Fejér Megyei Hírlap, 1972. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-15 / 191. szám

Kedd, 1972, augusztus 15. ■HÍRLAP­ EQY DIÁKLÁNY Megdicsőülése és megaláztatása PROLÓGUS. Az a diák­lány, aki a történetet elbe­szélte, telkemre kötötte, nem mondhatom el senkinek. — Jó — bólintottam, és a kérésével rímelő verssor ju­tott eszembe. Elmondom hát mindenkinek. Újságíró vagyok, ez a dol­gom. Egy éve „titkom” ez a tör­ténet, ismerem az iskolát, a kollégiumot, ahol lejátszó­dott. S hogy nem nevezem meg a szereplőket, annak csu­pán az az oka: nem a feddés az­­írás célja, inkább az oku­lás. A TÉMA. Marika azóta nép­művelő főiskolás lett, bár so­kan intették, hogy... nem pálya az. De ő konok az elha­tározásában, akár az igazá­ban. Éppen érettségire készült, amikor megtudtam különös megdicsőülését és megalázá­sát. Míg beszélt, arcát figyel­tem, a szépségnek és csúnya­ságnak azt az érdekes keve­rékét, mely egyes embereket oly vonzóvá tesz. Kissé mon­­golos arcában zöldes-szürke szem — az őszinteség tükre. Marika pusztai lány, jellemé­ben a természethez hasonlít, nem tud színlelni. Igazában kétszer sebezték meg. Nem annyira fájdalmasan, mint inkább elgondolkoztatóan. — Mi volt az első? — Ötödikes elemista vol­tam, amikor iskolai dolgoza­tot írattak szülőfalum fejlő­déséről. Én a pusztáról írtam, pusztánkon meg elmaradott­ság volt. A tanár azt mondta: jó a dolgozat, de ...jobb ha kitépem a lapot az irkából... Aztán megírtam a község fejlődését, amihez semmi kö­zöm sem volt. Ma sem tudom, miért nem maradhatott a fü­zetben az az írás? — És a második sérelem? — Hát... miután megje­lent az a cikk, amit a kollé­giumról írtam. Mondanivalója igaz, mint az egyszeregy. Lé­nyege az volt, hogy a kollégi­um ne rendezzen olyan ünne­pi évfordulókat, amit az is­kolában már megtartottak. Valamit kétszer hallani nem­csak időrablás, de unalmas is. Egyszóval: rossz pedagógia. Mi, diákok ebben az esetben szinte úgy szerepelünk, mint „eszköz” az öncélú rendezvé­nyek közönségéül... Hát ezt írtam meg. Abban az időben jelent meg a párt ifjúságpolitikai határozata, mely — többek között — az önálló véleményt, az önálló gondolkodást, a nyílt szókimondást kérte számon a fiataloktól. Marika komolyan vette a határozat bíztatását, hitt szavaiban, mert gondola­tait teljesen magáénak érezte. A KONFLIKTUS. A diák­lány írása szenzációt jelentett, mind a kollégiumban, mind az iskolában. Felkavarta a megszokott életet. Természe­tesen, ellenkező hatást váltott ki itt és amott a tantestület­ben. — Az osztályban az egyik tanár felolvastatta a cikket, s gratulált hozzá. Osztálytársa­im megtapsoltak. Mint vala­mi ünnepelt, úgy éreztem ram... Később levelet kap­tam egy másik kollégiumból, a fiúk dicsérték, hogy... vég­re valaki meg merte írni a diákok véleményét. A kollégium pedagógusai­ban merőben más hatást vál­tott ki Marika cikke. Behívat­ták a nevelőszobába, hogy „megneveljék”. — Szóltak, hogy menjek be. Megkérdezték, hogy én írtam-e ezt a cikket, és így írtam-e? Mondtam: igen. .. Az igazgatónő összehasonlí­totta a piszkozattal, minden