Fejér Megyei Hírlap, 1972. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-15 / 191. szám
Kedd, 1972, augusztus 15. ■HÍRLAP EQY DIÁKLÁNY Megdicsőülése és megaláztatása PROLÓGUS. Az a diáklány, aki a történetet elbeszélte, telkemre kötötte, nem mondhatom el senkinek. — Jó — bólintottam, és a kérésével rímelő verssor jutott eszembe. Elmondom hát mindenkinek. Újságíró vagyok, ez a dolgom. Egy éve „titkom” ez a történet, ismerem az iskolát, a kollégiumot, ahol lejátszódott. S hogy nem nevezem meg a szereplőket, annak csupán az az oka: nem a feddés azírás célja, inkább az okulás. A TÉMA. Marika azóta népművelő főiskolás lett, bár sokan intették, hogy... nem pálya az. De ő konok az elhatározásában, akár az igazában. Éppen érettségire készült, amikor megtudtam különös megdicsőülését és megalázását. Míg beszélt, arcát figyeltem, a szépségnek és csúnyaságnak azt az érdekes keverékét, mely egyes embereket oly vonzóvá tesz. Kissé mongolos arcában zöldes-szürke szem — az őszinteség tükre. Marika pusztai lány, jellemében a természethez hasonlít, nem tud színlelni. Igazában kétszer sebezték meg. Nem annyira fájdalmasan, mint inkább elgondolkoztatóan. — Mi volt az első? — Ötödikes elemista voltam, amikor iskolai dolgozatot írattak szülőfalum fejlődéséről. Én a pusztáról írtam, pusztánkon meg elmaradottság volt. A tanár azt mondta: jó a dolgozat, de ...jobb ha kitépem a lapot az irkából... Aztán megírtam a község fejlődését, amihez semmi közöm sem volt. Ma sem tudom, miért nem maradhatott a füzetben az az írás? — És a második sérelem? — Hát... miután megjelent az a cikk, amit a kollégiumról írtam. Mondanivalója igaz, mint az egyszeregy. Lényege az volt, hogy a kollégium ne rendezzen olyan ünnepi évfordulókat, amit az iskolában már megtartottak. Valamit kétszer hallani nemcsak időrablás, de unalmas is. Egyszóval: rossz pedagógia. Mi, diákok ebben az esetben szinte úgy szerepelünk, mint „eszköz” az öncélú rendezvények közönségéül... Hát ezt írtam meg. Abban az időben jelent meg a párt ifjúságpolitikai határozata, mely — többek között — az önálló véleményt, az önálló gondolkodást, a nyílt szókimondást kérte számon a fiataloktól. Marika komolyan vette a határozat bíztatását, hitt szavaiban, mert gondolatait teljesen magáénak érezte. A KONFLIKTUS. A diáklány írása szenzációt jelentett, mind a kollégiumban, mind az iskolában. Felkavarta a megszokott életet. Természetesen, ellenkező hatást váltott ki itt és amott a tantestületben. — Az osztályban az egyik tanár felolvastatta a cikket, s gratulált hozzá. Osztálytársaim megtapsoltak. Mint valami ünnepelt, úgy éreztem ram... Később levelet kaptam egy másik kollégiumból, a fiúk dicsérték, hogy... végre valaki meg merte írni a diákok véleményét. A kollégium pedagógusaiban merőben más hatást váltott ki Marika cikke. Behívatták a nevelőszobába, hogy „megneveljék”. — Szóltak, hogy menjek be. Megkérdezték, hogy én írtam-e ezt a cikket, és így írtam-e? Mondtam: igen. .. Az igazgatónő összehasonlította a piszkozattal, minden stimmelt. Kérdezte, hogy miért nem ellenőriztettem, mielőtt elküldtem volna. A nevelővel közösen megírtuk volna, s akkor nem szégyennítettem volna meg a kollégiumot. .. És pont én követtem el, akiben legjobban bíztak, aki a legtöbb „pluszt” élveztem a kollégiumban. Végül azt mondta: ez minősíthetetlen magatartás, én vagyok a pedagógia csődje! Marika itt elhallgatott, mintha az eset felidézése ismételten megdöbbentené. Kis idő múlva tovább faggattam: — És maga ezt hogyan fogadta? — Kirohantam a nevelőszobából, s úgy hiszen, jól kibőgtem magam. Idegileg ,kikészültem, életemben először vettem be altatót. Másnap nem mentem iskolába. Egyik tanárom érdeklődött a lányoktól, miért hiányzok, s arra kérte társaimat, ne hagyják, hogy elkeseredjem. Eddig