volt, jó is volt, sőt „jótékony célra” is szolgált, csak ott van a baj, hogy ebbe a társaságba belecsöppent a legfiatalabb magyar zongoraművész generáció kétségkívül legtehetségesebb tagja: Merson Miksa. Valahogy borzalmasan nem illett oda. Pedig „nagy sikert” aratott, roppantul megtapsolták (persze főleg a karzatra szorult egy pár zeneértő). De annyi bizonyos, hogy vajmi kevesen tudták a nézőtéren, hogy azt az értéket, melyet azon az estélyen Merson képviselt művészetével, egy egész világ választja el a táncoló, csacsogó, magukat (igen kedvesen) mutogató úrilánykák és fiuk babajátékától. Legtöbben csak annyit tudtak: műsorszám mindegyik egy jól sikerült társadalmi estélyen, amelyből „a szereplők is csak profilírozhatnak”. Csakhogy most tessék elképzelni, hogy a komoly művésznek ilyen hallgatóság kereteibe kellett beleilleszkedni! Mert ha nem voltak „összeköttetései” a „társaságban”, akár éhen is halhatott. És ez a publikum meri még jajgatni: „Mi lesz a művészettel, ha mi nem prózoljuk”!! * AHaydn - gyermekszimfóniában is gyermekek szerepeltek, de örömmel állapíthatjuk meg, hogy ennek a proletárhangversenynek nem volt „társaságbeli” jellege.. .. nem volt egy kiválasztott néposztály zsúrja. Mikor a szimfónia megkezdődött, a kakukk, a pitypalatty stb. hangjaira tiszta öröm és vidámság ült ki az arcokra: öröm és vidámság, mely gyermekesen naív, talán kissé áhitatosan megilletődött, szóval ugyanolyan, mint amilyen Haydn zenéjéből sugárzik. Még soha az előadott darab és a hallgató közönség nem volt ennyire egy, még soha zenedarab tisztább hatást nem keltett Fehérváron. A kismartoni „Kapellmeister" belénk plántálta szívéből mindazt a gyermekes áhitatú, de törhetetlen hitet és bizalmat, mely zenéjében megszólal, a hitet és bizalmat a boldog jövőben! Tóth Aladár —-Ia ■ 8 t , rfiffsütáttssaifcn SSsBBBVg Műteremsarok *ZM félvítt festőművész — Mesterem Borsos Miklós volt. Nem lettem szobrász, mégis sokat tanultam tőle. Tőle tanultam meg elsősorban a kis dolgok szeretetét. Ahogyan ő egy követ a kezébe vett, ahogyan örülni tudott a formáinak, simaságának, ahogyan behatolni próbált általa a természet titkaiba... M. Tóth István székesfehérvári festőművész és pedagógus, rajztanár. A Borsos Miklóstól tanult „kis dolgok örömét” szeretné átplántálni tanítványaiba. Régi tanítványai — s gondolom, mostaniak is — élményként tartják számon óráit. — Az emberek boldogtalanságát sok esetben az okozza, hogy a kis dolgokban nem találják meg az örömet. A gyereket meg kell tanítani örülni. Szeretném tanítványaim szemét kinyitni a világra és ezt nem lehet elég korán kezdeni. Ha ezt megérezték, megtanulták és megértették, már magukkal viszik az életbe. Feladatom „látni tanítani”, ezen belül szeretném megkeresni és alkalmazni azokat a módszereket, amelyek minél több apró öröm-élményt nyújtanak. Nem rajzoltatom agyon őket, hanem igyekszem felhívni figyelmüket a környezetükben lévő tárgyakra, azok formai, színbeli szépségeire, esztétikai funkciójára. Nem leadni kell az anyagot, hanem a gyerekből kibányászni azokat az értékeket, amelyek mindegyik egészséges gyerekben megvannak. Azt szeretném, ha a gyerek az óráimon nem szenvedne, nem kínlódna, hanem