stimmelt. Kérdezte, hogy mi­ért nem ellenőriztettem, mi­előtt elküldtem volna. A ne­velővel közösen megírtuk volna, s akkor nem szégyen­­nítettem volna meg a kollé­giumot. .. És pont én követ­tem el, akiben legjobban bíz­tak, aki a legtöbb „pluszt” élveztem a kollégiumban. Vé­gül azt mondta: ez minősíthe­tetlen magatartás, én vagyok a pedagógia csődje! Marika itt elhallgatott, mintha az eset felidézése is­mételten megdöbbentené. Kis idő múlva tovább faggat­tam: — És maga ezt hogyan fo­gadta? — Kirohantam a nevelő­szobából, s úgy hiszen, jól kibőgtem magam. Idegileg ,kikészültem, élete­m­ben elő­ször vettem be altatót. Más­nap nem mentem iskolába. Egyik tanárom érdeklődött a lányoktól, miért hiányzok, s arra kérte társaimat, ne hagyják, hogy elkeseredjem. Eddig a történet, melyben a cikkíró diáklány egyfelől megdicsőült, másfelől meg­aláztatok. TÉNYEK. Vizsgáljuk meg hogy valójában milyen diák volt Marika, a „pedagógia” csődje? Amint mondtam, pusztai lány, aki szerény életkörülmé­nyek között, a szegényember tisztességében, szorgalmában nőtt fel. A középiskolában minden évben négyes általá­nos osztályzata volt. Három évig kollégiumi kultúrfelelős, két évig a diáktanács tagja, vállalta egyik szakkör titkári tisztét. A tények logikája arra en­ged következtetni, hogy Ma­rika példás diák volt. Szor­galmas tanulása mellett azt a többletet nyújtotta, amit úgy nevezhetünk: közéleti tevé­kenység. önkéntelenül kikívánkozik a kérdés: Marika-e a „peda­gógia csődje”,­­ vagy in­kább az a tény, hogy azt mondták neki: ő a pedagógia csődje?! KÉRDŐJELEK Ami régeb­ben történt — a múltta. Az ügy nem érdemel helyszíni vizsgálatot, de — úgy vélem — annál inkább önvizsgálatot feltételez. Nem csupán az érintettek számára, hanem mindannyiunk számára. Az iskolai élet demokratiz­musáról van szó. A nevelés­ről. Arról, hogy milyen em­bereket nevelünk, mennyire ápoljuk igazságérzetüket, mennyire bátorítjuk önálló vélemény­mondásukat. A történet — bár kényes területet érintő — nem ko­mor, sőt benne a diákélet konfliktusainak megmoso­lyogni való bája. Valahai mégis elgondolkoztató benne. Éspedig: 1. Ez a valójában természtes tett (az őszinte hangú cikkírás) hogyan vált­hatott ki ily erős visszhangot diákok és tanárok között egyaránt? Mintha szokatlan lenne a „kritikus hang”. 2. A fiúk levele, melyben a bátor­ságot dicsérték, azt sejteti, hogy egyrészt ritka az ilyen „bátorság”, másrészt pedig nem egyedi eset a diákönkor­mányzatú kollégiumokban ez a „csendre­ intés”. Ismétlem: mindezek csupán­­ kérdőjelek. Nem saját kinyi­latkoztatásaim. Nem az én bűnöm, hogy a tények állítá­saiban, logikájában mindig benne rejtőzik — a kérdőjel. Ez inkább a tények bűne. Balogh Ödön „Hidegzónák” A Szergej Lazo nevű szovjet hűtőhajó 15 hónapos tengeri útra indult az odesz­­szai kikötőből. A Fekete­tengeri Hajózási Vállalat­nak több ilyen hajója van: az ilyen típusú hajók 2000 tonna gyümölcsöt és más, gyorsan romló árut szállíta­nak. A hajó hűtőházában nyolc különböző hőmérsék­leti zónát hozhatnak létre. A hűtőhajóknak a külföldi bérlők körében is