a történet, melyben a cikkíró diáklány egyfelől megdicsőült, másfelől megaláztatok. TÉNYEK. Vizsgáljuk meg hogy valójában milyen diák volt Marika, a „pedagógia” csődje? Amint mondtam, pusztai lány, aki szerény életkörülmények között, a szegényember tisztességében, szorgalmában nőtt fel. A középiskolában minden évben négyes általános osztályzata volt. Három évig kollégiumi kultúrfelelős, két évig a diáktanács tagja, vállalta egyik szakkör titkári tisztét. A tények logikája arra enged következtetni, hogy Marika példás diák volt. Szorgalmas tanulása mellett azt a többletet nyújtotta, amit úgy nevezhetünk: közéleti tevékenység. önkéntelenül kikívánkozik a kérdés: Marika-e a „pedagógia csődje”, vagy inkább az a tény, hogy azt mondták neki: ő a pedagógia csődje?! KÉRDŐJELEK Ami régebben történt — a múltta. Az ügy nem érdemel helyszíni vizsgálatot, de — úgy vélem — annál inkább önvizsgálatot feltételez. Nem csupán az érintettek számára, hanem mindannyiunk számára. Az iskolai élet demokratizmusáról van szó. A nevelésről. Arról, hogy milyen embereket nevelünk, mennyire ápoljuk igazságérzetüket, mennyire bátorítjuk önálló véleménymondásukat. A történet — bár kényes területet érintő — nem komor, sőt benne a diákélet konfliktusainak megmosolyogni való bája. Valahai mégis elgondolkoztató benne. Éspedig: 1. Ez a valójában természtes tett (az őszinte hangú cikkírás) hogyan válthatott ki ily erős visszhangot diákok és tanárok között egyaránt? Mintha szokatlan lenne a „kritikus hang”. 2. A fiúk levele, melyben a bátorságot dicsérték, azt sejteti, hogy egyrészt ritka az ilyen „bátorság”, másrészt pedig nem egyedi eset a diákönkormányzatú kollégiumokban ez a „csendre intés”. Ismétlem: mindezek csupán kérdőjelek. Nem saját kinyilatkoztatásaim. Nem az én bűnöm, hogy a tények állításaiban, logikájában mindig benne rejtőzik — a kérdőjel. Ez inkább a tények bűne. Balogh Ödön „Hidegzónák” A Szergej Lazo nevű szovjet hűtőhajó 15 hónapos tengeri útra indult az odeszszai kikötőből. A Feketetengeri Hajózási Vállalatnak több ilyen hajója van: az ilyen típusú hajók 2000 tonna gyümölcsöt és más, gyorsan romló árut szállítanak. A hajó hűtőházában nyolc különböző hőmérsékleti zónát hozhatnak létre. A hűtőhajóknak a külföldi bérlők körében is nagy sikere van: a Fekete-tengeri Hajózási Vállalat hajóbérleti szerződést kötött az Egyiptomi Arab Köztársaság, Olaszország és Ausztrália cégeivel. „VELENCEI NYÁR" Néptáncfesztiv" Kápolnásbréken gyei Művelődési Központ munkatársa elmondotta, az idei néptáncfesztiválon létszámban nagyobb, műsorválasztásban igényesebb, tánctechnikailag felkészültebb együttesek érkeztek, mint tavaly. A találkozó igazolta, hogy helyes volt bemutatkozási fórumot teremteni a népi együttesek középmezőnye számára, ugyanis ez nagyszerű szakmai tapasztalatcsere, illetve lehetős egymás táncainak, munkájának megismerésére. A zsűri dicsérte a pákozdiak produkcióját, mivel majdnem eredeti néptáncot mutatott be, s a „derékhoz” tartozó együttesek számára az a legfontosabb, ha a néptánc „anyanyelvén” nőnek fel. Délelőtt tartották a szakmai jellegű bemutatókat, délután pedig a díjazott együttesek és az abai, a Jenői a táci ...Röpülj ipává” körök léptek színpadra. Közismert a táciak és abáiak nagyszerű, népi ízt nyújtó műsora. Legfiatalabb a jenői „Röpülj páva”, mely ]í ••-■’gében a Jenői lakodalmast mutatta be. Előadásuk az eredetiség erejével hatott, annál is inkább, mivel a faluban — az öregekhagyományőrzése folytán — még él a folklór, a játék belülről jön. A közönség lelkes tapssal és virágcsokorral jutalmazta műsorukat A fesztivál, zsűrije az alábbi együtteseket díjazta: Első díj megosztva a fehérvári Úttörőház tánccsoportjáé és a nagykátai együttesé. Második díjjal jutalmazták a mezőfalvi és a pákozdi