örömmel és felszabadultan rajzolná azt, amit lát, észrevenné azt, ami szép. — Milyen képesség szükséges ahhoz, hogy az ember a szépséget észrevegye? — Általános vizuális kultúra. A művészet vonatkozásában azt szeretném elérni, hogy egy-egy alkotás szemlélésénél felfigyeljenek arra, hogy az egyiknél a forma, a másiknál a szín, harmadiknál a rend a domináns, a lényeget kifejező eszköz. Magam úgy vagyok a modern művészettel, hogy vizsgálom, szinte vallatom. Azt is mondhatnám, felteszem, mint egy-egy mikrolemezt: odaülök elé, hagyom, hogy hasson. Így voltam Orosz János kiállításával is. Többször ültem be a képtárba képei elé és „lehallgattam” egy-egy tablóját. — Ön nemcsak a fiatalok nevelésében vesz részt. Nemrégen Polgárdin rendeztek beszélgetést, képeik közöt. — Igen, festőművész kollégáimmal, Ballagó Imrével, Kiss Istvánnal kimentünk Polgáréiba és kivittünk magunkkal néhány képet is. Ennek kapcsán azután elbeszélgettünk néhány emberrel képeinkről, a művészetről általában. — Milyen tapasztalatokat gyűjtöttek? Művészeti kérdésekben még nagyon sok tennivalónk van, a felnőttek „hátrányos helyzetben” vannak — hiszen mikor tanultak volna meg műalkotást szemlélni? Ugyanakkor van egy téves szemlélet: ha már valaki életében látott néhány képet, úgy érzi, hogy ítélni is tud felette. Pedig a képeket legalább annyira meg kell tanulni „olvasni”, mint a betűket. Sőt. Ez még összetettebb folyamat. Nagy az esztétikai analfabetizmus; aki bizonyos művészeti ismerettel, élményanyaggal rendelkezik, annak a számára is Munkácsy a non plus ultra, a csúcs. Tovább lépni nem tud, mert nincs meg hozzá a vizuális, látási kulturáltsága. Tárgyi formát keresnek a műben, az absztrahált vagy csak részben „átírt” forma nem meggyőző számukra. S micsoda ellentmondás van például egy gyerek zenei és vizuális kulturáltsága között! Szolfézst tanul, beat ,dallamokat penget a gitárján, ugyanakkor század eleji képek tetszenek neki. Ezt az ellentmondást át kell hidalnunk. Mégpedig valami olyan zseniális vizuális reformmal, mint Kodály zenepedagógiája. M. Tóth István képein — egy közülük a ma nyaló tárlaton is látható lesz — a táj a főszereplő. Képeire nem mondják azt, hogy „érthetetlen”. Világosan, színes mesélő kedvvel beszél a sukorói dombhajlatokról, a Velencei-tó szürkeségéről. Szívesen foglalkozik az emberi arccal. Megvallatja, keresi — s feltárja — lényeges vonásait. — Egy-egy korszak művészete mindig kitermel egyegy hatalmas művészt, akik mint a vulkánok, eget földet megremegtető tűzzel rendelkeznek. De az sem közömbös, aki naponta csak egy kicsi tüzet ad . .. Ez a művészi alázat termékeny forrás. M. Tóth Istvánt, azonban, kicsik és nagyok művészetre nevelőjét találóbban jellemzi, amit egyik ismerője mondott róla: „Védőügyvédnek kellett volna elmennie. Védőügyvédnek a művészet múzsája meller’ Torday Aliz (M. Tóth István rajzai.) ÁGRÓL-ÁGRA FALUSI KÖRKÉPEK PERKÁTA A szocialista mezőgazdaság fejlődése — ma már a gyakorlat igazolja az elméleteket — igen sok olyan problémát vetett fel és tisztázott falusi társadalmunkban, amelyre korábban hitetlenül gondoltak a közvetlenül érdekeltek. Az utóbbi hónapokban a megye községeinek majdnem felét, bejártam, megnéztem