nagy sike­re van: a Fekete-tengeri Hajózási Vállalat hajóbér­leti szerződést kötött az Egyiptomi Arab Köztársa­ság, Olaszország és Ausztrá­lia cégeivel. „VELENCEI NYÁR" Néptáncfesztiv" Kápolnásb­réken­ gyei Művelődési Központ munkatársa elmondotta, az idei néptáncfesztiválon lét­számban nagyobb, műsorvá­lasztásban igényesebb, tánc­­technikailag felkészültebb együttesek érkeztek, mint ta­valy. A találkozó igazolta, hogy helyes volt bemutat­kozási fórumot teremteni a népi együttesek középmező­­nye számára, ugyanis ez nagyszerű szakmai tapaszta­latcsere, illetve lehetős­­ egy­­más táncainak, munkájának megismerésére. A zsűri dicsérte a pákozdi­­ak produkcióját, mivel majd­nem eredeti néptáncot mu­tatott be, s a „derékhoz” tar­tozó együttesek számára az a legfontosabb, ha a néptánc „anyanyelvén­” nőnek fel. Délelőtt tartották a szak­mai jellegű bemutatókat, délután pedig a díjazott együttesek és az abai, a Je­női a táci ...Röpülj ipává” kö­rök léptek színpadra. Közis­mert a táciak és abáiak nagyszerű, népi ízt nyújtó műsora. Legfiatalabb a jenői „Röpülj páva”, mely ]í ••-■’gé­ben a Jenői lakodalmast mu­tatta be. Előadásuk az erede­tiség erejével hatott, annál is inkább, mivel a faluban — az öregek­­hagyományőrzése folytán — még él a folklór, a játék belülről jön. A kö­zönség lelkes tapssal és virág­­csokorral jutalmazta műso­rukat A fesztivál, zsűrije az aláb­bi együtteseket díjazta: Első díj megosztva a fehérvári Úttörő­ház tánccsoportjáé és a nagykátai együttesé. Má­sodik díjjal jutalmazták a mezőfalvi és a pákozdi együttest, harmadik díjat kapott Pét tánccsoportja. A pontos interpertálásért járó díjat a kisbéri és a pápai együttes vezetőjének ítélte a zsűri. A tóparti nyár kulturális életének egyik látványos sok­színű eseménye a néptánc­fesztivál. Kápolnásnyéken vasárnap hét tánccsoport és három „Röpülj páva” kör mutatkozott be. Megyénkből a pákozdi, mezőfalvi, a szé­kesfehérvári Úttörő­ház népi táncosai, meghívott vendé­gekként pedig pápai, péri nagykátai és kisbéri táncosok mutatták be műsorukat. Amint Ásó István, a Me­ Hiánypótlás Az elmúlt hét végén harminckilenc du­naújvárosi család költözött új otthonba, örvendetes eseményre utal a hír. A la­kásátadás társadalmi fontosságú ügy, s bár ezúttal csak harminckilenc család a közvetlenül érdekelt, tulajdonképpen mindannyiunk érdekéről van szó. A kulcsátadás pillanatai meghatóak, még annak is, aki ezúttal nem érdekelt, hát még az új lakástulajdonosoknak. Hiszen a társadalom nyújtotta támogatáson túl, több éves szorgos munkára van szükség ahhoz, hogy megteremtsék az új — számtalanszor végleges — lakásba költözés feltételeit. Az átadott kulcs nem egyszer az új élet kezdésének szimbóluma, hiszen a szűkös, kellemetlen emlékű albérletek számolódnak fel, megszűnik a munkás­szállás és a távoli otthon közti ingázás, és az egyetlen kis szobába zsúfolt család fellélegzik. — Végre tágas otthonhoz ju­tottunk ! Dunaújvárosban harminckilenc családfő várta csütörtök este ezt a pillanatot, hogy kezében érezze lakása kulcsát. A kulcsátadás azonban elmaradt ezen az