együttest, harmadik díjat kapott Pét tánccsoportja. A pontos interpertálásért járó díjat a kisbéri és a pápai együttes vezetőjének ítélte a zsűri. A tóparti nyár kulturális életének egyik látványos sokszínű eseménye a néptáncfesztivál. Kápolnásnyéken vasárnap hét tánccsoport és három „Röpülj páva” kör mutatkozott be. Megyénkből a pákozdi, mezőfalvi, a székesfehérvári Úttörőház népi táncosai, meghívott vendégekként pedig pápai, péri nagykátai és kisbéri táncosok mutatták be műsorukat. Amint Ásó István, a Me Hiánypótlás Az elmúlt hét végén harminckilenc dunaújvárosi család költözött új otthonba, örvendetes eseményre utal a hír. A lakásátadás társadalmi fontosságú ügy, s bár ezúttal csak harminckilenc család a közvetlenül érdekelt, tulajdonképpen mindannyiunk érdekéről van szó. A kulcsátadás pillanatai meghatóak, még annak is, aki ezúttal nem érdekelt, hát még az új lakástulajdonosoknak. Hiszen a társadalom nyújtotta támogatáson túl, több éves szorgos munkára van szükség ahhoz, hogy megteremtsék az új — számtalanszor végleges — lakásba költözés feltételeit. Az átadott kulcs nem egyszer az új élet kezdésének szimbóluma, hiszen a szűkös, kellemetlen emlékű albérletek számolódnak fel, megszűnik a munkásszállás és a távoli otthon közti ingázás, és az egyetlen kis szobába zsúfolt család fellélegzik. — Végre tágas otthonhoz jutottunk ! Dunaújvárosban harminckilenc családfő várta csütörtök este ezt a pillanatot, hogy kezében érezze lakása kulcsát. A kulcsátadás azonban elmaradt ezen az estén. Egy nappal később már mindenki költözhetett, lényeges határidő módosítás tehát nem történt. A késedelmet az okozta, hogy a házban több mint száz apró, kijavításra váró hibát találtak, s e hiánypótlások előtt a beruházók nem engedhették meg a beköltözést. Kétségkívül helyes volt a beruházók részéről, hogy a kivitelezőt hiánypótlásra kötelezték. A lakók bizonyára maguk rónák fel a későbbiekben, ha valamilyen hibát észlelnének. Szerencsére nem gyakori eset, hogy a kitűzött határidőben nem történik kulcsátadás. A ritka kivétel mégis szót érdemel. Annál is inkább, mer az említett napon többen bútorokkal megrakott teherautóval érkeztek, ugyanis nyomukban már ott volt az albérlő utód. Egy idős házaspár pedig csöndesen és szomorúan hallgatott, egyikük tolókocsiban ült és csak ennyit jegyzett meg: — Nekünk semmi sem sikerül. Egy fiatalasszony pedig idegesen számolta „kicentizett” pénzüket, mert mi lesz, ha kárbavész a megrendelt szállítókocsiért kifizetett összeg. Egyébkén azóta már berendezkedtek a lakók. Nem lesz bár igazuk azoknak, akik a szóbanforgó házban nem tudják elfelejteni az első nap keserű perceit, de hogy lesznek olyanok, akik évek múltán a kellemetlen, bosszús perceket emlegetik első benyomásként, az biztos. Az életszínvonal emelése, amelynek egyik fokmérője a lakásgondok enyhítése, politikánk fontos része. Minden egyes lakásátadás tulajdonképpen e politika valóra váltását jelzi. Nem lehet tehát közömbös, hogy milyen módon tudatosítjuk e politikai cél elérését. S. E. István király álotalapul Balázs György regénye 7. Leszerszámoztak, aztán azt mondja az öreg: — Látjátok azokat a hidakat? Azok szolgálnak ma vacsorára. — Magasan vannak azok, bátya — szólt Bival. — Sebbij, lejönnek, ha hívom őket. Nem hitte Bival, de Vajk is kételkedett. Az öreg azonban fogta íját, tegzéből kimarkolt egy pár madárnak való nyílvesszőt, meg egy furcsa nyilat: hegye helyén róka combcsontjának gömbölyű felső vége volt rajta, két helyen kifúrva. Ezt a veszszőt illesztette íjára, jól meghúzta, és kilőtte — egyenesen felfelé fiz égbe. Sivított erősen a sípnak kifúrt csont a vesszőn, ahogy repült, aztán újra sivított, ahogy viszszafelé hullott. A libák meg meghallva a sivítást, összekapták a szárnyukat, s egyszerre mind lebuktak a