mindenütt a tsz tevékenységet, tájékozódtam a községvezetőknél, vajon hogyan fest 1968-ban a lakosság foglalkoztatási helyzete, van-e fölmérhető munkanélküliség, vagy munkaerőhiány a faluban. E tekintetben gondot nagyrészt csak a téli foglalkoztatás, főként a nők dolgoztatása jelent, ahol ilyen problémákkal küzdenek, mindenütt megemlítik, de, hogy nagy általánosságban hogyan fest a mezőgazdaság fejlődése következtében létrejött munkaerő-gazdálkodás, annak talán legvilágosabb megfogalmazásával Perkátán, Szabó András népfront-elnök előadásában találkoztam. Azt mondja Kenyér József tanácselnök szobájában, a falu, s ezen belül a két tsz mai életével foglalkozva, hogy a gépesítés fejlesztésével — s a továbbiakban még inkább — ugyanannak a területnek optimális megművelésére jóval kevesebb emberi munkaerőre van szükség, mint amikor kézzel kellett dolgozni, s ez a tény merőben megváltoztatja a képletet, amely szerint korábban fogniuk kellett a munkaerőket a közösben. Ma már— mondja a népfront-elnök — ott tartunk, hogy egyes szűklátókörűek nem is nézik szívesen a gépet, mert amint mondják, elveszi tőlük a munkát. Egészen természetes tehát, hogy a szükségtelenné vált emberi munkaerőt másutt kell foglalkoztatni, melléküzemágakat kell szervezni, a községekbe csalogatni az iparüzemeket, vagy máshová küldeni a dolgozni vágyó embert. Ez itt a községvezetés egyik igen jelentős gondja e pillanatban. A két tsz munkaerő-szükségletén kívül télen-nyáron 250—300 nőt, férfit tudna itt foglalkoztatni akármilyen iparüzem, ha fiókot létesítene a községben. 1969-ben elkészülnek az új iskola tervei Perkáta lakossága közel jár az ötezerhez, a vezetők, az emberek problémáik fölvetésénél hangoztatják is, hogy egy ötezres községnek ez kellene — az kellene, nem fokozzák túl az igényeiket, de az ötezer ember paritásában terveznek, építenek, ennek a tömegnek igényeihez igazítják elképzeléseiket. Itt van például a 660—670 gyermeket befogadó iskolájuk, a hajdani Hunyadi kastély, ez már nem felel meg a korszerű igényeknek, reménykednek abban, hogy 1969-ben végre elkészülnek az új iskola terveivel. Pedagógus létszámuk 27 fő, s négy óvónő gondozza, neveli a perkátai apróságokat, a régi elavult zárdaépületben. Ezzel szemben van 12 szolgálati pedagógus lakásuk, az óvónők is szolgálati lakásban laknak, s régi vágyuk teljesül azzal, hogy a kastélyban több mint kétmillió forintos költségvetéssel újabb nyolc pedagógus lakást képeznek ki, hogy az oktatókat helyhez kössék. Ugyanakkor nem felel meg rendeltetésének az 1945-ből származó művelődési házuk, ennek fenntartására nem kapnak támogatást, abban reménykednek, hogy a mozi felújításával megfelelő helyiség áll majd rendelkezésükre a nagyobb rendezvények, ünnepi műsorok befogadására, sőt színházi előadásokra is. Korszerű, szép könyvtár , hogy a pozitívumok-negatívumok arányosan váltsák egymást Perkáta mai körképében, nagy elismeréssel kell megörökítenünk a falu közkönyvtárának helyzetét Igényes, szép tábla az épület falán, belül rangos szabadpolc-rendszer és kultúrált, modern berendezés. Ilyen könyvtárakra lenne szükség a megye minden községében, s ■« Fejér megyei Hírlap Csütörtök, 1968. november 1.