estén. Egy nappal később már mindenki költözhetett, lényeges határidő módosítás tehát nem történt. A késedelmet az okozta, hogy a házban több mint száz apró, kijavításra váró hi­bát találtak, s e hiánypótlások előtt a be­ruházók nem engedhették meg a beköltö­zést. Kétségkívül helyes volt a beruházók részéről, hogy a kivitelezőt hiánypótlásra kötelezték. A lakók bizonyára maguk ró­nák fel a későbbiekben, ha valamilyen hi­bát észlelnének. Szerencsére nem gyakori eset, hogy a kitűzött határidőben nem történik kulcs­átadás. A ritka kivétel mégis szót érde­mel. Annál is inkább, mer az említett na­pon többen bútorokkal megrakott teher­autóval érkeztek, ugyanis nyomukban már ott volt az albérlő utód. Egy idős házaspár pedig csöndesen és szomorúan hallgatott, egyikük tolókocsiban ült és csak ennyit jegyzett meg: — Nekünk semmi sem sike­rül. Egy fiatalasszony pedig idegesen szá­molta „kicentizett” pénzüket, mert mi lesz, ha kárbavész a megrendelt szállítókocsiért kifizetett összeg. Egyébkén azóta már berendezkedtek a lakók. Nem lesz bár igazuk azoknak, akik a szóbanforgó házban nem tudják elfelej­teni az első nap keserű perceit, de hogy lesznek olyanok, akik évek múltán a kel­lemetlen, bosszús perceket emlegetik első benyomásként, az biztos. Az életszínvonal emelése, amelynek egyik fokmérője a lakásgondok enyhítése, politikánk fontos része. Minden egyes la­kásátadás tulajdonképpen e politika va­lóra váltását jelzi. Nem lehet tehát kö­zömbös, hogy milyen módon tudatosítjuk e politikai cél elérését. S. E. István király­­ álotalapul Balázs György regénye 7. Leszerszámoztak, aztán azt mondja az öreg: — Látjátok azokat a hida­kat? Azok szolgálnak ma va­csorára. — Magasan vannak azok, bátya — szólt Bival. — S­ebbij, lejönnek, ha hí­vom őket. Nem hitte Bival, de Vajk is kételkedett. Az öreg azon­ban fogta íját, tegzéből ki­markolt egy pár madárnak való nyílvesszőt, meg egy fur­csa nyilat: hegye helyén ró­ka combcsontj­ának gömbö­lyű felső vége volt rajta, két helyen kifúrva. Ezt a vesz­­szőt illesztette íjára, jól meg­húzta, és kilőtte — egyene­sen felfelé fiz égbe. Sivított erősen a sípnak kifúrt csont a vesszőn, ahogy repült, az­tán újra sivított, ahogy visz­­szafelé hullott. A libák meg meghallva a sivítást, össze­kapták a szárnyukat, s egy­szerre mind lebuktak a vízre. Az öreg íján akkora már ott volt a másik nyíl, s egykettő­re, három lövésre négy liba feküdt a vízen. A szemfüles Bival gyorsan belegázolt a kötésig se érő vízbe, és hozta kifelé. Az öreg addig — mert arra is figyelt — elment ró­kacsontos nyiláért, ami tán százlépésnyire hevert a ho­mokban. — Sok madarat megkerí­tett ez már nekem, s fog is még — mondta. — A mada­rak sírt hiszik, héja csap rá­juk, azért ereszkednek a víz­re. Aztán szemügyre vette az el­ejtett libákat. Kettő kivérzett már, de a másik kettő csak a szárnyán sebesült meg; eze­ket odaadta Rivalnak: — Kötözd össze a lábukat, azt vidd haza az öregednek, tiszteltetem. De előbb eszel velünk ezekből. Szedjél ha­­­mar tavalyi száraz nádat, de jó sokat, és nedves ne legyen közte. Míg Bival