vízre. Az öreg íján akkora már ott volt a másik nyíl, s egykettőre, három lövésre négy liba feküdt a vízen. A szemfüles Bival gyorsan belegázolt a kötésig se érő vízbe, és hozta kifelé. Az öreg addig — mert arra is figyelt — elment rókacsontos nyiláért, ami tán százlépésnyire hevert a homokban. — Sok madarat megkerített ez már nekem, s fog is még — mondta. — A madarak sírt hiszik, héja csap rájuk, azért ereszkednek a vízre. Aztán szemügyre vette az elejtett libákat. Kettő kivérzett már, de a másik kettő csak a szárnyán sebesült meg; ezeket odaadta Rivalnak: — Kötözd össze a lábukat, azt vidd haza az öregednek, tiszteltetem. De előbb eszel velünk ezekből. Szedjél hamar tavalyi száraz nádat, de jó sokat, és nedves ne legyen közte. Míg Bival ölszám hozta a nádat, az öreg felhasította a libákat, belüket elhajította, de a májukat félretette: egyiket Vaijknak adta, másikat maga kezdte enni amúgy nyersen. — Így a legjobb. Aztán egy kis szarutokból sót vett elő — ritka kincs! —, és a tollakban hagyott libákat belül bedörzsölte. A tó partjáról pedig vastag agyagot kerített, és betapasztotta a libákat vele. Pár karvastagságú faággal tüzet rakott, mikor jól égett már, rátette az agyagba csomagolt libákat, és nádat rakott a tetejére. A nádat állandóan rakta, sistergett-pattogott a tűz a libákon. Időnként megkopogtatta késő fokával az agyagot, s egyszer azt mondta: — Jó már. Azzal kikaparta a parázs közül a két nagy agyagkölöncöt, és pár marok vízzel meghintette. Szétrepedezett az ágyáig, és ott volt a liba megsülve, tolla nélkül, mert a toll beleragadt az agyagba. Misg alig homályosodott az idő. Gyorsan nekiláttak a pecsenyének, és el is pusztították az utolsó falatig. — Reggel majd tojást szedünk. Vezetőjük szedelőzködni kezdett, mert hosszú az út gyalog hazáig, és másnap estig oda akart jutni. Az egész nap szótlan Vajk most megszólította : hölyved bátya két libát adott neked. Most éntőlem is kapsz valamit: vedd a csiholókészségemet, És őrizd meg jól. S pár év múlva, mikor nekem is hadam lesz már, keress fel. Helyed lesz közte. Megtalálsz majd könnyen , keresd csak Vajkot, Géza úr fiát. Rival szótlanul nézte egy darabig a szépen cifrázott csiholóacélt, aztán így felelt: — Köszönöm szavaidat, Vajk úr, s köszönöm ezt az acélt is. Büszke lesz rám az apám, hogy Géza úr fiának segíthettem. Mikor ideje eljő, ott leszek a hadban. Most pedig a mennyei Jézus úr segítsen utadon. — Hogyan, te keresztény vagy? — Az egész falunk az jóformán. — S akkor miért űzitek a bálványozást? — Nem látunk mi papot soha, s így csak a magunk módján tudjuk kérni az ég áldását. — Téged is áldjon akkor a hármas egyisten, és szerencsével járd utadat. Mikor a fiú eltűnt már a magas nád közt, megszólalt az öreg: — Nem kellett volna megmondani, kit kísért. — Megőrzi ez a titkot. — Aki sokat járt a haddal, tudja, az őrzi meg legjobban a titkot, aki nem tud róla. — Nos, aki hadi úton jár, az valamit mindig rábíz a szerencsére. Szólnom kellett neki, mert ilyen bátor és ügyes harcosokra szükségem lesz. Az öreg gondolkozott. — Azt hiszem, igazad van, Vajk úr. Én úgy szólok, ahogyan a harcosnak kell, de te úgy, ahogyan úrhoz illik. Azzal nekilátott, hogy köpönyegeikből s a nyergekből hálóhelyet készítsen kettőjüknek. Szikráztak már az égen a nyári éj csillasai, hallgattak a nádas madarai, csak a békák szava hallatszott, meg néha a lovak dobbantottak vaigy horkantak halkan egyet. Hanyat fekve bámulták a végtelen mély eget mintha feneketlen kútba tekintenének. Az öreg törte meg végül a csendet. — Bizony, alighanem azért hivat Géza úr, hogy ifjabbik úrhoz méltó tartásodat rendelje. — Nem nagyon beteg az apám . — Beteg, de nem sokáig. Lehet, hogy holnap már vadászaton van. — Folytatjuk — ■ 5 — Színpadon a jenői művelődési ház „Röpülj páva” köre