ölszám hozta a nádat, az öreg felhasította a libákat, belüket elhajította, de a májukat félretette: egyiket Vaijknak adta, másikat maga kezdte enni amúgy nyersen. — Így a legjobb. Aztán egy kis szarutokból sót vett elő — ritka kincs! —, és a tollakban hagyott li­bákat belül bedörzsölte. A tó partjáról pedig vastag agyagot kerített, és betapasz­totta a libákat vele. Pár kar­­vastagságú faággal tüzet ra­kott, mikor jól égett már, rá­tette az agyagba csomagolt li­bákat, és nádat rakott a te­tejére. A nádat állandóan rakta, sistergett-pattogott a tűz a libákon. Időnként meg­kopogtatta késő fokával az agyagot, s egyszer azt mond­ta: — Jó már. Azzal kikaparta a parázs közül a két nagy agyagkölön­cöt, és pár marok vízzel meg­hintette. Szétrepedezett az ágyáig, és ott volt a liba meg­sülve, tolla nélkül, mert a toll beleragadt az agyagba. Misg alig homályosodott az idő. Gyorsan nekiláttak a pe­csenyének, és el is pusztítot­ták az utolsó falatig. — Reggel majd tojást sze­dünk. Vezetőjük szedelőzködni kezdett, mert hosszú az út gyalog hazáig, és másnap es­tig oda akart jutni. Az egész nap szótlan Vajk most meg­szólította : h­ölyved bátya két libát adott neked. Most éntőlem is kapsz valamit: vedd a csiho­­lókészségemet, És őrizd meg jól. S pár év múlva, mikor nekem is hadam lesz már, keress fel. Helyed lesz közte. Megtalálsz majd könnyen , keresd csak Vajkot, Géza úr fiát. Rival szótlanul nézte egy darabig a szépen cifrázott csi­holóacélt, aztán így felelt: — Köszönöm szavaidat, Vajk úr, s köszönöm ezt az acélt is. Büszke lesz rám az apám, hogy Géza úr fiának segíthettem. Mikor ideje el­­jő, ott leszek a hadban. Most pedig a mennyei Jézus úr segítsen utadon. — Hogyan, te keresztény vagy? — Az egész falunk az jó­formán. — S akkor miért űzitek a bálványozást? — Nem látunk mi papot soha, s így csak a magunk módján tudjuk kérni az ég áldását. — Téged is áldjon akkor a hármas egyisten, és szeren­csével járd utadat. Mikor a fiú eltűnt már a magas nád közt, megszólalt az öreg: — Nem kellett volna meg­mondani, kit kísért. — Megőrzi ez a titkot. — Aki sokat járt a haddal, tudja, az őrzi meg legjobban a titkot, aki nem tud róla. — Nos, aki hadi úton jár, az valamit mindig rábíz a szerencsére. Szólnom kellett neki, mert ilyen bátor és ügyes harcosokra szükségem lesz. Az öreg gondolkozott. — Azt hiszem, igazad van, Vajk úr. Én úgy szólok, aho­gyan a harcosnak kell, de te úgy, ahogyan úrhoz illik. Azzal nekilátott, hogy kö­pönyegeikből s a nyergekből hálóhelyet készítsen kettőjük­­nek. Szikráztak már az égen a nyári éj csillasa­i, hallgat­tak a nádas madarai, csak a békák szava hallatszott, meg néha a lovak dobbantottak vaigy horkantak halkan egyet. Hanyat fekve bámulták a végtelen mély eget mintha feneketlen kútba tekintené­nek. Az öreg törte meg végül a csendet. — Bizony, alighanem azért hivat Géza úr, hogy ifjabbik úrhoz méltó tartásodat ren­delje. — Nem nagyon beteg az apám . — Beteg, de nem sokáig. Lehet, hogy holnap már­ va­dászaton van. — Folytatjuk — ■ 5 — Színpadon a jenői művelődési ház „Röpülj páva” köre

Next